(…)

Georg W. Bush, Tony Blair és José Maria Aznar elsõsorban nem azért döntöttek a háború mellett, hogy demokratizálják a Közel-Keletet, noha meg voltunk és vagyunk gyõzõdve arról, hogy pozitív hatást fog gyakorolni az egész arab világra, ha az Amerikának sikerül felépíteniük a demokratikus Irakot. Nem gondolták, hogy ezzel növelhetik az arab-izraeli béke esélyét, noha hisszük, hogy ha megdöntenek egy olyan veszélyes és szélsõséges diktátort, mint Szaddam Husszein, akkor ez annak a rendkívül bonyolult helyzetnek is elõnyére válhat. Nem gondolták, hogy Szaddam Husszein adott parancsot a szeptember 11-i terrortámadásra, noha nekünk meggyõzõdésünk, hogy a kapcsolat Szaddam és az Al Kaida között egyre nyilvánvalóbb. Amerika és szövetségesei még csak nem is azért döntöttek a háború mellett, mert attól tartottak, hogy némi hasadóanyag Nigériából Irakba kerülhet, vagy hogy Szaddam közel állt ahhoz, hogy atombombát dobjon Chicagóra. A Szaddam jelentette veszélyt, ilyen értelemben, sohasem tartottuk közvetlen fenyegetésnek.

A háború elsõsorban azért indult, mert Szaddam stratégiai veszélyt jelentett. Tények bizonyították erõszakosságát és kegyetlenségét, maga is beismerte, hogy tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, és bizonyítékok vannak arra, hogy ezeket tovább akarta fejleszteni. Az iraki népre, a szövetségeseinkre és az amerikai érdekekre gyakorolt fenyegetés igazolja a múlt tavasszal indított háborút – az okok ugyanazok, mint amelyek miatt a Clinton-kormányzat 1998-ban a háború mellett döntött. Bill Clinton, Madeleine Albright, William Cohen és a többi vezetõ politikus az 1990-es évek végén a fentiek miatt jelentették ki, hogy Szaddam Husszein tûrhetetlen fenyegetést jelent Irak szomszédainak, az amerikaiak szövetségeseinek és végsõ soron az Egyesült Államoknak. Ezért akarták elmozdítani. Ezek azok az okok, melyek miatt tavaly sok demokrata párti politikus, többek között John Kerry és Wesley Clark tábornok is kiálltak a háború mellett mindaddig, amíg Howard Dean és a Demokrata párt ordibáló balszárnya tarthatatlanná nem tette a demokrata jelöltek számára „Bush háborújának” támogatását.

(…)

Amikor 2002-ben a fegyverzetellenõrzõ csoportok visszatértek Irakba, Szaddam valamivel együttmûködõbbnek mutatkozott, minthogy fegyverkezési programját jobban tudta álcázni. Azonban még ekkor sem engedték be mindenhová a fegyverzetellenõröket. Szaddam nyilvánvalóan abban bízott, hogy ha ezen az ellenõrzésen átcsúszik, akkor hazájában szabad kezet kap, és megszabadul a szankcióktól meg a további ellenõrzésektõl.

Kétségtelen, sok amerikai is elfogadta volna ezt a végeredményt. Avagy miként hihette bárki is, hogy újabb hat hónap alatt megtalálhatják mindazt, amit Szaddam elrejtett? Vagy hogy a „féken tartás politikáját” – azaz a fegyverzetellenõrzés engedélyezését kikényszerítõ, iraki határon állomásozó 200 000 katonát – vég nélkül fenntarthatja az ENSZ Biztonsági Tanácsa és Washington? Szaddammal kapcsolatban az eddigiek alapján meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy semmi ilyesmi nem hozhatott volna sikert. Ha hatalmát nem döntötték volna meg, csak idõ kérdése lett volna, hogy a jelenlegi, avagy valamelyik következõ elnök mikor kényszerül erre a lépésre, a jelenleginél sokkal veszélyesebb körülmények között.

Vannak, akik sohasem fogják elfogadni ezt az érvelést, akik – legalábbis szavakban – inkább úgy vélik, hogy az egész iraki ügy, (Edward Kennedy szavaival), nem egyéb, mint a „texasiak hazudozása”, hogy megnyerjék a választásokat. Esetleg azt állítják, hogy mindez egy hatalmas összeesküvés része, amelyet neokonzervatívok maroknyi bandája irányit. Az Irakkal kapcsolatos összeesküvés-elmélet szószólóinak némelyike jelenleg a demokrata elnökjelölésért verseng; egyikük épp az 1999-es Slobodan Milosevic elleni háború tábornoka.