Az elmúlt 13 év rávilágított arra, hogy a magyar zsidóság legnagyobb szervezete, ha nem is tört mindig hegemóniára, de nagyon elsõ az egyenlõk között; olyan centralizált, bürokrácia által irányított szervezetté vált, amely alkalmatlan arra, hogy vonzó hatást gyakoroljon a magyarországi zsidóság többségére.

A szövetség alapszabályában megfogalmazott önkéntesség elve csak elv marad. A taghitközségek egy része kényszerûségbõl vesz részt a szervezetben, mert az rendelkezik a magyarországi zsidóság rendelkezésére álló anyagi erõforrások túlnyomó részével.

Hosszú évek óta világos mindenki elõtt, hogy reformokra van szükség, ezt azonban mindenki másként képzeli el: van aki formális változtatásokra gondol, a hatalom belsõ átcsoportosítására, míg a zsidó társadalom többsége igazi, mélyreható átalakulást szeretne.

Az elmúlt években kibontakozott és nyilvánosságra került közgyûlési viták azonban világossá tették, hogy a szervezeten belüli véleményformáló csoportoknak elvi, de még inkább anyagi megfontolásukból nem érdekük az, hogy szélesre tárják a szervezet kapuit. Emlékezzünk vissza: három ügyre.

– Azt a javaslatot, hogy nem hitközségi zsidó szervezetek is lehessenek a MAZSIHISZ tagjai, elvetették, mondván, hogy ezek nem vallásos szervezetek.

– A „reform” mozgalom felvételét a tagok sorába szintén elvetették a neológ rabbik erõteljes tiltakozása miatt.

– A „Lubavicsi mozgalom” hasonló jellegû kérését szintén elutasították, lényegében indoklás nélkül.

E három kérés kezelése is megmutatta, hogy a „ hivatalos zsidóság” még a kérdések érdemi megvitatása elõl is elzárkózik nem, hogy arra megfelelõ válaszokat adjon.

Az egyik fõ kérdés az, hogy mi a MAZSIHISZ, kiket és miért képvisel?

A szövetség – néha kimondottan, néha kimondatlanul – igényt tart az egész magyarországi zsidóság képviseletére, de nem hajlandó arra, hogy a körein kívül levõket a gazdasági - és a politikai hatalom közelébe engedje, az igazi döntésekrõl nem is szólva.

A MAZSIHISZ – alapszabálya szerint – a „Magyarországon mûködõ Zsidó Hitközségek önkéntes tömörülésén alapuló egyházi szervezete”.

Ez ugyan magába hordozná más csoportok felvételének lehetõségét is, de nincs definiálva, hogy mi is az egyházi szervezet.

Ebbõl a meghatározásból az következne, hogy a MAZSIHISZ vallásilag neutrális, vagyis a zsidóság minden vallási irányzata iránt nyitott. Valójában azonban errõl szó sincs, hiszen a MAZSIHISZ kizárólag neológ rabbikat alkalmaz, és a döntések meghozatalában a kizárólag az ehhez az irányzathoz tartozó rabbik véleményét veszik figyelembe. A MAZSIHISZ-nek ugyan tagja a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség, ez azonban abban merül ki, hogy képviselõik részt vesznek a választott testület munkájában, és bizonyos pénzeszközöket a MAZSIHISZ-en keresztül kapnak meg. Más összefüggés e két szervezet között nincs.

Az elsõ igazi kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, hogy 60 évvel a holokauszt szörnyû pusztítása után a nagy részben asszimilálódott magyarországi zsidóság számára megfelelõ keret-e egy olyan – gyakorlatilag hegemón – szervezet, amely nem veszi figyelembe a társadalom zsidó részének valóságos struktúráját.

A válasz erre egyértelmûen NEM.

Vagy a szervezet struktúráját kell átalakítani, és lehetõvé kell tenni, hogy a sokszínû, vallásos – esetleg nem csak kizárólag vallási alapon szervezõdõ – zsidó élet szervezetei is betagozódjanak a MAZSIHISZ kereteibe, vagy pedig azzal kell számolni, hogy a MAZSIHISZ hosszabb távon elveszti központi szerepét és egyike lesz az országban mûködõ zsidó szervezeteknek. Ez nem volna feltétlenül negatívum, de jelentõs erõket kötne le egy újabb integráló szervezet létrehozása.

Már most mutatkoznak a jelei annak, hogy egyre több önálló, a MAZSIHISZ-tõl független erõforrásokkal rendelkezõ, vallásos alapon szervezõdõ zsidó csoport kezd mûködni Magyarországon és csak idõ kérdése, hogy mikor teremtik meg mûködésüknek legális kereteit, mikor jegyzik be õket önálló vallási szervezetként a bírósági nyilvántartásba.

Ennek következtében az ilyen szervezetek elõbb utóbb joggal követelnek majd részt maguknak – nem csak a zsidó politikából, hanem a zsidóság rendelkezésére álló erõforrásokból is. Egy ilyen helyzet óhatatlanul nyilvános vitákba torkollhat, amelyet igen jó lenne elkerülni.

Csekély a remény, hogy az ügyben döntésre jogosultak megértik az idõ szavát és az elutasítás, bezárkózás helyett a nyitást, az integrálást választják. Mindennek nehezen megjósolható következményei lesznek.

Ha nem sikerül átalakítani a MAZSIHISZ szervezetét úgy, hogy az valóban az önkéntességen, a kölcsönös megbecsülésen alapuljon, akkor ez a közeli vagy a távolabbi jövõben ez a zsidóság szervezeti atomizálódásához fog vezetni.

Az alapvetõ problémán túl még nem tettük fel a többi fontos kérdést. Miben áll a zsidóság: pusztán vallás-e vagy valami más? Lehet-e a XXI. század elején ugyanaz a galutban élõ zsidóság önmeghatározása, mint a korábbi idõkben, miközben ma a zsidó világ központja egyértelmûen Izrael és Jeruzsálem? Milyen a magyarországi zsidóság és az Izraelben élõk viszonya?

Megtehetjük-e, hogy ezen új tényekbõl nem vonjuk le a megfelelõ következtetéseket a MAZSHISZ szervezetére vonatkozóan:

– hogyan alakuljon a MAZSIHISZ és az egyes taghitközségek viszonya?

– ki vezesse a szervezetet: a választott tisztségviselõk vagy a társadalmi vagy a közösség által megválasztott személyek?

– ki hozza a döntéseket: az adminisztráció vagy pedig a választott testületek?

– ki alkalmazza a rabbikat, és nekik milyen beleszólásuk legyen a szervezet mûködésébe?

– az egyes zsinagógák önállóan mûködjenek-e vagy az oda járók helyett a döntéseket a távoli központban hozzák?

Ha ezeket a kérdéseket nyilvánosan még fel sem tesszük, egész biztosan válaszokat sem fogunk rájuk kapni.