Szilárd Leó (1898 – 1964), a XX. század egyik legjelentõsebb magyar származású tudósa, 1960-ban megírta életének történetét. Visszaemlékezésében lényegesnek tartotta hangsúlyozni, mennyi mindent köszönhet a szülõi háznak. Édesanyja, Vidor Tekla is 60 éves kora körül írta meg saját élete regényét. Fia szerint: „Anyám szeretett mesélni a gyerekeinek, többnyire valamilyen tanulság kedvéért.” A magát önéletírásában Polgár Emmának nevezõ anya 1870-ben született Budapesten, és ott is halt meg 1939. április 9-én.

Tekla édesapja, dr. Vidor (Lustig) Zsigmond szemészorvos (1835 - 1907) a városligeti Stefánia Gyermekkórház orvos-igazgatója, budapesti egyházközségi elöljáró 1865-ben kötött házasságot a jómódú Jeanette Davidsohn kisasszonnyal. Az apa haláláig büszke volt magyar származására, debreceni órásmester atyjára. A Vidor szülõk egymás között németül, a feleség anyanyelvén beszéltek. Tekláékat azonban elõször magyar szóra tanították, a német nyelvet tanártól sajátították el.

Szilárd Leó édesapja, Spitz Lajos kultúrmérnök (1860 -1955) 1880-ban érkezett Budapestre tanulni. Élete végén, németül írta meg visszaemlékezésit. Családjában nem beszéltek magyarul. („Szüleim, ahogy én magam is, Szlovákiában születtek, Árva megye hegyei között, ahová mélyen vallásos zsidó õseik több száz éve vándoroltak be.”) Lajos apja, Samuel Spitz szeszfõzõ, a véglesi kastély bérlõje egy tûzvész miatt vagyonát elveszítette. A feltörekvõ fiatalember azonban, aki nevét csak 1900-ban, családapaként változtatta Spitzrõl Szilárdra, karriert csinált: hidakat tervezett, a kor neves szakembereivel (pl. a norvég származású Gregersennel) mûködött együtt. Késõbbi felesége is céltudatosságát becsülte benne a legtöbbre: „...rokonszenvessé leginkább az tette, hogy maga erejébõl küzdötte fel magát...”

Ifjúkorában Tekla is álmokat kergetett, önállósulni szeretett volna: „A negyedik emeleten elsõrangú ruhaszalont nyitott, és sikeresen vezetett egy vagyonát vesztett úricsalád leánya. Mindig érdekelt a szabóság; kaptam a jó alkalmon és megkértem szüleimet, engedjenek odajárni, hogy azt megtanuljam….Magamat tartottam kis családunk egyetlen reálisan, anyagiasan gondolkozó tagjának, s bár ezt a tulajdonságot nálunk nem valami nagyra becsülték, mégis némi önbizalmat váltott ki belõlem...” Amikor apja lebeszélte arról, hogy egyedülálló dolgozó nõ legyen, arról kezdett álmodni, hogy legalább megértõ társra leljen, „aki akkor is szeret, ha affektálok vagy ha akármilyen is vagyok, s ha már senki, de senki, de senki sem szeret.” A kamaszlány, nem lévén tisztában az érzelmekkel, idõs tanárát képzelte el férjének. „Sajnálni valakit majdnem egyértelmû volt elõttem a szeretéssel... Láttam magamat õt vezetve, mellette ülve, neki felolvasva, és ezen különbözõ szeretetteljesen, önfeláldozó ténykedéseim fölött meghatódottan élveztem ki elképzelt szerepemet.”

Rokonlátogatásai megerõsítették ellenszenvét a formalista, tartalmatlan és felületes emberi kapcsolatok iránt, ahogy megvetette a tudatos manipulációkat is. „Hát hogy is van ez? Ha valaki szép vagy gazdag, akkor annak gazdag és jó férjre lehet számítani...És ha egy leány jó, az semmi?”

A kezdeti, romantikus ábrándozások után kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a házasság nem mindig azonos a szeretettel és a boldogsággal. Amikor bájos, kedves doktorné ismerõsük azért sajnáltatta magát, mert a fia is pont olyan csúnya és unalmas, mint a férje, Tekla rádöbbent, hogy környezetében milyen sokan játszanak szerepet a társadalmi elvárások érdekében. „A doktor néni sajnálja, hogy a fia a férjére üt, hát akkor nem tetszik neki a férje sem.”... „Én bizony a világért sem mennék olyan emberhez, akire megbánnám, ha a gyerekeim hasonlítanak. Nem én! De miért is tehette? Talán szegény leány volt és a kérõje gazdag?”

