Kaczér Illés monumentális regényét olvasva két kérdésre kerestük a választ. 1.) Kapelliben írta-e a mûvet a szerzõ? 2.) Létezik-e magyar nyelvû jiddis irodalom?

A kérdés csak látszólag abszurd, a jiddis természetesen egy nyelv, de szellemiség is, ha valahogy meg kell határozni azt a kifejezési formát, amely ennek az írásnak a sajátossága. Kaczér Illés 1884-ben Szatmáron született, bizonyára járt chéderbe, esetleg jesívába, a hely szelleme, Máramaros légköre érzõdik e könyvnek szinte minden mondatán. Rengeteg a bibliai és talmudi idézet, van olyan szereplõje, mint pl. a történet fõhõse, Sulem, akinek nyelvjárása, majd minden szava vagy a Szentírásban, vagy a rabbinikus irodalomban gyökerezik. Mielõtt a cselekményt részleteznénk, néhány szóval vázoljuk és mutassuk be Kaczér Illés életútját, munkásságát, hiszen hosszú évtizedekig jóformán semmit sem hallottunk sem az íróról, sem alkotásairól.

Fiatalon lett újságíró. Elõbb vidéken mûködött, majd a fõvárosba vágyott, a Nap címû újságnak lett hosszabb ideig munkatársa. Több regénye is megjelent, pl. Khafrit, az egyiptomi asszony (1916), A fekete sas (1918).

A Tanácsköztársaság bukása után elhagyta az országot, Bécs, Pozsony, Kolozsvár, Berlin voltak letelepedésének állomásai. Berlinben kedvelt novellaíró, Szilágyi Géza szavaival markáns színekkel fest bibliai alakokat és nem közönséges megjelenítõ erõvel kelt életre ótestamentumi hangulatokat. Több színdarabot is írt. Kolozsvárott mutatták be Megjött a Messiás drámáját 1921-ben, A Gólem ember akar lenni címû drámai szimbólumát 1922-ben adták elõ ugyanott. A sziámi ikrek c. burleszkjének Pozsonyban volt a premierje.

Élt egy ideig Izraelben, életének utolsó éveiben, ott írta négy regénybõl álló fõmûvét, a Zsidó legendáriumot. A most megjelent Ne félj szolgám, Jákob címû kötet az elsõ két regényt tartalmazza. A városok felsorolásából láthatjuk, hogy a szerzõ életútját a zsidó sors, a vándorlás hatotta át. Regényének hõseire is ez a sors vár. A történet ezzel is kezdõdik. Sulem és felesége, Málkele két gyerekkel, egy kisfiúval és egy kislánnyal ehho szekérrel menekülnek az erdõs Kárpátok hágói felõl a nagy lomha, tekergõ Tisza felé, mert Mármarosban a parasztok elkergették õket. Egy kisfiút kerestek a kender között, amelyet a családfõ szárított. A feleség, Málkele (a szó jelentése: királynõ) szintén több várost megjárt, Nikolsburgtól Pozsonyba vándoroltak, „mivel Auszterlicnél mindent elvesztett”, tehát a háború nyomán tönkrement az édesapja. Szentmiklósra költöztek. Pozsonyban akadt volna csokornyakkendõs kérõje Málkelenak, aki Bécsbe hívta, ahol opera, színház, világi élet kecsegtette, de a gavallérral nem akart menni. Így Szentmiklóson Sulem jutott neki, a szorgalmas, jóhangú bocher, aki önfeláldozóan ápolta a község idõs vak rabbiját, aki ezért nagyon hálás volt és csak jót mondott a fiúra. Valószínûleg ez hatott Menase papára, és hozzáadta kosztos bocherjához legnagyobb kincsét, a lányát. Malkele sírt – mint ahogy de hát minden menyasszony sír. Az ifjú férj vagy hat helyen, hat mesterséget próbált ki. Hol tanító, Tóra-író, élesztõ-készítõ, nyúlbõr-kereskedõ, taplószárító, len- és kender felvásárló. Ez utóbbi már jövedelemezett is volna, de a neki adós falusiak, hogy megszabaduljanak tõle, lényegében egy gyilkossággal vádolták, és mint írtuk, elkergették õket a faluból. Így kerültek Nagykálló és Nagykároly közé. Károlyba szerettek volna jutni, de a Kese, a ló, a saját feje után ment és eltévedt. De lehet, hogy ez így volt megírva, mert Lápfalvára érkeztek, ahol néhány hónapja meghalt az árendás és érkezésük elõtt a kocsmárosné is utána ment. Két fiú és egy kisbaba maradt árván. Málkele érezte, hogy ott fognak maradni, a gyerekeket fel kell nevelni, tehát a kocsmát bérelni kell. Mocsár is tartozott a csárdához, amelyet a környékbeliek meglepetésére Sulem lecsapolt, így földhöz jutott. A "purec"-uraság szerint a föld tulajdona csak õt illette meg. Nem volt mit tenni, Sulem másodszor is kifizette a föld árát. A környékbeliek kezdik megszokni õket. A mi zsidónknak nevezik a kocsmárost, még nevet is adnak neki, hogy a hatóság elõtt megjelenhessen. Csámpás néven szólítják egymás között, s ez hivatalossá válik. Az elsõ rész tehát az árendás család története.

