A Sztálin utáni szovjet rendszer még mindig, valamennyi paramétere szerint diktatúra volt.* A mégoly könyörtelen megtorlások ellenére elpusztíthatatlannak bizonyult nemzeti érzés azonban ezekben az években a sorra megjelenõ forráskiadványokból, politikai rendõrségi jelentésekbõl ítélve az egész birodalomban utat tört és jogokat követelt magának, különösen az 1953 elõtt üldözött etnikumok életében. Ez a zsidóság esetében is így volt. Az ekkoriban Ilja Ehrenburgnak írt levelekben feltûnõ, mennyire mások ezek az emberek, mint szüleik és nagyszüleik nemzedéke volt. Apáik még többnyire a letelepedési övezet kisvárosaiban születtek, jiddis nyelvû közegben. Zsidó vallási és kulturális miliõben telt a gyermekkoruk, s kamaszként egy új, születõ világba rajzottak ki, amely korábban soha nem ismert lehetõségeket biztosított számukra. Így érthetõen mindent megtettek, hogy azonosuljanak ezzel a társadalommal, elfogadják játékszabályaikat, és elfogadtassák magukat vele. Lázas sietséggel igyekeztek megszabadulni a múlttól, tudatosan maguk mögött hagyva a vallás és a kultúra attribútumain kívül a hétköznapi szokásokat, a mélyben munkáló értékeket, s persze az anyanyelvet. A Zsidó Antifasiszta Bizottság 1952 nyarán folyó perében, a zárt tárgyalásokon egyik-másik vádlott azzal dicsekedett (pontosabban úgy cáfolta a nacionalizmus vádját), hogy hangsúlyozta: már jó húsz éve meg se szólalt jiddis nyelven, s gyerekeit nem is tanította meg rá.1

Az 1920–30-as években felnõtt szovjet zsidók számára megkérdõjelezhetetlen volt a hivatalos ideológia alapját jelentõ marxizmus–leninizmus, a maga messianisztikus jövõképével, a cári korszakban törvényekbe iktatott diszkrimináció sújtotta családokból származó emberek számára érthetõen vonzó egyenlõségelvével. Sõt, mint a Szovjetunióból kivándorolt zsidók elsõ hullámával érkezõk között szociológiai felmérést végzõ Ludmilla Tsigelman az interjúk alapján megállapította, az idõsebb nemzedék az antiszemitizmus megnyilvánulásait a szovjetellenesség jelének tartotta. Régi idõk káros örökségének – ahogy a saját népe kultúrájáról, nemrégi életérõl is úgy hitte, hogy a meghaladni vélt és vágyott múlt része.2

A szovjethatalom elsõ két évtizedében a politikai és a társadalmi élet számos fórumán még valóban szalonképtelennek számított az antiszemitizmus. Vitalij Rubin – a Moszkvai Helsinki Csoportot, az orosz demokratikus mozgalom centrumát 1976 õszén létrehozó 11 ember egyike – így emlékezett a gyermekkorára: “Az általánosan elfogadott értelemben nem merült fel a zsidókérdés. Negatív, antiszemita értelemben sem volt jelen. Minden zsidó tudatában volt, hogy õ zsidó, de úgy vélték, hogy zsidóságuk valamennyi mozzanata a múlt része. Emlékszem apám történeteire gyerekkoráról, a chéderrõl, a zsidó nevelés hagyományairól. Úgy hallgattam, mint valami mesét, amelynek már semmi köze nincs hozzám.”3

