Mit is jelent az, hogy neokonzervativizmus? Újságírók, sõt mostanában még az elnökjelöltek is irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek arról, hogy kik a neokonzervatívok, illetve, hogy mit is jelent az, hogy „neokonzervativizmus”. Úgy tûnik, szent meggyõzõdésük, hogy maga a kifejezés mindent elárul. Minket, neokonzervatívokat, ez hol szórakoztat, hol büszkeséggel tölt el, hol pedig – a kontextustól függõen – bosszant.

Idõnként még én is meglepõdöm, holott gyakran neveznek a neokonzervatívok „keresztapjának”. Néhány évvel ezelõtt azt mondtam (és írtam), hogy a neokonzervativizmusnak a korai idõszakban megvoltak a saját, körülhatárolható értékei, de ez mára beolvadt az amerikai konzervativizmus fõáramlatába. Tévedtem, méghozzá azért, mert mióta az 1970-es években felbukkant a kiábrándult liberális értelmiségiek körében, a neokonzervativizmusnak nevezett jelenség az egyik olyan szellemi mélyáramlat, mely idõnként bukkan csak a felszínre. Ez nem valamiféle „mozgalom”, ahogy ezt az összeesküvést sejtõ bírálók vélik. A Jackson szenátor korszakát vizsgáló történész, Marvin Meyer megfogalmazását kölcsönvéve: a neokonzervativizmus egyfajta „meggyõzõdés”, mely idõrõl-idõre, kiszámíthatatlan módon mutatkozik meg, s melynek jelentését egyértelmûen csak visszatekintve lehet meghatározni.

Ha így vizsgáljuk a kérdést, azt lehet mondani, hogy a neokonzervativizmus történelmi célja és politikai szándéka nem egyéb, mint – saját akaratuk ellenében – átalakítani a Republikánus pártot és általában az amerikai konzervativizmust, továbbá létrehozni egy újfajta konzervatív politikát, mely képes a modern demokrácia kormányzására. Ez az újfajta konzervatív politika kétséget kizáróan amerikai jelenség. Európában a neokonzervativizmushoz hasonló jelenség nem létezik, sõt az európai konzervatívok többsége meglehetõsen szkeptikus ennek legitimitásával kapcsolatban. A neokonzervativizmus létével már csak azért is érdemes foglalkozni, minthogy az amerikai konzervativizmus sokkal egészségesebb, mint az európai, ráadásul politikailag is hatékonyabb. Az európaiak általában képtelenségnek tartják, hogy az amerikaiaktól vegyenek politikai leckét, ezért egyáltalán nem hajlandók figyelmet szentelni ennek a problémának.

A neokonzervativizmus az elmúlt száz év amerikai konzervativizmusának elsõ, „valóban amerikai” változata. Reményteli, nem levert; jövõbe tekintõ, nem nosztalgikus; általában jó kedélyû, nem riasztó, vagy beteges. 20. századi hõsei Theodor Roosevelt, F. D. Roosevelt és Ronald Reagan. Olyan republikánus vagy konzervatív közszereplõkön, mint Calvin Coolidge, Herbert Hoover, Dwight Einsenhower vagy Barry Goldwater udvariasan keresztülnéznek. Természetesen ezekrõl a személyiségekrõl a Republikánus párt nagy része (mondhatni egésze) a legkevésbé sem feledkezik meg, aminek az az eredménye, hogy a többségük semmit sem tud, és nem is kíváncsi a neokonzervativizmusra.

Mindazonáltal itt észre kell venni, hogy a neokonzervatív politika – mely túlnyúlik a hagyományos politikai és pénzügyi alapokon – segített abban, hogy a politikai konzervativizmus elfogadhatóbbá váljék az amerikai szavazók többsége számára. A hivatalosságnak az sem kerülte el a figyelmét, hogy nem a hagyományos republikánus, hanem a neokonzervatív kormányzati döntéshozatalok tették népszerûvé a republikánus elnököket.

Intézkedéseik közül a leglátványosabb és egyben legellentmondásosabb a folyamatos gazdasági növekedést célzó adócsökkentés volt. Ez nem neokonzervatív találmány, a neokonzervatívokat nem az adócsökkentés, hanem a folyamatos gazdasági növekedés érdekli. A neokonzervatívok az eszmetörténetbõl megtanulták, hogy a politikai gondolkodók a demokráciát csupán kétszáz éve tekintik elfogadható lehetõségnek. Korábban a demokrácia egy lényegében zûrzavaros politikai rendszert jelentett, mely együtt járt a vagyonosok és a vagyontalanok folyamatos és alapvetõen destruktív osztályharcával. A modern demokráciák csak akkor szilárdultak meg és váltak legitimmé, amikor a gazdasági növekedés lehetõvé tette, hogy mindenki – ha nem is egyenlõ mértékben és egyszerre – de gyarapodjon.

