Szemtanúként állíthatom: Kertész Imre regénye, a „Sorstalanság” szigorúan dokumentáris történet. Akárcsak Kertész hőse, jómagam is ebben az életkorban tizenöt esztendősen kerültem Auschwitzba, majd Buchenwaldba, s ennek fióktáboraiba, Zeitz, Gleina és Rehmsdorf lágereibe. Ha az én buchenwaldi rabszámomat (58637) összevetjük az övével (64921), valószínűnek tűnik, hogy néhány héttel Kertész előtt érkezhettem Buchenwaldba, ám az is lehet, hogy a Zeitz-i Brabag munkatáborba éppenséggel együtt utaztunk. Kertész ősszel, vagy tél elején kerülhetett a gleinai és ramsdorfi kórházakba, ahol ápolóként (Pfleger) dolgozhattam orvos édesapám, Dr. Weiss Menyhért (Melchior) mellett. A regény három mozzanatára szeretnék reflektálni, nevekkel konkretizálni, s a szereplők későbbi sorsáról beszámolni.

1.Kertész leírja, hogy a Brabag gyár sátortáborában lakó foglyokat, az „Appel”-en órákon át számolgatják, s egy szadista Lagerältester (a legmagasabb rangú fogoly) minden különösebb ok nélkül egy ütéssel földre sújtja hősét. Ilyen értelmetlen bántalmazásnak magam is nem egyszer tanúja voltam. A Lagerältester neve Hans Wolff volt, de háta mögött csak „Der Zigeuner”-nak emlegették a foglyok. Mellén a zöld háromszög jelezte, hogy közönséges bűnözőként került a táborba. A kisnövésű szadista bestiát a háború után elfogták, az ún. „buchenwaldi perben” halálra ítélték és kivégezték.

2. Kertész leírja, hogy hősét a lábán keletkezett gennyes tályog kezelésére Gleina faluba küldik, ahol a Zeitz-i és a Ramsdorf-i táborokhoz tartozó fogolykórház volt. Itt két orvosról ír, melyek közül az idősebbik vette őt kezelésbe. A szívélyes és segítőkész doktor erdélyi származásúként mutatkozott be neki. Ez az orvos nem lehetett más, mint apám, a Kolozsvárról velem együtt deportált Dr. Weiss Menyhért. Mint Kertész leírja, az orvos érzéstelenítő szerek híján kényszerült a tályogot felvágnia, fertőtlenítenie és papírkötszerrel bekötnie.. Az ápoló, aki eközben a fájdalmában ordító pácienst lefogta, minden valószínűség szerint én magam lehettem, aki, – mint már említettem –, a lágerben apám mellett dolgozhattam, mint ápoló, s csakis ennek köszönhetően úsztam meg élve a deportálást. Zeitz kiürítésekor mindketten Theresienstadtba kerültünk, ott szabadultunk fel. Később mindketten az Egyesült Államokba vándoroltunk ki, ahol édesapám tüdőgyógyászként dolgozott és a 1970-es években 82 éves korában halt meg. Én elmegyógyász lettem.

3. A harmadik „ismerős” motívum a regényből a gleinai kórház főorvosa, a szomorú arcú, kínosan tisztán öltözködő és nagy tiszteletnek örvendő francia úriember, aki „Oberarzt” feliratú karszalagot visel és hangos „Bonjour!”-ral köszönti a személyzetet és a betegeket. Ezt a francia urat jól ismertem és háború után is kapcsolatban álltam vele. Neve Jean Dulac volt, katonaorvos, a gaulleista francia ellenállás ismert személyisége. Jean Dulac-nak a zeitzi tábor nyitott vagonokban történő kiürítésekor több más francia fogollyal együtt sikerült megszöknie, végül pedig az amerikaiak szabadították fel. A háború után Svájcban élt, az Egyesült Nemzetek OMS nevű egészségügyi szervezeténél sokáig főorvosként dolgozott. Nemrég halt meg Genfben.

A 2003. novemberi számban megjelent „Csak másban moshatod meg arcodat” c. írással kapcsolatban a Haver Alapítvány a következő helyreigazításokat szeretné kérni.

Két „haver” neve is hibásan jelent meg a novemberi cikkben, ők helyesen: Schőn Edina és Doffek Tamás.

A cikkben leírtakkal ellentétben, mi a holokausztot NEM a zsidóság történelmén keresztül oktatjuk. Ezzel épp ellenkezőleg, személyes történeteket gyűjtünk, és megpróbálunk a diákok érzelmeire hatni. Az is fontos, hogy a holokauszt-oktatás NEM tartozik fő oktatási területeink közé. Azért kezdtünk bele ebbe a projektbe, mert sok iskola – ismerve korábbi munkáinkat – minket keresett meg a holokauszt emléknap idején is.

A cikkben nem teljesen egyértelmű szervezetünk támogatottságának kérdése. A Mazsihisz (és a másikként említett holland alap) NEM támogat bennünket. Pályázatokat írunk, és egyszer nyerünk – másszor nem.

A pontosságra – érthető módon – a Haver Alapítvány óriási hangsúlyt fektet, mert sokan ezekben az írásokban találkoznak először a nevünkkel és a tevékenységünkkel.

Fontos, hogy tudjanak rólunk, de még fontosabb, hogy az igazat tudják.