Derrida egyebek között kiállt az emberi jogokért, fellépett az apartheid és a csehszlovák értelmiségiek kommunista üldözõi ellen, ugyanakkor soha nem volt Izrael-ellenes. Ezt a véleményét 2003-ban is fenntartja. „Büszke vagyok a tiszteletbeli doktori címre, amelyet izraeli barátaimtól kaptam. Azért is örültem, mert ellenzem némely európai egyetem és a nemzetközi tudós-közösség tavaly bevezetett azon politikáját, hogy a területeken történt események miatt bojkottálják Izraelt. Szerintem a bojkott – az izraeli egyetemek támogatásának leállítása és valamennyi, már meghirdetett ösztöndíj visszavonása – óriási baklövés. Idejövetelem a tudományos bojkott elleni tiltakozásom kifejezése. Tudom, hogy az itteni egyetemeken dolgozó kollégák, akik közül néhányat ismerek is, izraeliek és palesztinok egyaránt, a békéért és egy új politikáért dolgoznak. Úgy véltem, most kell Jeruzsálembe jönnöm és kifejeznem szolidaritásomat és reményemet, hogy Izrael Állam továbbra is biztonságban fennmarad. Persze a jelenlegi izraeli politika iránti fenntartásaim nem múltak el.”

Az egyetem legnagyobb elõadóterme zsúfolásig tele van, és az aznap Izraelbe érkezett francia külügyminiszter, Dominique de Villepin is a díszemelvényen ül. De Villepin elõadást tart Derrida filozófiájának fontosságáról és a bukovinai születésû neves zsidó költõ, Paul Celan munkásságával fennálló kapcsolatáról. Néhány versszakot hallunk Celan Todesfuge címû költeményébõl. Amúgy Derrida elõadást készül tartani Celan misztikus versérõl, amely Ábrahám áldozatáról szól.

A ceremónia után vacsora az egyetem Meyersdorf-termében. Számos köszöntõ hangzik el, de a politikát csak Derrida érinti beszédében. „Azért jöttem Jeruzsálembe, hogy tisztelegjek az igazság híveinek, akik a megbékélés útját választják, bármely oldalon álljanak is. Akik szeretik az életet, a jövõbe tekintenek és lefogják a lelkiismeret nélküli öngyilkos merénylõk kezét. Annál is inkább köszönöm a tiszteletbeli doktori címet, mert egy olyan országban kapom, amelyet szeretek és segítek, amely szenved az erõszaktól, és amelyben az általam olyan nagyra becsült Jichak Rabin is élt és dolgozott.”

„Negyedszer vagyok Izraelben, utoljára 1998 januárjában jártam az országban. Általában egyetemi konferenciákra hívnak. Eleinte palesztin kollégákat is meghívattam, hogy mindkét féllel tudjak beszélgetni. Egyszer pedig azt kértem, hadd látogassak el Ramallahba és a Bir Zeit Egyetemre. Bár Ramallahban éppen kijárási tilalom volt, több palesztin professzorral is sikerült találkoznom, és hosszan elbeszélgettem velük a nehéz helyzetükrõl, amit az izraeli megszállás okoz. Mostani látogatásom során azonban csakis az Izrael iránti õszinte érzéseimet kívánom hangsúlyozni.”

Algériai szefárd családból származom, õseim a nagy kiûzetés után, 1540 körül érkeztek Spanyolországból vagy Portugáliából, és több évszázada El-Biarban, Algir zsidó külvárosában élnek. Dédszüleim már 1870-ben megkapták a francia állampolgárságot, de azt 1940-ben a Vichy-kormány visszavette tõlük. 1941-ben az iskolából is kitettek a többi zsidó gyerekkel és tanárral együtt. Ekkor az algériai állástalan zsidó tanárok új iskolákat alapítottak, és én az egyik ilyen zsidó iskolába iratkoztam be. Csak zsidók voltak körülöttem, és én bezártnak éreztem magam. Egyrészt felháborított az antiszemitizmus és a fajüldözés, másrészt zavart a zsidók bezárkózása. Ma sem szeretem, ha antiszemitizmusba botlom, de csak zsidók között sem érzem igazán otthon magam.