A gazdasági növekedés hangsúlyozásával a neokonzervatívok közkiadásokkal szemben sokkal kevésbé veszélykerülõk, mint a hagyományos konzervatívok. A neokonzervatívok bizonyára ellenzik a nagy költségvetési deficitet, ám a demokrácia természetébõl (sõt úgy tûnik, az emberi természetbõl) fakad, hogy a politikai demagógia gyakorta a gazdasági vakmerõségbõl ered, ebbõl következõen viselni kell (remélhetõleg csak idõlegesen) a költségvetési deficitet, mint a gazdasági növekedés árát. A neokonzervativizmus egyik alapvetõ feltételezése, hogy a minden rétegre kiterjedõ jólét következtében, a tulajdonnal rendelkezõ, adófizetõ polgárokat egy idõ után kevésbé fogják befolyásolni a demagóg követelések és az egyenlõség illúziója, és megértõbbé válnak az alapvetõ gazdasági számítások iránt.

Mindez az állam szerepének problémájához vezet. A neokonzervatívok ellenzik, hogy a jóléti állam koncentrálja a szolgáltatásokat, és elkötelezetten kutatják a szolgáltatások megosztásának alternatív megoldásait. Idegesen fogadják azonban a hayekiánus megjegyzést, miszerint „útban vagyunk a szolgaság felé”. A neokonzervatívokat nem tölti el félelemmel és aggodalommal az állam múlt századi megerõsödése: ezt természetesnek és elkerülhetetlennek tartják. Minthogy elsõsorban a történelem, nem pedig a gazdaságtan vagy a szociológia iránt érdeklõdnek, ezért tudják, hogy a 19. századi eszme, melyet legsarkalatosabban Herbert Spencer fogalmazott meg Az ember az állam ellen címû írásában nem egyéb, mint történelmi túlzás. Az emberek mindig is inkább az erõs államot választották a gyengével szemben, noha természetesen túlságosan tolakodó államra senki sem vágyik. A neokonzervatívok sokkal otthonosabban érzik magukat napjaink Amerikájában, mint a tradicionális konzervativizmus hívei. Természetesen sok mindent kritizálnak, azonban intellektuális vezetõjüknek mégis inkább Tocqueville demokratikus bölcsességét tekintik, mint mondjuk Russell Kirk tory-nosztalgiáját.

Azonban a neokonzervatívok csak egy bizonyos mértékig érzik otthon magukat a mai Amerikában. A demokratikus kultúra folyamatos hanyatlása, az otrombaság mind szélesebb körû térhódítása a neokonzervatívokat egyesítette a hagyományos konzervatívokkal – ha nem is azzal a libertáriánus csoporttal, melynek tagjai támogatják ugyan a konzervatív gazdaságpolitikát, ám a kultúra kérdéseivel egyáltalán nem törõdnek. Mindezek következtében teljesen váratlan szövetség jött létre a nagyszámú szekuláris értelmiséget is felsorakoztató neokonzervatívok és a vallásos hagyományos konzervatívok között. Közösen lépnek fel olyan kérdésekben, mint az oktatás színvonalának problémája, az állam és egyház kapcsolata, a pornográfia szabályozása stb., melyekkel, szerintük, a kormányzatnak foglalkoznia szükséges. A Republikánus Párt jelenleg szilárd bázissal rendelkezik a hívõk körében, ennek köszönhetõen a neokonzervatívok bizonyos befolyással, sõt hatalommal rendelkeznek. A vallásos konzervativizmus viszont meglehetõsen gyenge Európában, ennek megfelelõen ott a neokonzervatív befolyás is jelentéktelen.

