A neokonzervativizmus elsõsorban amerikai jelenség, de vannak európai (pl. német) párhuzamai is. A „neo” jelzõre azért van szükség, mert az 1950-60-as években formálódó újkonzervatívok meg kívánták magukat különböztetni az elsõsorban katolikus irányultságú William Buckley vezette konzervatívoktól, valamint a protestáns fundamentalistáktól, akik nevéhez fûzõdik az 1970-es években meghirdetett amerikai „Új Jobboldal” ún. „csöndes többség” jelszava. Ebbõl is látszik, hogy a neokonzervatívok számára a vallási fundamentalizmus nem volt vonzó, helyette inkább a filozófia, ezen belül is a modern politikai filozófia modernséget megkérdõjelezõ gondolatmenetei váltak fontossá. Gyökerét tekintve tehát a neokonzervatívok filozófiai irányultságúak, bár képviselõik többsége nem filozófus, hanem a társadalomtudományok, valamint az újságírás területén dolgozott. Olyan ismert társadalomtudósokról van szó, mint Daniel Bell, Nathan Glazer, Seymour Martin Lipset, Peter Viereck, Richard Hofstadter, Norman Podhoretz, a Commentary fõszerkesztõje és nem utolsó sorban Irving Kristol, a Public Interest fõszerkesztõje és felesége Gertrude Himmelfarb. A neokonzervativizmus filozófiai atyjának – legalábbis a liberálisok így látják – Leo Strausst (1899-1973) tekintik. Shadia B. Drury 1997-ben megjelent könyvében így fogalmaz: „A neokonzervativizmus terminust elõször egy kritikus használta a konzervatívok új nemzedékének a megjelölésére, melynek tagjai 1945 után bizonyos hatást kezdtek gyakorolni az amerikai politikára. A címkét késõbb Irving Kristol saját álláspontja, valamint a politikai nézeteit osztó amerikai konzervatívok megnevezésére használta.” (Leo Strauss and the American Right. St. Martin’s Press, New York, 137.o.)

Irving Kristol személye és életmûve több szempontból is alkalmas az amerikai neokonzervatívok értelmezõ leírására. Életrajzi visszaemlékezéseiben egyértelmûen kifejtette, hogy kik gyakoroltak rá szellemi hatást: „Egymást követve két gondolkodó tette a legnagyobb hatást rám, az 1940-es években Lionel Trilling, az 1950-es években Leo Strauss. Trilling – az akkori szóhasználat szerint – szkeptikus liberális volt, Strauss pedig szkeptikus konzervatív. Trilling elegáns és kifinomult irodalomkritikus volt, Strauss pedig erõteljesen német, különlegesen kifinomult politikai filozófus. A szkepticizmus az egyik esetében a modern liberalizmus, a másikéban a modern konzervativizmus gyökeréig hatolt.”(Neoconservativism. The Autobiography of an Idea. The Free Press, New York, 1995. 6.o.) Sokan megkísérelték már Strauss politikai filozófiájának az értelmezését, ezek egyfajta esszenciáját adta konzervatív nézõpontból Ted V. McAllister a Revolt Against Modernity c. könyvében. De hogy el tudjuk határolni a neokonzervatív gondolatkészletet, tudatában kell lennünk, hogy a neokonzervatívok fontos kérdésekben semmiben sem különböznek a konzervatívoktól, azonosak a szellemi gyökerek. Az amerikai élõ konzervatív hagyomány a 20. század közepén a következõ szerzõk mûveire és gondolataira hivatkozott: George Washington, Burke, Calhoun, Coleridge, Melville, Thoreau, Donoso Cortés, Irving Babbitt, Churchill, Adenauer. Az 1950-es évek elején (1950-54) a McCarthy republikánus szenátor nevéhez köthetõ radikális antikommunista politika („mccarthyzmus”) a konzervativizmus szinte kötelezõ elemévé tette az antikommunizmust. Ez a fajta konzervativizmus erõs populista elemeket tartalmazott, melyeket a konzervatívok „neo” nemzedéke határozottan elutasított. A neokonzervatívok éppen a populista konzervatívokkal szemben alakították ki saját világképüket, s abból sem csináltak titkot, hogy eredetileg liberális-baloldali gondolkodók voltak. Az 1950-es években azonban a szigorúan antikommunista „American Committee for Cultural Freedom” szervezet körül gyülekeztek. Ebbõl az idõszakból két nézetet vittek tovább: az egyik a totalitarizmus értelmében felfogott antikommunizmus, a másik a populizmussal szembeállított elitek által irányított demokratikus uralom koncepciója volt. Az elõbbi értelmében nem tettek különbséget a fasiszta és a kommunista totalitarizmus között, az utóbbi elképzelésükkel pedig a modern demokrácia képviseleti jellegét akarták hangsúlyozni, fontosnak tartották a vezetõk körültekintõ kiválasztását, a hatalommegosztás elvét, az alkotmányos állam védelmét. Ebben a tekintetben megmaradt az átjárás a liberálisokhoz, bár az idõ elõre haladásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy alig maradt közös elem a két politikai eszmerendszerben. A neokonzervatívok hûek maradtak az amerikai alapítás liberális eszméihez (egyéni és közösségi szabadságjogok természetjogi alapjaihoz, a kis állam koncepciójához, a szabad vállalkozás és a tulajdon szentségéhez, valamint a vallás közösségformáló erkölcsi szerepének hangsúlyozásához). A liberálisok viszont föladták a természetjogi érvelést, az egyéni és szociális jogokat tartották fontosnak, nem álltak ellen az állami beavatkozás kiterjesztésének, erkölcsi kérdésekben eltávolodtak a vallás parancsaitól, demokrácia-felfogásukban fokozatosan a részvétel fogalma került elõtérbe).