Zsidó neveltetésem nagyon hiányos volt és azt is gyorsan elfelejtettem, amit a bár micvómra megtanultam, annál is inkább, mert a rabbi nem magyarázta el a haftóra szavainak a jelentését. De ez nem zavart, mert fõként a foci érdekelt és arról álmodoztam, hogy labdarugó leszek. Gyors voltam és elég jó jobbszélsõ, de végül mégis csak francia entellektüel lett belõlem.”

„A spontán megbékéléssel kapcsolatban nem vagyok optimista. Azt megértem, hogy az izraeli kormány polgárainak biztonsága és a terror megfékezése érdekében kénytelen lépéseket tenni. De egy gyakran elmosódó határt nagyon nehéz megvonni. Hol ér véget a terror elleni harc és hol kezdõdik a polgári lakosság elnyomása? Kinek és minek a biztonságát kell védeni: az izraeli állampolgárokét, vagy a területekét? Ami a területeken szolgálatot teljesíteni vonakodó katonákat illeti, teljes mértékig egyetértek velük. Õk az igazi bátrak. Az izraeli baloldal összezsugorodása nagyon elszomorít. Ez óriási veszteség, és az ok kétségtelenül a palesztinok azon frakciója, amelyik az öngyilkos merényleteket kiagyalta. Remélem, hogy az izraeli baloldal egyszer még feltámad poraiból.”

Az 1970-es évek elején Muki Ron – jelenleg a Héber Egyetem összehasonlító irodalom tanszékének vezetõje – volt az elsõ diákok egyike, aki Derrida mûveit Izraelben olvasni kezdte. Ron így emlékezik: „Kávézókban beszélgettünk, akkor még lehetett. Nem vették szorosan körül a hódolói, mint ma. Derrida melegszívû, közvetlen ember, nem fennhéjazó, inkább szerény. Egész életében melankolikus és depresszióra hajlamos volt. Meglepõ, hogy ezzel együtt ekkora az életmûve. Természeténél fogva szomorú ember. Néha írt melankóliájának okairól, a családjáról és a zsidókhoz való viszonyáról.”

Filozófiája fõleg az európai és amerikai egyetemekre volt nagy hatással. Bár Derrida elõdei olyan nagy francia elmék, mint Sartre, Michel Foucault és Roland Barthes, õ mindig idegennek érezte magát. Úgy látszik, ez a sorsa az olyan francia értelmiségieknek, akik nem Franciaországban nõttek fel.

Jelenleg Derrida Párizs egyik külvárosában lakik Margerettel, aki a strukturalizmusról szóló mûveinek orosz fordítója. Két fiuk van: egyikük költõ, a másik filozófiával foglalkozik. Derrida minden évben két hónapot az Egyesült Államokban tölt, kongresszusokon vesz részt, egyetemi szemináriumokat vezet és szövegeket oszt ki a diákjai között, hogy fejtsék meg azokat, amint õ tette Paul Celan verseivel. Derrida szereti az amerikai nagyvárosi életet, különösen New Yorkét, ahol szívesen jár moziba, jazz és komolyzenei koncertekre, vagy néz dokumentumfilmeket a tévében.

Életrajzi esszéjében, amelyet anyja haláláról írt néhány évvel ezelõtt, olyan gyermeknek határozta meg magát, aki ok nélkül is képes sírva fakadni. Születésétõl kezdve a halál élménye vette körül. Fivére egy évvel az õ születése elõtt meghalt, öccse pedig akkor, amikor õ még 10 éves sem volt. Az élet gyötrelmeinek átélését anyjától, Esthertõl örökölte, „akinek halálos aggodalmát minden alkalommal éreztem, amikor beteg lettem”. Egyszer a The New York Timesnak azt nyilatkozta, hogy ahányszor autóba ül, egy halálos szerencsétlenség képe jelenik meg elõtte. Minden könyve a halállal foglalkozik. „Ha van célom az életemben, akkor az a megbékélés a halállal. Ha egy könyvem nem errõl szól, akkor kudarcot vallottam. Bár minden pillanatban gondolok a halálra, tudok nevetni, mosolyogni. De közben folyton az jár a fejemben, hogy egy perc, vagy egy másodperc múlva halott lehetnék. Ez valós élmény, és megszállottan rabja vagyok a saját halálomnak és mások halálának.”