És itt van azután a külpolitika, az amerikai politikai élet azon területe, ahol a neokonzervativizmus határozottan a média középpontjába került az utóbbi idõkben. Ez annál is meglepõbb, minthogy nem létezik neokonzervatív külpolitikai nézetrendszer, csupán a történelmi tapasztalatokból származó viszonyulások sora. (A neokonzervatívok kedvenc, külpolitikával kapcsolatos forrása – a chicagói egyetem professzorának, Leo Straussnak, és Donald Kagannak, a Yale professzorának köszönhetõen – Thukididésznek a peloponészoszi háborúról szóló munkája.) Ezeket az attitûdöket az alábbi (a marxista szóhasználattal) „tézisekben” lehet összefoglalni:

Elõször:: a hazaszeretet természetes és egészséges érzés, melyet mind a magán-, mind pedig a közintézményeknek támogatniuk kell. Ez már csak azért is erõteles érzés Amerikában, mert bevándorló nemzet vagyunk. Másodszor: a világkormány eszméje rémes, minthogy világzsarnoksághoz vezethet. Mélységes gyanakvással kell figyelni minden olyan nemzetközi szervezetet, melynek tevékenysége végsõ soron ilyen világkormányzat felé mutat. Harmadszor: államférfiaknak mindenek elõtt meg kell tudniuk különböztetni az ellenséget a baráttól. Ez – a hidegháború története megmutatta – nem is olyan egyszerû. Döbbenetes, hogy hány intelligens ember nem ismerte fel az ellenséget a Szovjetunióban, holott az magát nyíltan annak vallotta.

Végül pedig, egy nagyhatalom számára a nemzeti érdek nem csupán „földrajzi” probléma (kivéve persze néhány olyan nyilvánvalóan prózai ügyekben, mint a kereskedelem, vagy a környezetvédelem szabályozása). Egy kisebb nemzet joggal érezheti úgy, hogy nemzeti érdekei határainál kezdõdnek és itt is érnek véget, és ebbõl következõen külpolitikája szinte kizárólag védekezõ jellegû. Egy nagy nemzetnek sokkal kiterjedtebbek az érdekei. A rendkívüli eseteket leszámítva, az Egyesült Államok mindig kötelességének érzi, hogy lehetõségei szerint megvédje a demokratikus államokat – akár külsõ, akár belsõ antidemokratikus erõk támadásával szemben. Tehát saját nemzeti érdekünk diktálta, hogy a második világháború idején megvédjük Angliát és Franciaországot, és ma ezért tartjuk fontosnak, hogy kiálljunk Izrael mellett, ha létét fenyegetik. Mindehhez nincs szükség komplikált geopolitikai számítgatására.

Mindezek mögött nyilvánvaló tény, hogy az Egyesült Államok hihetetlen katonai erõfölényre tett szert a világ többi nemzetével – és ezek mindenféle szövetségével – szemben. Erre az erõfölényre senki sem törekedett, noha mind a mai napig akadnak amerikaiak, akik tagadják ezt. Lényegében ez a helyzet balszerencsénkre alakult így. A második világháborút követõ 50 évben Európában béke volt, a Szovjetunió mindenféle helyi képviselõi közremûködésével vívta harcait, Amerika viszont számtalan háborúban vett részt: Koreában, Vietnámban, az Öböl-háborúban, Afganisztánban és Irakban harcoltak katonái. Ennek következtében az amerikai katonai kiadások többé-kevésbé a gazdasági növekedésnek megfelelõen növekedtek, miközben az európai demokráciák sorra lefaragták ezt szociális-jóléti programjaik érdekében. A Szovjetunió ugyan rengeteget költött a hadseregre, de elhibázottan, így a gazdasági csõd együtt járt a hadsereg összeomlásával.

És hirtelen, miután két évtizeden keresztül mind a tudósoknak, mind pedig az újságíróknak hol az „imperializmus hanyatlása” hol pedig az „imperializmus térhódítása” volt a jelszavuk, az Egyesült Államok egyedülálló hatalomra tett szert. A fél évszázadnyi bonyolult érdekrendszer „mágiája” kihatott a katonai költségvetésre éppúgy, mint a fegyveres erõk számára végzett fokozott tudományos és technikai kutatásokra. A hatalom – akarjuk vagy sem, szeretjük vagy sem – felelõsséggel jár. És az is igaz, hogy aki ekkora hatalommal rendelkezik, az vagy megtalálja az alkalmat, hogy éljen vele, vagy valaki más fogja ezt számára megtalálni.

A Republikánus Párt hagyományos gondolkodású képviselõi nemigen képesek átlátni ezeket az új külpolitikai realitásokat, mint ahogy nehezen tudják összeegyeztetni a gazdasági konzervativizmust a szociális és kulturális konzervativizmus hagyományaival. Ám a fent említett véletleneknek köszönhetõen – vélik egyes történészek – a jelenlegi amerikai elnök és adminisztrációja, úgy tûnik, meglehetõsen jól beletanult ebbe az új politikai közegbe, noha nyilvánvalóan õk sem láttak elõre mindebbõl többet, mint pártjuk egésze. És a fentieknek köszönhetõen a neokonzervativizmus épp akkor született újjá, amikor készültek volna eltemetni.