A közösségben ma két, egymásnak ellentmondó trend érvényesül, melyeket nehéz közvélemény-kutatással vagy szociológiai elemzéssel kimutatni. Az elsõ az egyre növekvõ közömbösség, amit az asszimiláció és a vegyes házasságok egyre nagyobb száma, valamint az Izrael iránti attitüdök jeleznek. Izrael volt ugyanis az egyetlen, amellyel az idõsebb nemzedékben mindenki törõdött. Ma a közösség számottevõ része közönyös. Néhányan egyenesen barátságtalanok.

A második trend a vallásgyakorláshoz való visszatérés és a mozgás „jobbra”… Az a konzervatív zsinagóga, ahová én járok, ma szinte semmiben nem különbözik egy ortodox zsinagógától, eltekintve attól, hogy a nõk is teljes jogú résztvevõi a közösségnek és a férfiakkal együtt ülnek.

A 2000-ben kirobbant második palesztin felkelés nagyon komolyan befolyásolta az amerikai zsidók Izrael iránti érzéseit. A legtöbb, Izraelért aggódó amerikai zsidó számára az izraeli kormány a legfontosabb tájékozódási pont. Oslo után a kormány vezetõi – Jichak Rabin és Simon Peresz – azt mondták: „Békét kötünk és ez nagy dolog; nem engedhetjük, hogy a még mindig zajló terrorista merényletek lejárassák a békefolyamatot.” Várható volt, hogy az amerikai zsidók körében visszhangra lelnek ezek a gondolatok, és így is történt.

Én kezdettõl fogva elleneztem az osloi folyamatot és gyakran írtam ellene. Az elvet magát nem vetettem el, de úgy éreztem, a gyakorlatban mindez a valóság katasztrofális félreértésén alapul és inkább háború, mint béke lesz az eredménye. A zsidó közönség, akiknek elõadtam, erre rendszerint így reagált: „Talán ön jobban tudja, mi Izrael létfontosságú érdeke, mint az olyan katonák, mint Jichak Rabin vagy Ehud Barak?” Erre azt válaszoltam, hogy õk már nem tábornokok, hanem politikusok, és ennek megfelelõen viselkednek. Aztán, Barak 2000 júliusában Camp David-ben hihetetlen engedményeket tartalmazó ajánlatára válaszul kirobbant a második palesztin felkelés. Azóta már tudjuk, hogy az elõkészületek erre jóval korábban megkezdõdtek.

Az erõszak újbóli fellángolása sok amerikai zsidót álláspontja felülvizsgálatára késztetett. A támpont most is Izrael volt, ahol a közhangulat megváltozott. Ennek nyomán a Munkapárt drámai módon visszaesett a 2003-as választásokon. Ám ha az izraeli baloldal kerekedik felül, az amerikai zsidók õket támogatták volna.

A Commentary 2000 decemberi számában (Death of an Illusion – Egy illúzió halála) ezt írtam: „Az elviselhetetlen realitás, mely elõl menekülni kellett, az volt, hogy Izrael békevágyában nem osztozott sem az arab világ, sem a palesztinok – õk nem azt ellenezték, amit Izrael tesz vagy nem tesz, hanem azt, hogy Izrael egyáltalán létezik. Aztán, ahogy az idõ elõrehaladtával egyre több esemény jelezte a kiábrándító valóságot, úgy kellett egyre többet magyarázkodni és egyre többet hazudni, hogy az illúziót életben tartsák. Túl nagy volt már a reménykedés – és túl sok a „békefolyamatba” befektetett politikai tõke – ahhoz, hogy a Fehér Ház gyepén zajlott káprázatos színjátéktól elvakított, elszédített emberek újra látni akarjanak.”

A zsidó közösség az idõ múlásával valószínûleg veszít majd befolyásából az amerikai társadalomban a mai helyzethez képest. Ma – csekély száma ellenére – politikai súlya nagy, mivel a zsidók politikailag igen aktívak és politikai ügyekben komoly pénzügyi támogatást is nyújtanak. Így mûködik az amerikai demokrácia. Az érdekcsoportoknak az a dolguk, hogy saját érdekükben üssék a vasat, ahogy csak tudják – ha tehát az amerikai zsidók kevésbé elkötelezetten képviselik saját érdekeiket, akkor ezekkel a mindenkori politikai hatalom is kevésbé foglalkozik vagy épp teljesen elfelejti õket.

Az amerikai zsidóság másik sajátsága, hogy csökönyösen liberális – a szónak valami homályos értelmében – mindazon változások, újrarendezõdések és traumák ellenére, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy sem a tegnapi szövetségesek sem a tegnapi ellenségek nem ugyanazok ma már. A jobboldal hagyományosan ellenségesebb volt a zsidók iránt, mint a baloldal, de az elmúlt években megfordult a trend és ma már inkább a jobboldal hajlamos meghallgatni a zsidó érveket – fõleg ha Izraelrõl van szó. Ahogy az én enmzedékem kihal, a zsidók talán egyre inkább elfordulnak a liberalizmustól. E folyamat mmár megkezdõdött, noha statisztikailag még nem jelentõs. Ám felgyorsulhat az eseményektõl függõen. A nyílt antiszemitizmus megjelenése világszerte – ismét csak: a baloldalon erõsebben, mint a jobboldalon – valószínûleg komoly befolyást gyakorol majd az amerikai zsidók beállítottságára.