Egy odesszai férfi késõbb hasonló emlékeket idézett fel az 1930-as évekbeli zsidó életrõl: “Az én osztályomban a 35 tanuló közül legalább 30 zsidó volt. Egymás közt oroszul beszéltünk, de a mondatokat jiddis szavakkal és kifejezésekkel tûzdeltük tele. Iskolaéveim alatt soha semmilyen antiszemitizmust nem tapasztaltam. Nem éreztük, hogy mások lennénk, mint a többi szovjet ember. Az iskolában nem tanultunk zsidó történelmet, viszont rengeteg idõt fordítottunk az orosz történelem és irodalom tanulmányozására. Mi, zsidó gyerekek, ezt a saját történelmünknek, a saját irodalmunknak éreztük, és nem fogtuk fel, hogy mi idegenek vagyunk ebben az országban. Paradox módon az oszthatatlan orosz nemzet részének tekintettük magunkat, noha tudtuk, hogy zsidók vagyunk.”4 A valójában egyáltalán nem paradox felfogás segített az 1930-as években felnõtt nemzedéknek a szovjet társadalomba való beilleszkedésben, ami az esetek nagy részében az asszimilációt jelentette. Más kérdés, hogy amint ez hamarosan nyilvánvalóvá vált, a másik oldalon általában nem teremtõdött meg a befogadás gesztusa.

Az apák nemzedéke után a fiúk már egy egészen más Szovjetunióban cseperedtek fel. A háború utáni évtizedben felnõtté vált fiatalok, az elõdökhöz képest, bizonyos értelemben fordított utat jártak be. Õk már nem a chéderben, hanem szovjet iskolákban nevelkedtek. Oroszok között éltek, és oroszul többnyire akcentus, s a zsidók korábban oly jellegzetes, derültséget kiváltó nyelvtani hibái nélkül beszéltek. Öltözködésük, viselkedésük, szokásaik alapján a zsidó gyerekeket nemigen lehetett megkülönböztetni a “törzsökös nemzetiség” képviselõitõl, s maguk sem érezték a másságot. A sztálini korszak vége, a mégoly viszonylagos és átmeneti liberalizálás ennek a nemzedéknek, egyebek mellett, a zsidó identitás felismerését, robbanásszerû megélését is jelentette. Azok számára, akik szenvedõ alanyai voltak a “kozmopolitizmus elleni kampánynak”, majd végigrettegték a “fehér köpenyes gyilkosok” ügyét, megtapasztalták a továbbtanulásnál érvényesülõ numerus clausust, az apák nemzedéke által elhagyott zsidóság az élet egyik legfontosabb szervezõ elvévé vált.

Ez a folyamat persze sokféleképpen ment végbe, hiszen sokféle volt a két és fél milliós zsidóság is, amelyre hatott. Az a három társadalmi csoport, amely az 1960–70-es évek kivándorlási hullámának magját alkotta, neveltetését, sõt jelenét tekintve is teljesen eltért egymástól. Az egyiket a zsidó élet szokásait megõrzött családok fiai adták. Mindenekelõtt az askenáziakkal szemben eleve lassabban asszimilálódó biharai, grúziai és a legutóbbi idõkig több évszázados hagyományaik szerint élõ hegyi zsidó közösségek tagjai. Az 1989–90-ben szerzett személyes benyomásaim szerint az emigrációt követõen számukra az izraeli élet lényegesen kisebb megrázkódtatást jelentett. Közülük sokan egyáltalán nem érzékelték az askenázi bevándorlóknak oly súlyos kulturális sokkot. A tel-avivi piacon ráérõsen üldögélõ buharai zsidó asszonyok, saját bevallásuk szerint, minden gond nélkül beilleszkedtek a számukra nem is olyan új világba. Természetesnek vették a moszkvai, leningrádi zsidók számára elviselhetetlenül kínzó éghajlati viszonyokat és az óhazában megszokott “keleti” mentalitást.

A háború után felnõtt és zsidó öntudatára talált szovjet polgárok második csoportját a háború után újra Moszkva fennhatósága alá került, nyugati területeken élõ, vagy onnan a nagyvárosokba költözött fiatalok nemzedéke jelentette. Õk õrizték meg a legjobban vallási hagyományaikat, nemzeti gyökereiket. Az 1945 utáni szovjet társadalomban általános csoportszervezõdések sorában az elsõk között hoztak létre néhány fõs illegális köröket, amelyek között voltak kifejezetten cionista társaságok, vallási csoportok és kulturális közösségek is. Ebben a közegben jöttek létre a késõbbi évtizedek zsidó nemzeti mozgalmának elsõ alapsejtjei. Az õ tevékenységük a súlyos büntetés veszélye ellenére nagyon gyorsan kiteljesedett. Nem véletlen, hogy 1954 és 1957 között ebbõl a körbõl kerültek legtöbben a gulágra.