Mikszáth, talán Jókai hatása érzõdik a regény hömpölygésén, mely telve van anekdotákkal, adomával, szentírásbeli és talmudi példázatokkal. A nyelvezeten érzõdik a kárpátaljai hatás. Már Sulem neve is jellemzõ, arrafelé használják az u-t, az ajt, kelet-magyarországi, erdélyi módi, ahol úgy mondják, Burich -Boruch helyett, vagy Hásivájni – Hásivéni helyett. Érdekes, hogy a parasztok, a falubeliek Sólemnak szólítják õt. A helységek nevei a tájékozódást megkönnyítve helyenként valós városok, például Csenger, Nyíregyháza, Nagykálló, Nagykároly. A történet színhelyei Lápfalva, Ötvár, írói fantázia szüleménye.

Scheiber Sándor professzor az 1981-es 82-es MIOK évkönyvében hosszan részletezi azokat a zsidó folklorisztikus elemeket, amelyek, Kaczér Illés könyvében fellelhetõk. Õ is elismerõen méltatta a szerzõt és mûveit. Ehhez talán semmit nem kell hozzátennünk, mivel rendkívül részletes és gazdag az említett fejtegetés. Azonban más szempontból is jellegzetes és hiteles ez a stílus. Egy Szabolcs vagy Hajdú megyét kutató néprajzos a népi folklor számos elemét is felfedezheti, amely szintén a regény sajátja. Mondjunk néhány példát: Málkele gyermekeinek nem tud más élelmet nyújtani, mint kõkemény sajtot, száraz kenyeret és szotyós almát. A szotyós régies kifejezés, jelentése: túlérett, puha, leveses. Többször szerepel a dalidó szó, tájjellegû eredetû, jelentése táncmulatság, bál, átvitt értelmében fekete bál, tehát rablás. Ha nagybetûvel írjuk, akkor a rablóvezért nevezik így. Vagy idézzük, ahogy Szimele néni orrába dugja a burnót. Tíz zsidó közül kilenc tudja, mi a tubák, amely ugyanazt jelenti, de nem tudja, mi a burnó. Szabolcs és Hajdú megyében azonban ez ismert fogalom lehet. Szinte minden oldalon megtalálhatók a zsidó folklór jelei, de ugyancsak elmondható, hogy a táj jellegének hagyományai is fellelhetõk ugyanott.

Hiteles a társadalmi rajz, amely lényegében a szabadságharcig ábrázolja a kort. Idézzünk egy kicsi részletet, egy jobbágy halálát. Vízhordó Márton betegen érkezik a csárdába, megrúgta egy ló. „Nem zsidó ló, mert az emberséges”, nem is paraszti ló, mert az sem rúg akkorát, hanem úriló, az uraság lova. A szív tájékán rúgta meg Mártont, aki a javasasszony javallatára meleg tehénganéjjal gyógyítja a sebét, de nem sok sikerrel. Sulem tanácsolja, forduljon orvoshoz, de a jobbágynak nincs pénze. A kocsmáros ajánlja, ad neki, majd megadja egyszer. Az önérzetes Márton nem fogadja el a kölcsönt, mert nem látja lehetõségét a visszafizetésnek. Sulem az asztalra tesz jófajta borókapálinkát, majd egy talmudi mesével igyekszik a jobbágy kedvét felderíteni. Márton hallgatja is az eszes szolga történetét, annyit mond: „Széép” és lefordul a falócáról.

A társadalmi rajzhoz hozzátartozik, hogy az urakat gyûlölõ parasztok a zsindelyes csárda úri ivóját gyújtják fel. A kocsmáros felesége, a „zsidóné” gyerekeivel Hodászra menekül és ott szüli meg azon a hajnalon kilencedik gyermekét.