Derrida 22 éves, amikor el kell hagynia szülõföldjét. Párizsba költözik és a találkozás a helyi értelmiséggel levertséggel tölti el. Majdnem összeroppan, de szerencsére a nagymúltú intézmény, az École Normale Superieure felveszi és megkezdheti filozófiai tanulmányait. Utána négy évig tanít a Sorbonne-on, majd 1965-ben visszatér tanítani az É.N.S.-be. 1968-ban a diákmegmozdulások arra indítják, hogy ne védje meg a doktorátusát, ezt csak 50 éves korában teszi meg. Nem követ mintákat, a saját mintája szerint él.

1962-ben jelenik meg elsõ könyve, Edmund Husserl német filozófus mértanról szóló könyvének francia fordítása. Az igazi áttörés 1967, amikor egyszerre három könyvét is kiadják. Ezek A hang és a jelenség, Az írás és a különbség és A grammatológiáról. A következõ öt év alatt még három könyve jelenik meg. Újdonság, hogy olyan filozófusok mûveit veszi alapul és magyarázza, mint Platón, Rousseau, Nietzsche, Heidegger és Levinas.

Derrida górcsõ alá veszi többek között a nyelv és a filozófia között fennálló kapcsolatot, a nyelv felépítését, a kétértelmûséget, a szójátékokat és új megközelítést ad a szövegek olvasatához, amit dekonstrukciónak nevez el. A módszer feltûnést kelt és nagy vitákat vált ki. A kutatott szöveg lehet vers vagy akár a Függetlenségi Nyilatkozat is, sõt kép is. Fõ elméletérõl így beszél:

„A dekonstrukció lényegét nehéz néhány mondatban elmagyarázni. Platóntól kell elindulni, az õ ideáit kell a fejük tetejére állítani, majd Husserl fenomenológiáját és Heidegger metodológiáját kell alkalmazni. Munkáim tárgya nem az elhangzott szó, hanem a szöveg, az írás. Igazság szerint elõször verseket akartam írni, sõt ma is az a leghõbb vágyam, hogy költõ legyek. Amikor jelentkeztem az egyetemre, irodalom szakra akartam menni, de ott a görög nyelvtudás feltétel volt. Ezért aztán végül a filozófia szakot választottam. Amikor már 22 éves voltam, végül megtanultam görögül, de csak annyira, amennyire egy filozófusnak muszáj.

Idõvel a fõ kérdéssé számomra az a rejtély vált, hogy mi az írás és mi az írott szöveg jelentése. A dekonstrukció nem negatív fogalom, nem lebontást jelent, hanem a fogalmak és fogalom-rétegek új jelentésének felkutatását. Vannak természetes fogalmak és mesterséges fogalmak. Az utóbbiak strukturáltak, jelentést hordozó rétegekbõl állnak. Elemeztem Platón, Descartes, Kant, Husserl és Heidegger írásait, Celan, Mallarmé és más francia költõk verseit. De a dekonstrukció nem módszer és nem doktrína, hanem egy elmélet. Azt szoktam mondani, hogy a dekonstrukció az, amit történik.

A világ nem más, mint dekonstrukció. Az elemzett szöveg lehet politikai, gazdasági, jogi vagy teológiai, a rejtett fogalom-rétegek minden területen feltárhatók. Állandóan történnek nem várt, dekonstruktív dolgok. Például ha hirtelen megérkezik egy vendég, megtörténik a dekonstrukció.”

„Minden elmélet magyarázatra szorul, hiszen elmélet és nem tény. Minden kommentár és disszertáció ilyen magyarázat. Vannak közöttük érdekesek és vannak közöttük bántóak. Az én dekonstrukcióim sem mások, mint kommentárok, magyarázatok egy-egy szöveghez, zenemûhöz vagy akár építészeti megoldáshoz. A dekonstrukció nem kinyilatkoztatás és nem ortodox dogma, amelyet tiszteletbe kell tartani. Mozgásról beszélünk, történésekrõl, sõt egyesek szerint minden ember dekonstruktív. Sok helyen, például Németországban vagy az Egyesült Államokban az elméletem nagy érdeklõdést vált ki, viszont Franciaországban alig. Izraelben csak lassan reagálnak, nagyon lassan.