Vilniusban több csoport alakult, amelynek tagjai titokban összejöttek a vallási ünnepeken. A zsidó újév alkalmából képeslapokat készítettek, sõt késõbb, a Sínai-félszigeti háború alatt még pénzt is gyûjtöttek Izrael “védelmi szükségleteire”.5 Rigában Joszif Snaider, az ottani cionista mozgalom egyik majdani vezetõje sokszorosította és szûk körben terjeszteni kezdte az Izraelben élõ nagybátyjától kapott katonai dalok szövegét. 1955-ben a város központjában található fényképészboltja kirakatában Lenin portréja helyére kitette az elsõ izraeli elnök, Chájim Weizmann fényképét. A következõ évben már odáig merészkedett, hogy a zsidó újév alkalmából ötszáz példányban izraeli egyenruhás fiatalokat ábrázoló képeslapot sokszorosított. Ezeket egy barátja segítségével becsempészte a rigai zsinagógában lévõ imakönyvekbe. A hatás olyan nagy volt, hogy e képeslapok némelyikét a KGB nyomozói késõbb Moszkvában, Leningrádban és Minszkben találták meg.

Snaider háromfõs csoportoknak héber nyelvleckéket adott. Rendszeresen hallgatta az izraeli rádió adásait, s két újságíró ismerõsével Iton címen szamizdat folyóiratot állított össze. Mivel a fiataloknak csak orosz klaviatúrájú írógépük volt, a héber nyelvû szöveget cirill karakterekkel írták le többször is, indigóval. Az eredmény összesen húsz példány lett, s ez a korabeli viszonyok között bõségesen kimerítette a szovjetellenes propaganda és a szervezkedés vádját. Mindehhez még a hadseregbõl 1952-ben leszerelt fiatalember rendszeres edzéseket tartott “kommandónak” nevezett csoportjával, amely a nagy zsidó ünnepek napjaiban a helyi zsinagóga körül járõrözve védte a hívõket az antiszemita provokációktól. Ez egészen 1957-ig tartott – akkor a hatóságok Snaidert letartóztatták, és koncentrációs tábori kényszermunkára küldték.6

A “fiúk” nemzedékének harmadik, legnépesebb csoportját a szovjet nagyvárosokban, asszimilált családokban élõ fiatalok alkották. Közülük sokan tizenéves korukban, a háború utáni titkos reformmozgalmakban kezdték a társadalmi aktivitást. Ha különbözõ mértékben is – gyakran csak latens módon –, de még élt bennük az apák felfogása, miszerint az antiszemitizmus az internacionalista rendszerrel szembeni szovjetellenes megnyilvánulás, amelyet a rendszer belsõ fejlõdése, tisztulása, az õseredeti lenini elvekhez való visszatérése segíthet felszámolni. A Ludmilla Tsigelman által “szovjet patriótáknak” nevezett fiatalok között olyanok is voltak, mint a zsidó kivándorlási mozgalom egyik késõbbi nagy alakja, Alekszandr Voronyel, a Zsidók a Szovjetunióban címû 25 kötetes dokumentumgyûjtemény majdani összeállítója. Õ 1946-ben, 14 évesen csoportot alakított, amelynek tagjai röplapokat készítettek a marxista tan és a szovjet törvények megsértésének eseteirõl. Számos ilyen eset elõfordult, s mint láttuk, távolról sem csupán a zsidóság körében. A “belsõ disszidenseknek” nevezett orosz demokraták világszerte mindmáig nagy tisztelettel övezett küzdelme is akkor vált mozgalommá, amikor Alekszandr Jeszenyin-Volpin – a költõ Jeszenyin fia – két börtönbüntetés és egy szadista pszichiátriai kényszergyógykezelés elszenvedése után meghirdette a látszólag egyszerû, támadhatatlan jelszót: “Tartsátok be a saját törvényeiteket!”7