A kötet második fele lényegében a felnövekvõ nemzedék, az eltûnt árva fiú Szrule Jontev, magyarul Jónap Izrael és mostohatestvérének, Jitelenak története, házasságuk, tevékenységük, sikerük és az elmaradhatatlan sors: menekülésük. A fiatalember, aki nyolc évi távollét alatt elvégzett különbözõ iskolákat, vallásit és világit, megfordult a bécsi zsinagógában és Rothschild szalonjában, sõt elõkelõ urak dolgozószobájában foglalkozásának – teljesen meglepõen – az 1800-as évek derekán a vállalkozó megnevezést használja. Lehet, hogy õ volt az elsõ magyar vállalkozó? Nevének héber-jiddis (Jontev) és magyar változatát (Jónap) váltakozva használja a szerzõ. Bár Ötvárban zsidók nem telepedhetnek le, Jontev, Csányi Alajos rigolyás, de jólelkû irattáros segítségével bebizonyítja, hogy zsidók már éltek a városban, kiûzetésük elõtt, így a törvényes letelepedésnek nincs akadálya. Lám Ambró korrekt polgármester, hozzájárulásával Jónap (Jontev) és társai gyertyamártó üzemet létesítenek, hozzák a világosságot a városba. A gyertyamártó céh tiltakozik, de képtelenek folyamatos ellátás biztosítására. Karácsonyra a város teljes sötétségbe borul. A polgárság zúgolódik, visszasírják az igaztalanul megvádolt Lám Ambró polgármestert és a zsidókat. A városban a sötét utcákon megszûnik a közbiztonság. A céh visszalép, Jontevék újra áraszthatják a világosságot a városba.

Közben fenyegetõen közeledik a környezõ országokból egy rém, a kolera járvány. Fiatal rabbik járnak faluról városra, és figyelmeztetnek mindenkit, hogy a szükséges és elõírt higiéniát, kézöblítést, fürdést vegyék komolyan, és hozzanak orvost a településekre. Észak felõl tör az országra a veszedelem, Galícia is arra van. Következtetni lehet, hogy a közhangulat szerint ki hozta az országba a bajt. Bár a városi orvos az árkokra, elhanyagolt pöcegödrökre, elhalt folyóágakra, helyükön maradt posványokra hivatkozik, a közhangulat a zsidók ellen fordul, mert úgy látják, õket többnyire elkerüli a baj. (Talán azért, mert fokozottabban betartják az elõírt higiéniai szabályokat, de errõl senki nem beszél.) A betegség terjedésének leírásában talán ott leledzik Solem Aléchem kesernyés mosolya, de ott bujkál Mikszáth iróniája is. „Ötvárban a Békafû utcában kezdõdött, Süle Mártonné elpanaszolta szomszédjának, Kiss Ferencnének, hogy férje a rizstöltelékes káposztával elrontotta a gyomrát. Pedig tejfelesen habarta, mint máskor. És Márton ezt ugyancsak szereti... Négy napra rá eltemették Süle Mártont. Alig egy hétre rá Kiss Ferenc is meghalt, pedig Kiss Ferencné okulva a szomszédasszony esetén, nem töltött káposztát fõzött, hanem babot ecetesen.”

Jónap és társai két barakkot már építettek, de a harmadik anyagát is felajánlották a városnak, hogy a betegeket elkülönítve ott tudják kezelni. Sulem testvére, Gimpel Zurech, a megvetett koldus reggeltõl estig dolgozik, hajtja a lovakat, szállítja a betegeket, Lám Ambro polgármester meg is dicséri a zsidókat és megemlíti, hogy a koldus is nagy segítségére van a városnak. A közhangulat mindezzel nem törõdik. Vallják, biztos a gyertyás zsidó hozta be a nyavalyát és a gyertyák terjesztik a bajt. Tapossák és pusztítják azokat. Sötétségbe borul a város. Repül a kõ a zsidó házak ablakára. Az út mentén marad Gimpel koldus, bár hozta-vitte a betegeket és gyújtotta a világosságot jelentõ gyertyákat a városban, összegörnyedten fekszik, biztosan megszenvedte utolsó perceit.

Az ekhos szekér Mitelével és kisbabájával, valamint a többi zsidóval menekül, ahová tud. Közben Mitele testvére az „Altirá” dallamát fújja a síppal. „Ne félj, szolgám, Jákob”. Ez ad nekik erõt. Lápfalvára tartanak, Sulemnek a zsindelyes csárdájába. De Jontev vissza akar menni a városba, vállalva az életveszélyt, mert a betegek részére a harmadik barakkot föl akarja építeni.

Visszatérve a bevezetõben említett kérdésre, az egyik az volt, kápelliben, sapkában írta-e mûvét a szerzõ? A választ Kaczér Illés életútját ismerve, alighanem sejtjük, de nem írjuk le. Mert nem akarunk illúziórontók lenni. A másik kérdésre: létezik-e magyar nyelvû jiddis irodalom – hiszen a jiddis nemcsak nyelv, hanem szellemiség sõt tegyük hozzá, az idézetek legnagyobb része nem is azon a nyelven, hanem héber vagy arameus nyelven íródott a válasz egyértelmû igen. A jiddis szellemiség ott van a szereplõk sorsában, gondolatvilágában, cselekedeteiben. Kaczér Illés olyan magot ültetett mély barázdába, amelynek termése ízes, zamatos, sõt merjük kimondani, maradandó. Olyan hagyományt teremt magyar földön, szokatlanul és elõzmények nélkül, amelyet talán eddig is követtünk, bár nem ismertük, mostantól kezdve azonban tudatosan vállalhatjuk ezt az utat.