Ted V. McAllister szerint „minden konzervatív elutasítja a modernséget”, miközben szeretnék megõrizni „a nyugati civilizációt”. A konzervatívok hisznek a természetes rendben, melynek megismerését nem szabad valamiféle „modern” „objektív” tudásformára redukálni, ebbõl következõen szkeptikusak a modern tudomány ismeretelméleti alapjával szemben. Végzetes filozófiai hibának tartják a valóság „objektív-szubjektív” descartes-i kettéosztását, amely a 20. századra a tény-érték szembeállításában öltött testet. Mintha a megismerõ ember kívül helyezkedhetne a megismerendõ valóságon. Így alakulhatott ki, hogy a mai tudomány triviális kérdésekkel foglalkozik, nem azt mondja meg, hogy „Mik a dolgok?”, hanem legjobb esetben is a folyton változó, lényeg nélküli dolgok puszta leírására vállalkozik. A modern ember a politikai kataklizmákkal és a kultúra hanyatlásával fizeti meg ennek az uralkodó felfogásnak az árát. A konzervatívok mindezek orvoslására a következõ elveket ajánlják: 1. A társadalomnak közös mítosszal kell bírnia, hogy a közös cél és jelentés közösségi élményt nyújtson; 2. A közösségi érzésnek erõsítenie kell az összetartozást és a valahová tartozást; 3. A személyes identitás kialakulása elképzelhetetlen társadalmi méretû tekintélyek nélkül, ilyen tekintély az egyház, az állam, a család, a falu, az egyesület stb.); 4. A létezés hierarchikus elrendezettségének az elfogadásából következik a társadalom hierarchikus felépítésének az elfogadása; 5. Az absztrakt újítással szemben védelmet nyújt a hagyomány, a szokás és az elõítélet. Ezek a nézetek különösen két neokonzervatív gondolkodó, Russell Kirk és Robert Nisbet mûveiben jelennek meg.

Russell Kirk a The Conservative Mind (1953) c. kötetében a fenti elvek angolszász gyökereit vette végig Edmund Burke-tõl kezdõdõen egészen T.S. Eliotig. Hat pontban foglalta össze Kirk, hogy a konzervatív gondolkodásnak milyen alapfeltevései vannak: 1. A konzervatív hisz a transzcendentális rendben, ezért a politikai problémák mélyén vallási és erkölcsi kérdéseket érzékel, ily módon az igazi politika célja a lelkeket uraló igazság megragadása és alkalmazása; 2. A konzervatív elutasítja az uniformizálást, az egalitarianizmust, az utilitarianizmust és a sokszínû létezõk egyetlen – pl. logikai – szempontra való redukálását; 3. Szemben az osztály nélküli társadalom fikciójával, a konzervatív hisz abban, hogy a civilizált világ társadalmi rétegzõdést követel meg. Kirk meglátása szerint, ha a természetes megkülönböztetéseket megszüntetjük, akkor „oligarchák töltik ki az ûrt”. Az Isten és a törvény elõtti egyenlõséget a konzervatív is helyesli, de a feltételek egyenlõsége a szolgaságban és az unalomban való egyenlõséget jelenti; 4. A tulajdon és a szabadság szorosan összetartozik, mert ha a kettõ különválik, Leviatán, azaz a nagy hatalmú állam lesz a mindenek feletti úr. A gazdasági kiegyenlítõdés nem szolgálja a gazdasági növekedést; 5. A konzervatív jobban hisz a szokásban, konvencióban és a régiek bölcsességében, mint a mai „okoskodókban, számítgatókban és ökonómusokban” amikor az ember anarchisztikus késztetéseinek a megfékezésérõl van szó; 6. Az elhamarkodott változtatások nem a progressziót szolgálják. A társadalomnak változni kell, mert az ésszerû változás a társadalom fennmaradásának az eszköze, a politikusnak azonban még a gondviselést is figyelembe kell vennie, mert a politikus legfõbb erénye az okos belátás, az eszélyesség.

Ha meg akarjuk érteni, hogy filozófiailag mi a különbség a konzervativizmus és a neokonzervativizmus között, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a neokonzervatívok egy része számára a modernség válsága elsõsorban a kultúra válsága. Peter Steinfels így fogalmaz: „A jelenlegi válság fõként a kultúra, az értékek, az erkölcsök és a viselkedés válsága.” (Neoconservatives. Simon and Schuster, New York, 1979. 55.o.) Jürgen Habermas ebben a szellemben értelmezi az amerikai neokonzervatívokat az 1980-as években, s hasonlítja össze õket a német neokonzervatívok mondandójával. Irving Kristol azonban kétségeket támaszt Steinfels értékelésével kapcsolatban, amikor nevezetes „neokonzervatív vallomásaiban” Kristol ezt írja: „A liberális diskurzus régi kliséje, hogy ennek az országnak egy igazán értelmes és kifinomult konzervativizmusra van szüksége, amely felváltaná a meglehetõsen egyszerû, nyárspolgári és gyakran rasszista konzervativizmust, melyet az országunk már nagyon is jól ismer. Ennek az új és kívánatos konzervativizmusnak filozófiai és irodalmi háttere van, ahonnan kiindulva idõnként le lehet nyesegetni a liberális ideológia túlzásait.” (Reflections of a Neoconservative. Basic Books, New York, 1983. 73.o.) Majd késõbb hozzáteszi, hogy a neokonzervativizmus filozófiai gyökerei a klasszikus, azaz a premodern, ideológia-elõtti politikai filozófiáig nyúlnak vissza, s ebben a tekintetben Leo Strauss tanításának és írásainak nagy hatása van a neokonzervatívokra. Konkrétan meg is nevezi, hogy mely politikai filozófiai hagyományt hogyan értékelnek: „A neokonzervatívok csodálják Arisztotelészt, tisztelik Locke-ot és bizalmatlanok Rousseau-val szemben.” (Uo. 76.o.) Ehhez hozzátehetnénk, hogy Platónt talán még jobban csodálta Strauss, mint Arisztotelészt, és a modern konzervativizmus elsõ nagy alakjával, Edmund Burke-kel szemben is bizalmatlan volt. Mindez talán elég annak leszûréséhez, hogy a neokonzervatív tábor sem egységes, meg kell különböztetni legalább kettõt (ha nem többet): a burkeiánus-romantikus-Russell Kirk-i vonalat, amely az angolszász intellektuális hagyományra támaszkodik, s a vallásnak jelentõs szerepet tulajdonít; valamint az antik filozófia-német filozófia-Husserl-Leo Strauss-Irving Kristol által képviselt konzervativizmust, amelynek középpontjában a biztonság és modern társadalmi/politikai bajok konzervatív politikai filozófiai megközelítése áll. 2002-3-ra ez utóbbi irányzat vált láthatóbbá, de kérdés, hogy Leo Strauss elfogadná-e a neki tulajdonított nézeteket. Aligha.

Modern körülmények között a politikai filozófia nagyon könnyen ideológiává, a napi politikai cselekvés közvetlen eszmei forrásává válik. A filozófia – nézõpontja és más szellemi törekvésekhez képest – hagyományosan nem kíván részt venni a társadalmi küzdelmekben. Távolságtartását az a felismerés diktálja, hogy a filozófia az igazság keresésének szenteli magát, mindig úton van, ha megállapodik, elveszíti intellektuális erejét. A létezõ és az elgondolható legjobb között tátongó szakadék fölött ugyanis a legritkább esetben ível át híd. A politikai filozófia mûvelõi a „van” és a „kell” közti feszültséggel mindig is tisztában voltak. A modernség programja azonban nem fogadja el, hogy a szakadék fölött nem emelhetõ híd. A felvilágosodás óta sok kísérlet történt a szakadék áthidalására, az egyik legradikálisabb a történelem nevében fellépõ kommunizmus volt. Értelmezõ, szemlélõdõ filozófiára nincs szükség, mert haszontalan. Az utilitaristák is valami ilyesmit állítanak, s minden olyan társadalomtudomány, amely a fejlõdést kívánja szolgálni a tények szent nevében. A filozófia felismeréseit valóra kell váltani – szól a mai parancs. Holott a filozófia – a valódi, nem a mai tudomány – feladata a dolgok megnevezése, különbségek megállapítása, azaz a társadalmi konvenciókon felülemelkedõ gondolkodás. A mai társadalomtudomány, amely lerázta magáról a filozófiát, mint fölösleges koloncot, éppen az ellenkezõjét teszi: összemos, uniformizál a hasznosság célját követve. Strauss a filozófiát, a hit és racionalitás egyensúlyát akarta helyreállítani, ezért foglalkozott oly sokat az ideológia elõtti politikai filozófiával.

A mai körülmények között azonban õ sem kerülhette el, hogy nézeteibõl politikai programot faragjanak, igazolást találjanak napi politikai lépések megtételére. Akik Strauss szellemében a fenti megkülönböztetést komolyan veszik, nem gondolhatják, hogy az iskolateremtõ mester nevét bármilyen külpolitika fedõnevéül használhatják. Ki gondolta volna, hogy Leo Strauss politikai filozófiájára a világsajtó úgy utal 2003-ban, mint az amerikaiak iraki beavatkozását igazoló tanra? Ha valakitõl távol állt, hogy a napi politika kedvéért föladja a filozófia szigorú mûvelését, az Leo Strauss és a ma már különbözõ generációkhoz tartozó tanítványai voltak. Strauss azért fordult a klasszikus politikai filozófiához, mert a jó rend problémájára adott platóni-arisztotelészi-thuküdidészi választ racionálisabbnak tartotta, mint a modern válaszokat, beleértve sok konzervatív próbálkozást is.

Pár évvel ezelõtt Drury ezt írta Strauss és a neokonzervatívok kapcsolatáról: „Leo Strauss és az amerikai neokonzervatívok közti kapcsolat nem annyira ismert, nem is kutatta alaposan még senki, ezért nem is érthettük meg. Remélem be tudom mutatni, hogy a neokonzervatívok uralkodó témái a straussi politikai gondolkodásban alapozódtak meg: a vallással való foglalkozás, a meggyõzõdés, hogy az amerikai liberalizmus válságának forrása a nihilizmus, a felvilágosodás racionalizmusának alábecsülése, a liberalizmussal szembeni ellenszenv, a nemzetelv hangsúlyozása, az értelmiségiek politikában betöltött szerepe iránti érdeklõdés és a liberalizmussal szemben a demokrácia elõnyben részesítése.” (Id.m. 138.o.)

A straussi politikai filozófiában – akárcsak Eric Voegelinében – a 20. század eleji német filozófia mai konzervatív konzekvenciáit tanulmányozhatjuk amerikai körülmények között. A világháborút a németekkel szemben megnyerték az amerikaiak, de Nietzsche, Heidegger, Carl Schmitt, Strauss, Arendt, Voegelin és mások gondolatai az elmúlt évtizedekben mélyen beivódtak az amerikai társadalomtudományokba.