Az asszimiláns családok “balról” lázadó fiai és lányai közül 1945 után sokan börtönbe, majd a gulágra kerültek. Maja Uljanovszkaja, vagy a Borisz Paszternak mûveirõl írt dolgozatáért ötesztendei koncentrációs tábori kényszermunkára ítélt Dora Sturman és a többiek Sztálin halála után kiszabadulva fokozatosan közeledtek a zsidó mozgalomhoz. Õk, amint lehetett, kivándoroltak a Szovjetunióból. Mások, mint a moszkvai egyetem természettudományi karán Lev Levityin vezetésével 1953-ban alakult csoport tagjai, megõrizték szociális érzékenységre alapuló világnézetük magját. Izraelben egy olyan államot láttak, amely “úgy volt szocialista, hogy demokratikus maradt”.

Érdekes, késõbb milyen messzire került egymástól e csoport tíz tagja. Néhányan elfordultak a társadalmi problémáktól, és komoly szakmai pályát futottak be. Egyikük ortodox hitre tért, szerzetes lett, majd Nyugatra emigrált. Ketten azonban, Anatolij (Alik) Feldman és Anatolij Partasnyikon (Naftali Pratt) 1956-ban lágerbe kerültek, mert demokratikus szabadságjogokat követeltek. “A szabad gondolat és minden alkotó kezdeményezés elnyomása pangáshoz vezet a tudomány, a kultúra és a mûvészet valamennyi területén”, írták proklamációjukban. “Ártatlan emberek millióit halálra gyötörték a sztálini politikai rendõrség fasiszta börtöneiben. Nekik semmilyen »rehabilitáció« nem adja vissza az életet. (…) Még mindig mûködnek a koncentrációs táborok. Még mindig ösztönzik a nemzeti gyûlölködést.”8 Szabadulása után, 1961-ben azonban a két férfi útja fordulatot vet: csatlakoztak a szovjet zsidók mozgalmához. Az 1970-es leningrádi “repülõgépügyet”* követõ elsõ nagyobb emigrációs hullámmal pedig kivándoroltak, és Izraelben mindketten komoly társadalomtudósok lettek. Naftali Prattal jómagam az 1980-as években nemzetközi történészkonferenciákon találkoztam.

#lábjegyzet a fenti csillaghoz:#

* A sokadik kivándorlási kérelem elutasítása után másfél tucatnyi rigai zsidó elhatározta, hogy erõszakkal elmenekül a Szovjetunióból. 1970 nyarán a gulágot járt Eduard Kuznyecov és Mark Dimsic pilóta vezetésével megvették egy Leningrádból Priozjorszkba tartó kis repülõgép összes jegyét, hogy a felszállás után Svédországba térítsék. A repülõtérre vezetõ úton elfogták õket – a KGB moszkvai és leningrádi rohamosztagai összeverekedtek egymással, hogy megszerezzék ezt a dicsõséget. 1970 decemberében Kuznyecovot és Dimsicet halálra, a többieket hosszú börtönbüntetésre ítélték. A nemzetközi közvélemény óriási felháborodása nyomán Brezsnyev pártfõtitkár enyhített az ítéleten, de még évek teltek el, mire az ügy keltette visszhang nyomán elindulhatott a zsidó emigráció a Szovjetunióból. Kuznyecov csupán 17 év gulágfogság után jutott ki “a vörös fáraó fogságából”.

Megint más csoportot alkotnak azok, akik gyermekkoruktól a szovjet rendszer bírálatát hallották a szülõktõl és a nagyszülõktõl. Ezeket a fiatalokat az antikommunista nevelés általában minden “reformkommunista” kitérõ nélkül elvezette a zsidó mozgalmakhoz. Az õket ért antiszemita atrocitások csak megerõsítették bennük a szovjet rendszer kritikáját. Ez volt a legnépesebb csoport, amely az 1970-es évek elsõ nagy emigrációs hullámát adta.

