Nemrég örömünnepet sugároztak a tévék: felszabadult irakiak gyülekeztek az utcákon, tapsoltak a bagdadi kávéházakban: nyolc hónappal Irak felszabadítása után az amerikaiak végre elfogták a diktátort is. Azt a diktátort, aki saját népét kínozta, kisebbségeit vegyi fegyverrel irtotta, a terroristáknak menedéket nyújtott – és aki a mai napig sértetlenül uralkodhatna és fegyverkezhetne, ha az ENSZ, a francia elnök vagy a német kancellár dönthetett volna sorsáról. Az amerikai háborús döntés, a gyõzelem óta tartó kétségbeesett utóvédharc, végül a váratlan decemberi siker elválaszthatatlan attól az eszmei irányzattól, amely jelenleg a legnagyobb befolyást gyakorolja az amerikai vezetésre, a neokonzervativizmustól.

Mi a neokonzervatív politika lényege, kik a neokonok, és fõleg: mi közünk az egészhez? Miért szentel folyóiratunk egy egész mellékletet a kérdésnek? Kezdjük a végén: azért, mert a „neokon-kérdés” idehaza, számunkra is megkerülhetetlen, releváns. A három évtizede létezõ, markáns álláspontokat megfogalmazó amerikai neokonzervatív áramlat olyan érvényes külpolitikai és kulturális üzeneteket hordoz, amelyek megismerése elengedhetetlen Izrael, a Közel-Kelet, a világ globális átrendezõdésének jobb megértéséhez. És nem csupán zsidó szemszögbõl.

Bal- és jobboldali ellenségei természetesen „zsidó ügynek” tartják a neokonok elõretörését – ennek ellenére sok szempontból zsidó ügy is. Konspirációs elméletekben utazó bal- és jobboldali „elemzõk” a zsidó világuralmi törekvések diadalaként könyvelik el, hogy a határozottan Izrael-barát neokon publicisták, elemzõk, stratégák és társadalomtudósok a Bush-adminisztráció legfontosabb döntéshozói posztjaira kerültek. (A neokonok között valóban sok a zsidó származású, ám legalább annyi a protestáns, evangéliumi keresztény.) „Hatalomra került a hetilapunk!” – örült ironikusan a neokon fõorgánum, a Weekly Standard szerkesztõségi cikke, amikor mérleget vont kétségtelen személyi és publicisztikai befolyásáról. Történt ez annak ellenére, hogy – a Reagan-érától eltérõen – a Bush-kormány eredetileg a külpolitikailag fantáziátlan, hagyományos paleokonzervatív izolacionizmust követte, egészen a 2001-es sokkig. A szeptember 11-i támadás azonban sokak szemét felnyitotta: az egypólusú liberális-kapitalista világ, a sokat idézett „történelem vége” illúzió csupán.

A neokonok elõre látták, hogy a Szovjetunió felbomlása után új, nem kevésbé veszélyes ellenséggel kell szembenéznie a szabad világnak: a nemzetközi terrorizmus, ezen belül is a radikális iszlámista mozgalmak kis helyi sejtekre épülõ, hálózatszerûen szervezõdõ veszélyével. A 70-es évek elején elõtûnt, a 80-as évek elején öntudatosan elõretört neokonok Reagan idején következetes hidegháborús logikával óvtak a „gonosz birodalmától”, sikerrel fegyverkezték halálra a Szovjetuniót – a 90-es évek elejétõl pedig ugyanilyen kíméletlen fellépést ajánlottak a nemzetközi terrorizmus és az azt támogató államokkal szemben. Õk találták ki Reagan számára a „gonosz birodalmát”, és ifj. Bush is tõlük kölcsönözte a „gonosz tengelyét.”

Jó vagy rossz, szabadság vagy elnyomás, „velünk vagy ellenünk” (Bush): a neokonok mélyen morális emberek, s a tiszta erkölcsbõl vezetik le politikai válaszaikat. Gazdaságilag szabadpiaci libertáriusok, de nem vetik meg a jóléti reformokat, külpolitikailag és kulturálisan pedig az erõs állam hívei. Három jelenség hozta õket elõ: a (szélsõ)baloldali ellenkultúra válsága, hamissága; a hagyományos jobboldal elavultsága; az amerikai külpolitika posztvietnami bénultsága. Sokan Leo Strauss tanítványai (róla lásd Lánczi András kitûnõ írását), mások, mint Irving Kristol, Christopher Hitchens, James Burnham vagy Norman Podhoretz korábban trockisták voltak, ám szembenéztek és radikálisan leszámoltak baloldaliságukkal. A Pat Buchanan-féle ókonzervatívok szerint ma is a világ megváltása, a „permanens forradalom” a céljuk, csak most „jobbról.” Joggal mutatnak rá neokon publicisták, hogy ez az érvelés nettó zsidózás, hiszen azt hirdeti, hogy egy militáns, felforgató kisebbség behatolt az amerikai kormányzatba, hogy keresztülerõszakoljon egy Izrael-barát külpolitikát. Amibõl annyi igaz, hogy a neokonok Izrael legkövetkezetesebb barátai.

Filozófiájuk ugyanis a nyugati civilizációt, a szabadság értékrendjét, a ráció elsõbbségét védi a bal- és jobboldali barbárságtól, az erkölcsi relativizmustól, a „felelõtlenség kultúrájától”. Az USA nem a probléma, hanem a megoldás része, hirdetik, és – szemben a hagyományos konzervatívokkal és a libertáriusokkal – nem gondolják, hogy az amerikai alkotmányos szabadság, a limitált kormányzat eszméje és a szabad piacgazdaság elõnyeibõl csupán az amerikai nép részesülhet. . Sõt: a neokon agytrösztök (American Enterprise Institute, Project for the New American Century stb.) külpolitikai doktrínájának lényege a demokrácia exportja, az az elképzelés tehát, hogy az USA biztonságosabb, de a többi nemzet is boldogabb, ha fasiszta, kommunista, feudális és klerikális rezsimek helyett liberális demokrácia van, szabadsággal, joguralommal, magántulajdonnal, piaccal. Ehhez azonban aktívan segíteni kell távoli, izolált régiók liberális demokráciáit, mint Izraelt (a zsidó állam mögé 1967 után sorakoztak fel), és ha kell, katonai eszközökkel is fel kell lépni az olyan rezsimek, mint Irak, Irán, Líbia, Szíria vagy Észak-Korea ellen.

A Szombat szerkesztõi régóta szimpátiával figyelik olyan szerzõk, mint Daniel Pipes vagy Charles Krauthammer írásait, és neokon lapok, mint a William Kristol vezette Weekly Standard vagy a paleoból neokonná vedlett National Review s mindenek elõtt Norman Podhoretz Commentary-jának sok cikkét.

A magyar baloldali-liberális nyilvánosság eddig (kevés kivétellel) elzárkózott a neokon diskurzus elõl, a szélsõjobbos publicisztika pedig gyûlöli, mint mindent, ami Amerika- vagy Izrael-barát. Ez a melléklet ízelítõt adhat csupán a neokon gondolkodásmódból, ám terveink szerint a jövõben rendszeresebb formában közvetítjük a magyar olvasó felé gondolataikat. Egy eszmének legyenek következményei.