A vagyon persze Teklát is megszédítette, gazdag örökséghez jutó rokonához, akit szerénysége miatt egyébként kedvelt, szívesen hozzáment volna, azonban a motiváció természetesen nem a személyes vonzalom, hanem a mesés kastély volt. „Könnyen elképzelhetõ lehetõségnek tartottam, hogy Jóska engem vesz feleségül s akkor tényleg én lennék ott az úrnõ. ....Az a különös, hogy eközben Jóska csak mint alkalmas eszköz szolgálhatott célom elérésére, mert reá nem igen gondoltam. Mintha neki mindehhez semmi köze se lett volna, csak a magam életét képzeltem el és színeztem ki.”

Csak a férjvadász rokonlányok rohama döbbentette rá, hogy amit maga is kívánt, milyen erkölcstelen a másikkal szemben. „A nyálas Ernsti (a bécsi kuzin) sem akart mást, csak nyíltan bevallotta, õ legalább õszinte. Én pedig adtam a finomat, pedig én is a nagy vagyonra gondolok és arra, amit avval elérhetnék. Persze az más, hisz nekem a Jóska tetszik, mert olyan egyszerû és szerény maradt, mint akkor, mikor még semmije sem volt s én õt szeretem, míg azoknak a leányoknak õ nem tetszhetik, csak a gazdagságra, luxusra vágynak. Igaz az, hogy szeretem? És ha nem volna a pilei birtok most az övé, eszembe jutott volna, hogy éppen az õ felesége szeretnék lenni? Csak azért, mert szerény? Akkor is, most is hajlott lenne a háta és vatta lógna ki a fülébõl, és nem tudná élvezni a szépet, ha nem az övé.”

Az évek egyre múltak, ám az eladósorba került Teklánál a házasságközvetítõ szóba sem jöhetett, már a puszta gondolat is nevetségesnek tûnt az erõs egyéniségû lány számára. „Valami Schimmelpfeng nevû tudakozó irodát emlegettek, meg hogy prímák az információk, hogy az apja és anyja is magas kort értek, hogy a családjában nem fordultak elõ becstelenségek... rájöttem, hogy ez valami háztûznézés. Furcsa dolog, nekem legalábbis igen nevetségesnek tûnt….Kezdtem figyelni az embereket, kik hozzánk jártak, s ha netán elõttem ismeretlennel láttam itt ott a mamánkat szóba állni, rögtön gyanút fogtam, hogy tán aféle.”

Nõvére azonban más eset volt: igazi feleségnek való, engedelmes jó leány, a társadalmilag magasztalt, hagyománytisztelõ zsidó nõ eszményképe. „.. örülhet, aki ilyen jól nevelt, szerény és finom lelkû leányt kap. Nem terem az minden bokorban.”

Tekla azonban elhatározta, ha nem élheti a saját életét, férfiak dolgában maga kíván dönteni sorsáról: „Azt képzeltem, leginkább olyan emberhez tudnék vonzódni, akinek az életéhez én kellek. ...Akadt volna nem egy, aki tetszett volna nekem, s ha – mint nõnek – választójogom lett volna, alighanem rég megkérem társul valamelyiket. De kelletni magamat? Ez bántotta volna a büszkeségemet.”

Tekla házasságkötése a szülõket is foglalkoztatta, ám látva a lány egyéniségét, a felkínálkozó lehetõséget (Mimi sógora) nem használták ki. „Más szülõk talán kapva kaptak volna az alkalmon, hogy ilyen könnyû szerrel gondoskodhatnak a második leányukról is... Nem kívánták számomra ezt a házasságot, s mama ezt ügyesen értésemre adta anélkül, hogy a dolgot direct érintette volna.”...„Úgy tett, mintha minden mellékgondolat nélkül bírálgatná az újonnan családunkba került ...fiút, ...éppen csak olyannak látta, amilyen volt: becsületes, szorgalmas, de teljesen erély nélküli, határozatlan embernek....szerencséjére nem én lettem a felesége, mert az ellentmondásaim nem lettek volna ínyére.”

A 24 éves, tehát nagykorúvá vált leány nem akart mindenáron férjhez menni, otthon is elkelt a segítség. „Szüleim sohse tettek legkisebb célzást sem férjhez menésre, de távolabb állók, sõt egyik másik néni is néha türelmetlenül érdeklõdtek, hogy nincs-e valamely kilátásom, nem készülõdik-e valami.”

Amikor egy rokonlátogatás alkalmával ismeretlen, szimpatikus fiatalember toppant be, vidéki, távoli rokon, csinos, kedves, mûvelt ember, a lány úgy gondolta, eljött, akire eddig várt.

„Méltán hihettem, hogy egész véletlenül találkozom nála (Vilma kuzin) fiatal mérnök sógorával, kit a nagy fagy kergetett el valamely útépítéstõl, s így a karácsonyi napokat Pesten töltötte.....Néhány nap múlva Mimiéknél ismét találkoztunk, hol a sógorommal volt állítólag valami üzleti ügye. Ebben semmi feltûnõt sem találtam. ...De mikor a finom porcelán és elõre elkészített - köznapon szokatlanul - díszes tálak kerültek az asztalra, ezek elárulták, hogy nem rögtönzött a vacsora...Mulattam, hogy ilyen könnyen elámíthatónak tartanak...”

