Első látásra megbűvöl kedves mosolyával, vitalitásával és derűs lényével. Hát még, amikor mesélni kezd! Kedvvel idézi fel indulása éveit, s noha nem mondható, hogy könnyű élete lett volna, minden történetéből életszeretet árad. Úgy fogalmaz magyarul, hogy mondatai egyből nyomdakészek. Kiderül hamarosan, hogy tett szert erre a mesélő képességre a hosszú emigráció ellenére: elárulja, 12 éves kora óta nem csak fest, de naponta naplót is ír. Magyarul persze. („Amikor nem volt más, például az ostrom alatt, akkor W.C.-papírra írtam. Lakásom egyetlen zárható szekrényében tartottam évtizedekig a kéziratot, még a férjem se olvashatott bele! Aztán amikor a fiaim felnőttek, egyszer csak kíváncsiak lettek, mit is írt annyi éven át az anyjuk. De magyarul nem tudtak, így aztán a kedvükért nekiálltam lefordítani a szöveget. 35 kézzel írt kötetet kellett angolra ültetni – a fordítás három évében tanultam meg igazán a nyelvet. 1600 oldalt tett ki a szöveg. Soha eszembe nem jutott volna, hogy kiadjam: egyszerűen szokásommá vált, hogy naponta írok – amint ahogy fogat mos az ember -, nem tudtam lefeküdni, amíg papírra nem vetettem a gondolataimat. Amikor hetvenéves lettem, a barátaim megkérdezték: nem kéne már kezdened valamit a naplóiddal? Mire én némileg agresszíven azt válaszoltam: Majd ha öreg leszek! De aztán motoszkálni kezdett bennem a gondolat. A képeim miatt sohasem aggódom. Ha nem sikerül valamelyik, festhetek egy újat. A naplóval más a helyzet. Az első 11 év naplóit elvesztettem: Elpusztultak a háború alatt szülőhelyemen, Beregszászon. Minden mást is elvesztettem, ami ott maradt, de a tárgyak, még a nekünk kedvesek is, pótolhatók. De soha nem tudjuk újra megszerezni a tizenkétéves, hajdani önmagunkat.”)

Arról faggatom Kaszab Juditot, hogyan élte át a vészkorszakot. A történet azzal kezdődik, hogyan ismerkedett meg élete nagy szerelmével, későbbi „gáláns férjével” és 64 éven át társával. Kaempfner Jancsi azzal is bizonyította szerelmét, hogy biztatta asszonyát: járja csak a maga útját, és tanuljon meg mindent, amire festőként szüksége lesz. Így amíg a fiatal férj bevonul a lengyelországi munkaszolgálatra, Judit Beregszászról Budapestre jön a festőakadémiára, és Bernáth Aurél tanítványa lesz. („Tudtuk, hogy sokáig nem látjuk egymást. Ezért mielőtt Jancsi elment, kiválasztottunk egy csillagot, amelyen találkozhatunk. Mindketten hűségesen megtartottuk az esténkénti randevúnkat. Jancsi azt mondja, hogy ez tartotta életben. Egyszer üzenetet kaptam, hogy Jancsi marhavagonja Lengyelországból Oroszországba tartva, keresztül fog menni Beregszászon. Fagyos hideg volt, és a vonatra kilenc órát kellett várakoznunk. Amikor végre megérkezett, és Jancsi meglátott a peronon, kinyújtotta értem a kezét, megragadott, és felemelt magához a vagonba. A vonat megindult, és én vele utaztam körülbelül négy óra hosszat. Mielőtt az orosz határhoz értünk, leugrottam a lassító vonatról a hóba, és visszagyalogoltam az előbbi állomáshoz. Nem láttam őt viszont két teljes évig.) Aztán 1944-ben a férj azon szerencsések közé tartozik, akik épségben megérkeznek. Sárga csillagot kell viselnie, Judit viszont hamis papírral, álnéven új életet kezd. Keresztény lány lesz, a család régi cselédjének, Koperdák Máriának a papírjaival egy gyógyszergyárban dolgozik. A fiatal nő maga keresi fel Juditot Pesten, és ajánlja fel a családja hivatalos iratait. (Judit körül csupa ilyen jó ember tüsténkedett – derül ki a történeteiből). Jancsi mellett is feltűnik a jó angyal: Bán Frigyes, a filmrendező és felesége személyében. Menedéket kínáltak neki, és kilenc hónapig bújtatják lakásuk egyik szekrényében – noha ezzel az életüket tették kockára. „Mire való a barátság?” – kérdezte Frigyes. Jancsi előbb szabadult fel Zuglóban, így a szovjet hadsereggel együtt érkezett Judit Madách téri, zsidó házába. A lakók csak néztek, hogy miért ugrik a „keresztény munkáslány” a szovjet katonaköpenyt viselő, zsidó férfi nyakába. Hamarosan visszamentek Beregszászra, ahol a várost ugyan épségben találták, de zsidók nélkül.

„A nagymamám és anyám háza üresen állt, az ajtók kitépve, a fürdőkád és a zongora eltűnt, a csillár egy fán függött a kertben.” Megölték mindkettőjük egész családját. („Férjem, aki korábban a Munkács melletti sörgyár igazgatója volt, azonnal nekiállt, hogy pénzt szerezzen, és megszervezze a zsidó népkonyhát a táborból visszatérteknek”)

A felszabadulás után hamar megszületett a két gyerek, Judit pedig újra nekivágott a festői pályájának is. Vett egy új vázlatfüzetet és elkezdte tanulmányozni Picasso-t, Matisse-t, Roualt-ot, Derain-t...Egy bejegyzés a naplójában ezekről az időkről így emlékezik: „Nem merem ezt senkinek mondani, de úgy érzem, egy nap jobban fogok portrékat festeni mint bárki más!” 1949-ben hagyják el Magyarországot, és 1951-től él a család Ausztráliában. Jó pár évet kellett várni az első sikerre: az első díjakból férje biztatására a festőnő Európába utazik hogy, végre saját szemével láthassa a világ híres múzeumait. Aztán eljön az az idő, amikor már a portréfestőnőt már kiállítani hívják e híres múzeumokba és galériákba.

„Milyen Sidney-ben nőnek lenni?” – tudakolnám még Judittól, ám nevetve csak ennyit mond: unalmas! Az ő élete persze ott is kész regény. Hetvenöt évesen még, íróként is debütált: megjelentette angolul a naplóiból összeállított, ötszáz oldalas önéletrajzát.

Szeretné magyarul is kiadni, mondja: jó érzés ennyi év után újraélni az életét.