Ha Európában valamikor ilyen ádáz gyûlölet állított szembe egymással két népcsoportot, a háborúság rendszerint etnikai tisztogatásba torkollott. Ilyen volt a görög-török „lakosságcsere” 1920-ban, mintegy tizenötmillió német kitelepítése Közép-Kelet-Európa országaiból 1945-ben, vagy félmillió szerb exodusa 1996-ban a horvát hadsereg által visszafoglalt Krajinából. Az európai közvélemény e tisztogatások fölött hamar napirendre tért: szó sincs arról, hogy ma bármely mértékadó fórumon követelnék például a Horvátországból elmenekült szerbek „visszatérési jogát”.

Izrael nem elüldözéssel, hanem a viszálykodók fizikai szétválasztásával próbálja mérsékelni a konfrontációt, ám európai részrõl semmilyen megértésre nem számíthat. Európa gyakorlatilag nem ismeri el Izrael jogát az önvédelemre: a terrorista merényletek után az EU önmérsékletre szólítja fel Izraelt, a terrorszervezetek infrastruktúráját célzó támadásait az európai média „megtorlásnak” nevezi, a terroristák távoltartását szolgáló falat ól az európai média úgy ábrázolja, mint amely egyedül a palesztinok nyomorgatásának és megalázásának eszköze. Európai politikus szájából nem hangzik el olyan mondat, hogy Izraelnek joga van megvédenie polgárait – amit Bush elnök már nem egyszer leszögezett. Európai politikusok a konfliktus megoldásának kizárólag békés eszközeit ajánlják: a katonaság visszavonását, a területek zárlatának feloldását – olyan eszközöket tehát, melyek nem a (gyakorlatilag nem létezõ) palesztin békepártot erõsítik, hanem a zavartalan szervezkedési lehetõséghez jutó terroristáknak kedveznek.

A fal nyomvonalának meghúzásakor valóban elkerülhetetlenek a konfliktusok, hiszen itt épp azt a feladatot kellene megoldani, amelyen eddig minden békemegállapodás elbukott: a két nép közötti határ kijelölését. A külvilág azt követeli, hogy – ha már eléggé el nem ítélhetõ módon egyáltalán van – akkor a fal pontosan az 1967-es háború elõtti határvonal mentén haladjon. Ez azonban, harminchat évvel késõbb, lehetetlen, hisz az egykori határ túloldalán kétszázezer zsidó él, akik azt követelik, hogy a fal õket is védje meg. Ha viszont õket is a védmû mögé vonják, óhatatlanul a védett területre kerül sokezer palesztin – miként történik az Jeruzsálemben, ahol a 67-es határ mentén – a város kellõs közepén – építeni a falat teljesen anakronisztikus lenne .Az izraeli kormány pedig – háborús viszonyok közepette – nyilván több megértést mutat saját lakosságának igényei, mint a palesztinok szenvedései iránt. Az európai média azonban fordított módon üzemel: végtelenül sok empátiát tanúsít a palesztinok viszontagságai iránt, az izraeli lakosság biztonsági igényeire viszont mindössze az a válasza, hogy a békekötés minden problémát automatikusan rendez. Vajon mi az oka e roppant felemás magatartásnak?

Ennek megértéséhez tegyünk egy kitérõt: ez év október 17-én Malajziában ülésezett az Iszlám Országok Értekezlete. Megnyitó beszédében Mohammad Mahatir, az ország miniszterelnöke egyebek közt a következõket mondta: „Az európaiak a tizenkétmillió zsidóból hatmilliót megöltek, ma mégis a zsidók irányítják a világot helytartóikon keresztül... Õk találták ki és valósították meg a szocializmust, a kommunizmust, az emberi jogokat, a demokráciát, hogy másokkal együtt õk is élvezhessék e jogokat és hogy üldözésük hamisnak tûnjön.”

A The New York Times kommentátora késõbb kontextusba helyezte Mahatir szavait: ezeket a malajziai miniszterelnök részben házi használatra szánta, az otthoni feszültségek levezetésére, részben a Nemzetközi Valutaalap kemény megszorításokat követelõ üzeneteire válaszolt ily módon, részint az iszlám világ elmaradt reformjait számon kérõ kemény szavait kellett egy kis antiszemitizmussal ellensúlyoznia.

Annál rosszabb: mindebbõl az derül ki, hogy kül- és belpolitikai gondokra a zsidóellenesség univerzális gyógyszer. Egy olyan ország – Malajzia – miniszterelnöke tesz antiszemita kijelentéseket, melynek történelme során soha semmi köze nem volt a zsidókhoz. Ma tehát az iszlám világban az antiszemitizmus „kulturális kód”: széles körben elterjedt, erõs gyökerekkel rendelkezõ, ugyanakkor rugalmas vélekedés, közös nevezõ, amely a legkülönbözõbb helyzetekben, konfliktusokban – csekély átalakítással – behelyettesíthetõ. Vagyis a zsidógyûlölet, illetve az ennek hangot adó diskurzus ma a legkülönbözõbb konfliktusok esetén, a világ bármely pontján eredményesen használható. Egyszerûbben fogalmazva: a zsidók ma változatlanul bûnbakként funkcionálnak. Az antiszemitizmus globalizálódott.

Mahatir még csak arra sem törekedett, hogy „politikailag korrekt” anticionista nyelven adja elõ mondanivalóját: ez csak Nyugat-Európában követelmény, az iszlám világban a hagyományos (akár náci stílusú) antiszemitizmus is teljesen elfogadott. (Lásd a mártírjaik temetésén bosszút követelõ palesztin tüntetõk „Halál a zsidókra” kiáltásait.)

Vajon ha az iszlám világ legmagasabb politikai fórumán így beszél a vendéglátó ország elsõ embere, és ezt a résztvevõk hangos tetszésnyilvánítása fogadja, milyen esélyei lehetnek annak, hogy az arab/iszlám világ elfogadja Izrael létezését? Vajon tényleg az izraeliek és palesztinok területi vitáiban kell keresni a konfliktus fõ okát – mint teszi azt az európai sajtó?

Az európai média, közvélemény, véleményformáló értelmiség nem hajlandó tudomásul venni, hogy a háború valódi oka nem egy racionális eszközökkel rendezhetõ nézeteltérés, hanem az irracionális gyûlölet. Az irracionális közegben pedig minden dinamika ellenkezõjére fordul: minél szelídebb, minél békésebb szándékú a bûnbak, annál több agressziót zúdít magára – hiszen az agressziót nem tényleges cselekedetei váltják ki, hanem a más forrásból eredõ, személyére átvitt, tudattalan indulatok. Nem az a baj tehát, hogy Izrael valamit rosszul csinál, hanem az, hogy egyáltalán van.

Mindaddig, amíg ennek felismerésétõl az európai politikusok és véleményformálók elzárkóznak, nem a konfliktus megoldását, hanem fenntartását segítik elõ, hiszen a téves diagnózist helytelen kezelés követi. Önmérsékletet ajánlanak ott, ahol ezt a másik fél csupán gyengeségként értelmezi.

A fal elbontását követelõ ENSZ-határozatra válaszul Ehud Olmert izraeli miniszterelnök-helyettes kijelentette: „A fal tovább épül. Számunkra Izrael biztonsága a fontos – nem követjük egy velünk szemben ellenséges, mindenkor automatikusan Izrael ellen fellépõ többség utasításait.”