A késõbbi férj, Lajos családjában azonban a házasságközvetítés bevett szokás volt, a férfi valószínûleg nehezen értette volna meg Tekla kezdeti tépelõdését. „Mikép ítélhetném meg, hogy összeillünk-e vagy sem? Hogy nem ununk-e egymásra, ha folyton, de folyton együtt leszünk? Nem láttam a lelkébe. Érdekelt, de idegen maradt számomra.”

A Spitz családban nem viselték egykönnyen, ha egy nõ ellenállt a tudatosan megtervezett házasságnak. Egy alkalommal például, egy házasságközvetítõ felkeltette Lajos bátyjának az érdeklõdését egy már nem olyan fiatal, se nem szép, ellenben mûvelt és mindenekelõtt vagyonos leány iránt.. Mivel a családjáról csupa jót hallottak, bátyja meglátogatta õket, majd egyik este örömmel újságolta, hogy eljegyezte magát. Nõvére, ahogy az illendõség megkívánta, másnap délidõben udvariassági látogatást tett, ám az állítólagos menyasszony hûvösen fogadta, megjegyezve, hogy ez még korai, hiszen a döntése nem végleges. A nõvér ezek után arra kérte fivérét, hogy a további látogatást szüneteltesse. Két nap múltán a szülõk családi vacsorára invitálták õket, de nem utaltak leányuk udvariatlan viselkedésére. A fivér távolmaradását vidéki kiküldetéssel magyarázta, a nõvér meghûléssel mentette ki magát. (A házasságot késõbb mégis megkötötték.)

Lajos özvegy nõvérének is egy ismert házasságközvetítõ tett kedvezõ ajánlatot. Josef Rotthauser, fõváros szerte jól ismert nürnbergi áru-kereskedõnek áruháza volt a Király utca sarkán. Régóta özvegyen élt leányával, Vilmával, és elhalt felesége révén rokonságban állt a Davidsohn családdal, azaz dr. Vidor Zsigmond feleségével. A két fiatal találkozása nem csupán a véletlen mûve volt, valószínûleg a szülõk már tájékozódtak a fiatalember felõl. („…szüleink igyekeztek bennünket megkímélni a kosáradás és kosárkapás keserû lehetõségétõl. Bizonyára õk maguk elõzõleg jól szemügyre vették, akit nekünk bemutattak s ezt is a legnagyobb gondossággal úgy rendezték, hogy semmiképp se vehessünk valami különös szándékosságot észre, nehogy ezáltal lelkinyugalmunkat megzavarják vagy - ha önkéntelenül is - szabad elhatározásunkat befolyásolják.”)

A fiatalok december 25-én ismerkedtek meg, január 25-én tartották az eljegyzést. „Talán könnyelmûnek tûnhettem, mert láthatólag meglepte az én gyors, nem palástolt és határozott válaszom. Hiszen máig sem tudja, hogy milyen mértékkel mértem, amíg saját magammal tisztába jöhettem.”

Az esküvõt 1897. április 27-én tartották, a polgári szertartás egy nappal korábban volt. „A kötelezõ polgári házasság akkor vált törvénnyé, de még nem értek reá sem megfelelõ helyiségekrõl, sem a megszervezésérõl gondoskodni.” A fiatal párok sorban ültek az elõtérben fapadokon, a hivatalos, személytelen ceremóniára vártak.

Vidor doktor hitközségi elöljáróként ragaszkodott a zsidó szertartáshoz, mely a népes család és az após kollégáinak jelenlétében zajlott. Mivel Lajos anyja és Budapesten élõ nõvérei nem beszéltek magyarul, Kaiserling fõrabbi németül esketett. „...mialatt a fátyolt fejemre tûzték, úgy tûnt, mintha nevelésem s egész addigi életem nem lett volna egyéb, mint erre a nagy napra való készülõdésem.”

További életük története mindkét önéletírásban elnagyolt, azonban sokat sejtet az, amit élete vége felé közeledve a súlyos beteg Tekla asszony írt kettejük kapcsolatáról: „Ha kezeim az uramat szolgálják, ha életmódom utána is igazodik, ha kisebb nagyobb kívánságainak messzemenõen engedek is, semmiképp nem rendelem alá semmi tekintetben a véleményemet, azt ki is mondom.”

A házasság sikertelensége valószínûleg a két ember különbözõ társadalmi indíttatásából fakadt. Gyermekkoruk, ifjúságuk történései, társadalmi kapcsolataik, szerelmeik, vágyódásaik, terveik és kudarcaik lassan bontakoznak ki azon szerencsés olvasók elõtt, akik belelapozhatnak a Budapesti Történeti Múzeumban õrzött dokumentumokba.