A hithû szovjet bûnügyi nyomozóból az egyik legelsõ zsidó másként gondolkodóvá vált Gilel Butman az “asszimilánsok” jellegzetes útját járta be. Már Izraelben megjelent memoárjában így vallott az õ köztes nemzedéke létállapotáról: “Mi az 1930-as években születtünk, amikor felrobbantották a templomokat, amikor egész társadalmi csoportokat éppúgy agyonlõttek, mint egyes embereket. Azokban az években, amikor puszta kézzel felépítették a dnyeperi vízi erõmûvet, és kopott nemezcsizmában kiszálltak az Északi-sarkon. Folyt a Nagy Kísérlet, a nemzeti kultúrák, a szokások, a hagyomány felszámolása. Az iparosítás. A kollektivizálás. Az igazolványosítás.”9 Az orosz nyelvben valójában nem létezõ “paszportizacija” kifejezéssel Butman az 1934-ben bevezetett ún. belsõ útlevelekre utal. Ezek ötödik pontjában jelent meg elõször az etnikai megkülönböztetés a nemzetköziséget és a népek-nemzetek egyenjogúságát hirdetõ szovjet államban. A hírhedt “ötödik pont” az 1930-as évek végétõl egyre nyíltabban a munkahelyi, iskolai diszkrimináció adminisztratív eszköze lett. A Szovjetunió náci német lerohanása után a megszállók is felhasználták a zsidók azonosítására a gettókba terelésnél és a megsemmisítéseknél.

De térjünk vissza Butman visszaemlékezéséhez. “Amikor mi születtünk, még nem szégyelltek elhunyt nagyapáink és nagyanyáink nevén anyakönyveztetni bennünket, de úgy szólítottak, mint a többi gyereket a környezetünkben. Volt is kacagás, amikor mi, három jó barát, 1948-ban elmentünk, hogy megkapjuk az elsõ személyi igazolványunkat! Hirtelen kiderült, hogy Griska Butman Gilja Izrailevics! Szjomka Drejzner Szolomon Girsevics, Miska Smujlovics meg – jaj, most esek össze – egyenesen Meir-Jankel Iszaakovics! Fimka, az öccse pedig Chaim-Lezer…”10

Az Ilja Ehrenburg hagyatékában található több száz olvasói levélbõl látszik, hogy a szovjet zsidók korábban gyakran primitív életszemlélete, szegényes nyelvezete, provinciális felfogása 1953 után teljesen megváltozott. Írói a szovjet értelmiségi lét értékartikulációja szerint gondolkodtak. Szófûzésük, logikájuk sokkal inkább emlékeztet a 19. század közepén az orosz írásbeliség etalonjává vált Visszarion Belinszkij stílusára, mint a zsidó kultúra nyelvezetére. “Az utóbbi években az irodalomban szinte egyáltalán nincsenek pozitív zsidó alakok, noha a polgárháború kori irodalom bõvelkedik a zsidó hõsökben”, írta például egy Mirra Sifrina nevû intelligens szverdlovszki asszony, aki 1955-tõl több levelet váltott az íróval, sõt forrásanyagot is küldött Ilja Ehrenburg írói munkájához.11

Számos más jele is van annak, hogy az “olvadás”-korszakban a szovjet zsidóság a szellemi-kulturális életben igyekezett megtalálni egykori önazonossága új terrénumát. Méghozzá korábban ismeretlen önérzettel és méltósággal. Egy Nyezsinszkij nevû íróönjelölt a kézirataihoz mellékelt levélben kifogásolta például, hogy míg a Solem Alechem korabeli zsidóság élete megismerhetõ az akkor keletkezett szépirodalomból, addig a szovjet korszak új viszonyai közepette a korábbi, kényszerû területi elkülönültség nélkül, igen gyakran vegyes házasságban élõ zsidókról hallgatnak az írók. “Miért nem tükrözõdnek ezek az új viszonyok irodalmunkban? Miért nem írnak az antiszemitizmusról olyan szenvedélyes gyûlölettel, mint a forradalom elõtti írók?”12

Ehrenburg egy moszkvai híve csúfondáros levelében azt kifogásolta, hogy az 1936-os moszkvai Rembrandt-kiállításon szereplõ zsidó tárgyú képek aláírásából “eltûntek” a zsidók.13 A dnyepropetrovszki egyetem hallgatói többek között Solem Alechem legalább orosz nyelvû kiadását reklamálták. A vilniusi egyetem diákjai – akik dnyepropetrovszki társaikhoz hasonlóan az Ehrenburgnak szóló levél végén a teljes nevüket közölték! – 1957 májusában még élesebben fogalmaztak: “Önnek tudnia kell, hogy a hitleri pogromok után életben maradt zsidók nagy része éppúgy érdekelt anyanyelve és kultúrája megõrzésében, mint bármely más nép. Ha Ön nem lenne zsidó, már régen felvetette volna ezt a kérdést, olyan mélyen és egyértelmûen, ahogyan azt csak Ehrenburg tudja. Miért hallgat éppen most, amikor sokkal könnyebbé vált az igazság elmondása és az igazságosság követelése? Miért kényszerítik asszimilációra az ország többi népével azonos állampolgári jogokkal rendelkezõ zsidókat? Nem azokról van szó, akik asszimilálódni akarnak. De Önt nem zavarja, hogy a varsói Állami Zsidó Színházat Londonba, Párizsba és Lipcsébe hívják vendégszerepelni, miközben nálunk nincsenek zsidó színházak, és senki nem beszél arról, hogy valaha voltak ilyenek a Szovjetunióban?”14 Látszólag egyszerû kérdések ezek. Azoknak azonban, akik feltették, forradalmian újak voltak. Az emigrációhoz vezetõ rögös út elsõ mérföldkövei.

Jegyzetek

1 V. Naumov (szerk.): Nyepravednij szud. Poszlednyij sztalinszkij rassztrel. Nauka, Moszkva, 1994. 199–200.

2 Ludmilla Tsigelman: The impact of Ideological Changes in the USSR on Different Generations of the Soviet Jewish Intelligentsia, in: Yaacov Ro’i és Avi Beker: Jewish Culture and Identityin the Soviet Union. New York University Press, New York–London, 1991. 43–46.

3 Vitalij Rubin: Dnyevnyiki. Bibliotyeka Alija, Jeruzsálem, 1988. 44.

4 Ludmilla Tsigelman: The impact of Ideological Changes in the USSR on Different Generations of the Soviet Jewish Intelligentsia, i. m., 45.

5 Yaacov Ro’i: The Struggle for Soviet Jewish Emigration 1948–1967. Cambridge University Press, Cambridge, 1993. 78.

6 Uo., 78–79.

7 Ludmila Alekszejeva: Isztorija inokomiszlija. Vermont, 1994. 251., Andrej Amalrik: Zapiszki Gyisszigyenta. Ardis, Ann Arbor, 1982. 42.

8 Alekszandr Jakovlev (szerk.): 58-10. Nadzornije proizvodsztva Prokuraturi SZSZSZR po gyelam ob antyiszovjetszkoj agitacii i propagangye. Gyemokratyija, Moszkva, 1999. 255–256.

9 Gilel Butman: Leningrad–Jeruszalim sz dolgoj pereszadkoj. Bibliotyeka Alija. Tel-Aviv, 1981. 38–39. A templomrobbantások, a kolostorok és az egyházi földek elkobzásával, a szentek sírhelyének meggyalázásával, az ikonok nyilvános elégetésével együtt valójában az 1920-as évek legelejétõl folytak Szovjet-Oroszországban, az ateista propaganda egyik módszereként. L. errõl magyar nyelven Egyház az ateista államban c. könyvemet, PolgArt, Budapest, 2001.

10 Uo.

11 Mordechai Altshuller et al. (szerk.): Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Erenburgu 1943–1966. Yad vaSem, Jeruzsálem, 1993. 363.