Tudjuk, hogy Izraelben ellenérzéseket vált ki a modern német filozófia, különösen Martin Heideggeré, és inkább az angol analitikai irányzatok az elfogadottak. Ezek viszont allergiásak a dekonstrukcióra. Ez a helyzet most lassan változni látszik, és mûveimnek már létezik néhány héber fordítása is.”

„Nem vagyok filozófus. Olyan tudós vagyok, aki az európai filozófiát a kívülálló szemszögébõl vizsgálja. Ez valószínûleg azért van így, mert nem vagyok valódi, született európai. Bár Párizsban jártam egyetemre, de a szívemben, a kultúrámban még mindig algériainak érzem magam. Idegen vagyok. Kívülálló vagyok a filozófiában és a filozófiai kérdéseim az idegen álláspontját tükrözik. Talán emiatt az idegenségem miatt vélik úgy, hogy változásokat kell elõidéznem a filozófia terén.

Apám 1971-ben, anyám 1991-ben halt meg. Tudták, hogy mûveim sikeresek, de egyet sem olvastak el közülük, hiszen nem érdekelte õket a filozófia. Az igazat megvallva, nem értelmiségi családból származom.” Derrida apja elõször üzemben dolgozik, majd a háború után ügynök lesz, ánizsos szeszes italokkal kereskedik. Meg kell állnia minden szállodánál, kávéháznál, fûszeres üzletnél, hogy eladjon. Az egész idejét az autó kormánya mögött tölti, a ruhájából estére dõl a likõrszag. Úgy érzi, hogy feláldozza magát a családjáért, és ezt otthon gyakran fel is emlegeti, hangsúlyozva, hogy a családja nem elég hálás neki ezért. Innen származik a megalázott apa élménye. Az ember, aki teljesíti ugyan a kötelezettségét, de térdre rogy a teher alatt.

Derrida így is emlékszik vissza apjára. Egyik régebbi mûvében megemlíti, hogy saját magát olyan önmarcangoló kereskedelmi utazónak tekinti, aki ott áll szellemi áruval teli bõröndjeivel valamilyen akadémiai vagy kulturális piacon. Ma már egy kicsit másként gondolkodik errõl: „Lehet, hogy a siker egy kicsit bosszú az apám szenvedéseiért, azaz apám bosszúja. Azzal a szellemi áruval, amit én öntöttem rá erre a piacra, sikerült felforgatnom az egész eddigi kereskedelmet.”

Amikor kitört a háború, Algériában az antiszemitizmus, amelyet maga az állam szított, a tombolásig fokozódott. Ennek ellenére Derrida apját a jószívû tulajdonos nem bocsátotta el, amiért az rendkívül hálás volt és ennek nap mint nap jelét is adta a munkahelyén. Ilyen jeleneteknek Derrida többször is tanúja volt, és keserûen nézte apja megalázkodását mások elõtt.

Derridának nincs honlapja az interneten és e-maileket sem küld. Használja ugyan a számítógépet, de csak modernkori írógépként. Nem kedveli a rögtönzést: elõadásaira gondosan felkészül. Elõtte számos szöveget átnéz, illetve elkészít, majd a tervezett elõadást leírja, megtanulja és elmondja az elsõ szótól az utolsóig. Nem felolvassa, hanem elmondja. Az interjút készítõ újságírótól a következõképpen búcsúzik: „Nem szeretem az interjúkat. Rögtönzések, tehát túlságosan felületesek. Inkább hallgassa meg az egyik elõadásomat, vagy olvassa el az egyik cikkemet. Azokból sokkal többet profitál, mint az itt elhangzottakból. Mert azokat leírtam.”

A Ha’arec 2003. június 5-i mellékletében megjelent cikket fordította: