Silvio Berlusconi olasz médiacézár mintegy tíz évvel ezelõtt verekedte be magát a politikába, mikor egy minden korábbit felülmúló korrupciós botránysorozat nyomán összeomlott az addigi olasz politikai szisztéma. A parlamenti pártokat – a kommunistáktól a kereszténydemokratákig – elmosta az áradat és a nyomukban fölemelkedõ „tiszta, új erõk” – valójában radikális jobboldali populista pártok – abszolút többséget szereztek a választásokon. A legtöbb szavazatot Berlusconi Forza Italia (Hajrá Olaszország) mozgalma nyerte. A gyõzelemben meghatározó szerepet játszott Berlusconi médiabirodalma, ahonnan szünet nélkül áradt a pártvezért támogató politikai propaganda. Miniszterelnökként Berlusconi az állami televízióra és rádióra is rátette a kezét, komolyan megrendítve ezzel az elektromos média pluralizmusát. Koalíciója hamar összeomlott, a megújult régi pártok némelyike új néven visszaverekedte magát a hatalomba, de Berlusconit nem sikerült kiebrudalni a politikai életbõl, s a médiacézár ma ismét miniszterelnök. Médiahatalma változatlan, s az ellene folyó ügyészi vizsgálatokat a kedve szerint meghozott új törvényekkel állíttatja le. „Olaszország a tekintélyelvû rendszer felé halad” – írta fél éve a német Die Zeit magazin.

Berlusconi ama jobboldali populista hullámokon lovagolva jutott a hatalomba, amelyek a kilencvenes évek elsõ felében söpörtek végig Európán. A kommunizmus bukása után Európa szerte fölerõsödött a radikális jobboldal, amely a háború elõtti idõszak hagyományaiból is táplálkozott. Kelet-Európa számos országában (ahol mérsékelt és szélsõséges jobboldal nem válik el élesen) a hatalom közvetlen közelébe kerültek, de Nyugat-Európa nem egy országában is megrendítették a hagyományos pártokat. Jörg Haider Ausztriában, Le Pen Franciaországban, a Flamand Blokk Belgiumban (Szombat, 2003. szeptember 16-17. oldal) ismert példái az új korhullámnak. A bevándorlás okozta problémák, a globalizációtól való félelem, a hagyományos pártok elszürkülése és reakcióképtelensége az új kihívásokra, az uralkodóvá vált baloldali diskurzus alkalmatlansága a problémák megfogalmazására – ez a populista jobboldal sikereinek néhány oka.

„Mi kimondjuk, amit ön csak gondol!”– zengik e mozgalmak (Csurkának is ez a jelszava) és olyan problémákról beszélnek, olyan stílusban, amit a politikai illem a mérsékelt pártok számára nem enged meg. Az olasz miniszterelnök meghökkentõ megnyilvánulásaival, jobboldali vagdalkozásaival látványosan szembefordul a baloldali értékekre hivatkozó európai politikával. Keresetlen hangon elõadott, sértõ megjegyzései az arab bevándorlókra, az iszlám civilizációra igen kínosak, ám sokan szívesen hallgatják, akiknek elegük van abból, hogy a bevándorlókkal kapcsolatos minden megjegyzésükért lerasszistázza õket a baloldali média.

Itt kezd érthetõvé válni, milyen pozitívumot talált a tekintélyes amerikai zsidó szervezet Berlusconi politikájában. A mai nyugat-európai politikai korrektséghez, baloldali, emberjogi küzdelemhez hozzátartozik – sõt: gyakran azzal egyenértékû – a „palesztinok jogaiért” folytatott harc. Ez nagyon gyakran kemény Izrael-ellenességet takar, ami ma az antiszemitizmus „politikailag korrekt” formája. A baloldali európai konszenzust felrúgó Berlusconi viszont látványos gesztusokat tesz Izrael felé, és nem egyszer intézett már kemény kritikát az arab/iszlám világ címére – amely ma Izrael kérlelhetetlen ellenfele. Berlusconi médiabirodalma korántsem üdvös a vélemények pluralizmusa szempontjából, ám újságjai, tévé- és rádióállomásai tartózkodnak az élesen Izrael-ellenes hangütéstõl.

A baloldali politika anticionizmusát látván izraeli politikusok az európai középjobb képviselõivel építettek ki kapcsolatokat. Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök nem csak Berlusconival ápol baráti viszonyt, hanem Aznar spanyol miniszterelnökkel is.

1990-2000 – a reménység évtizede – után, a 2000 szeptemberében kirobbant új intifáda ismét fellobbantotta az anticionista hisztériát, amelynek ezúttal nem a Szovjetunió, hanem a nyugat-európai, „politikailag korrekt” baloldali közvélemény volt a fõ motorja. Ekkor hirtelen a baloldali frazeológia teljes fegyvertárát Izrael ellen fordították – amint azt a hetvenes években a szovjet propaganda tette. A nyugat-európai baloldali közvélemény spontán anticionizmusától gyakran nem állt távol a kormányok magatartása sem. Mindehhez társul az arab-iszlám világban domináns, patologikusan zsidógyûlölõ hangnem, amely – a baloldali frazeológia mellett – a legkevésbé sem tartózkodik a náci korszak nyelvezetének használatától.

Az anticionista politikai hangulatkeltés 2001 nyarán a dél-afrikai Durban városában rendezett rasszizmus ellenes ENSZ-konferencián tetõzött, ahol az arab és iszlám országok küldöttei a lincshangulatig fokozták az Izrael-ellenes hisztériát. Itt nem csupán a „civil szervezetek” tanácskozásán hangzottak el féktelen antcionista kirohanások; a város utcáin is olyan légkör uralkodott, hogy ott az izraeli küldöttek és a zsidó szerveztek képviselõi számára nem egyszer kockázatos volt a szállodából kilépni.

A durbani sokkot a zsidó szervezetek azóta sem tudták feldolgozni. Mindez ugyanis a baloldali nyelvezet teljes csõdjét jelentette: ha a rasszizmus elleni harc ürügyén Izrael elpusztítására lehet felszólítani, akkor a szavak elvesztették eredeti értelmüket, esetleg épp az ellenkezõjét jelentik annak, amit hajdan. Ha az ENSZ Emberjogi Bizottságának elnöke lehet a terrorizmust aktívan támogató Líbia, tagja az iszlám fundamentalista Irán, viszont kiszorul onnan a demokráciát védelmezõ Egyesült Államok, s e szervezet egyetlen alkalmat sem mulaszt el Izrael elmarasztalására, akkor az „emberi jogok” kifejezés legalábbis az ENSZ-ben hitelét elvesztette. Hajdan az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni küzdelem egy és ugyanaz volt. Ma ennek gyakran az ellenkezõje igaz: ahol a „rasszizmus elleni küzdelemrõl” esik szó, ott nagy valószínûséggel várható Izrael és a cionizmus rasszistaként való megbélyegzése.

A humanista baloldali nyelvezet eltérítése azt eredményezte, hogy az amerikai zsidó szervezetek, köztük az ADL nagyon tartózkodóvá váltak az ilyen néven futó programokkal, rendezvényekkel szemben. A baloldaliságból kiábrándult zsidó szervezetek jobbra fordultak. Az ADL tavalyi kitüntetettje Ariel Saron izraeli miniszterelnök volt, egyértelmû jeleként annak, hogy az amerikai zsidók többsége nem hisz már a „békefolyamatban” és támogatja Izrael jogát az önvédelemre.

Mindez korántsem példátlan az ADL történetében, amely mindig megmaradt mérsékelten baloldali, amerikai patrióta mozgalomnak. Az antiszemitizmus elleni küzdelem céljával megalakuló ADL az évtizedek során az emberjogi mozgalmak nagy pártolójává nõtte ki magát. A negyvenes évek végén kampányt folytatott a Ku Klux Klan ellen, az ötvenes években szembefordult a McCarthy fémjelezte antikommunista hisztériával (miközben meggyõzõdéses demokrataként ellenfele volt a kommunizmusnak), a hatvanas években egyértelmûen kiállt a polgárjogi mozgalmak mellett, a hetvenes években nyilvánosan elítélte a dél-afrikai apartheid rendszert, a kilencvenes években a nõk, homoszexuálisok és más hátrányos helyzetû csoportok védelmében emelte föl a szavát. Mindezzel világosan a baloldal értékei mellett foglalt állást. Ám amikor az általa támogatott mozgalmak – mint az gyakran megesik – radikális fordulatot vettek, az ADL nem követte õket. Szembefordult a polgárjogiból sovinisztává fajuló fekete mozgalmakkal, mindenek elõtt a Louis Farrakhan vezette fehérellenes, antiszemita Nation of Islam szervezettel. Nem támogatta az apartheid ellen küzdõ legerõsebb dél-afrikai szervezetet, az African National Congresst, mikor az egyértelmûen a palesztinok mellett kötelezte el magát. Bírálta a „fordított diszkriminációt” megvalósító affirmative action mozgalmát, amely a hátrányos helyzetûnek tekintett csoportok tagjait (nõket, szinesbõrûeket) preferálta a „többségi” csoporttal szemben, ha állást kerestek. A hatvanas évek közepéig az ADL számára a szélsõjobb jelentette számára a fõ veszélyt, ettõl kezdve azonban a szovjet blokk által támogatott radikális baloldal mozgalmait tekintette nagyobb fenyegetésnek.

Az ADL két évvel ezelõtt ismét „aszinkronba” került a baloldali polgárjogi aktivistákkal: szeptember 11-e után teljes erõvel támogatta a magasra csapó amerikai patriotizmust, és szembe fordult az „antiimperialista” mozgalmakkal. A második iraki háború újabb ütközõpont volt: a tömeggyilkos Szaddam-rezsimnek hadat üzenõ Amerika ellen felhorgadt az európai közvélemény. A hetvenes évek óta nem látott Amerika-ellenes düh öntötte el Nyugat-Európát: százezreket megmozgató „antiimperialista béketüntetéseken” ítélték el az Egyesült Államokat, „amely az olajért háborúzik”, s e demonstrációkon gyakran lobogtak palesztin zászlók. Izrael és a zsidó közösségek, akik tiszta szívbõl kívánták Szaddam bukását, ismét szembekerültek az európai baloldallal.

*

Berlusconi kijelentése, mely szerint szívesen látná Izraelt az EU tagjainak sorában, indignálódott választ provokált Brüsszelben: ez majd a közel-keleti béke megkötése után lesz lehetséges. Azaz: majd ha fagy.

Az olasz miniszterelnök legutóbb Benito Mussolinit vette védelmébe, kijelentvén egy interjú során, hogy – Szaddam Husszeinnel ellentétben – a Duce nem gyilkoltatta meg, csupán belsõ számûzetésbe küldte ellenfeleit. Erre már az olasz zsidó közösség vezetõi is megszólaltak, emlékeztetvén az 1938-tól bevezetett zsidótörvényekre, melyek végül hétezer olasz zsidó deportálásához vezettek. Berlusconi erre bocsánatot kért, méghozzá egy római zsinagógában.

A kritikákra Abraham Foxman, az ADL elnöke így válaszolt: „Igen, tisztában vagyunk a Mr. Berlusconit övezõ ellentmondásokkal, ezért neveztük õt ’megbotlott barátunknak’. Ma azonban a világ – és a zsidóság – olyan súlyos kihívásokkal néz szembe, mint a globális antiszemitizmus, a nemzetközi terrorizmus és a szûnni nem akaró Izrael-ellenes támadások. Egyetlen európai vezetõ sem válaszolt úgy ezekre a – nem csupán Izrael, de az egész nyugati civilizáció létét befolyásoló – kihívásokra, mint Mr. Berlusconi. Mikor szólni kellett az antiszemitizmus ellen Olaszországban, Európában és a Közel-Keleten, Mr. Berlusconi ott volt. Mikor Amerika támogatást keresett Szaddam Husszein elleni harcához, Mr. Berlusconi ott volt. Mikor Izrael egyre jobban elszigetelõdött Európában, Mr. Berlusconi ott volt. S mikor valakinek fel kellett szólalnia, hogy Európa miért támogatja a Hamasz terroristáit, Mr. Berlusconi ott volt.”