Izrael ma is az egyetlen ügy, amelynek kedvéért az amerikai zsidók hajlandók eltávolodni a politikailag korrekt, liberális állásponttól. Noha egyáltalán nem militánsok, rokonszenveznek az izraeli hadsereggel. Ám még ezzel együtt is az amerikai zsidók többsége – a liberálisok túlnyomó részéhez hasonlóan –ellenezte az iraki háborút.

Mindennek ellenére világszerte a legtöbben azt képzelték, hogy a zsidók aránytalanul magas számban támogatták a háborút. Azt állították, hogy a zsidók – akiket eufemisztikusan ‘neokonzervatívoknak’ neveznek – hatalmukba kerítették a Fehér Házat és ravaszul rávették a Bush kormányt Irak lerohanására, amivel egyedül Saron érdekeit szolgálták. Ez persze nevetséges elképzelés.

A neokonzervatívok szerepének megértése végett vissza kell mennünk a Reagan-korszakba. Bush-sal és fõ külpolitikai tanácsadóival ellentétben – akik mind konzervatívak voltak világéletükben – Reagan maga is neokonzervatív volt: a demokrata és liberális felfogást osztotta úgy ötvenéves koráig. Ám a Jimmy Carter elleni elnökválasztási kampány során úgy találta, hogy a neokonzervatív entellektüelek képe a világról és benne Amerikáról koherens és meggyõzõ módon foglalta össze azt, amit õ is egyre inkább érzett.

E nézeteket roppant módon felerõsítette az amerikai diplomaták túszul ejtése Iránban, majd Afganisztán szovjet lerohanása. Hasonló dolog történt George W. Bush-sal 2001 szeptember 11-én, mikor az Egyesült Államokat az õ elnöksége idején úgy érte a terrortámadás, mint derült égbõl a villámcsapás. A neokonzervatvok ismét kész magyarázattal szolgáltak e roppant terrorista akcióra, valamint a vele szembeni fellépésre. A magyarázat részletesen kifejtette azt, amit Bush ösztönösen megérzett, ezért fogadta el és cselekedett eszerint. Sokan azonban, akik ellenezték Bush politikáját otthon vagy külföldön, úgy próbálták õt lejáratni, hogy azt sugallták: egy maroknyi ravasz zsidó manipulálja õt, akiknek egyedül Izrael érdeke a fontos.

Ezek a rágalmak két régi antiszemita mítoszra vezethetõk vissza. Az elsõ a Cion bölcseinek hazug jegyzõkönyve. Eszerint egy baljós zsidó összeesküvés igyekszik hatalmába keríteni a világot. A nácik is arról beszéltek, hogy Bécsben és Berlinben a zsidók uralják a kultúrát. A mai, módosított rágalom azt állítja, hogy minden manipuláció Izrael érdekében történik.

A másik mítosz szerint a zsidók kétfelé lojálisak. Ez a tévképzet egyik fõ eleme az amerikai antiszemitizmusnak, amely mindig jóval gyengébb volt, mint európai megfelelõje. Ez az antiszemitizmus, mely a társadalom szennycsatornáiban és szélein virult, azon az ideán alapult, hogy a zsidók mindenek elõtt saját „törzsükhöz” lojálisak. Amint Izrael megszületett, ez a vád olyanformán alakult át, hogy a zsidók Izraelhez hûek Amerikai ellenében.

E vád olyannyira félelmetesnek tûnt, hogy egyes – fõként Németországból származó – amerikai zsidó vezetõk annak idején ellenezték Izrael megalakítását, félve, hogy ez újabb tápot ad majd a kettõs lojalitás vádjának.

A kettõs lojalitás vádja már kipusztulni látszott, ám az elsõ öbölháború idején újra felütötte a fejét, mostanra pedig újra elõtört. Az antiszemitizmus mindig minden irányból támadta a zsidókat. Õket tették felelõssé a kapitalizmusért és a kommunizmusért. Egyszerre ábrázolták õket forradalmárként és ellenforradalmárként – csak épp az elsõ állítás a szélsõjobbról, a másik a szélsõbalról származik, akik soha nem haboztak szövetségre lépni, ha a zsidókat kellett vádolni valamivel.

Én már 1969-ben azt írtam, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus közötti különbség merõben teoretikus és szabad szemmel nem látható. Ezért zsidók és nem zsidók egyaránt támadtak. Mostanra azonban ez olyannyira nyilvánvaló lett, hogy egyre kevesebben tagadják. Így az Izrael iránt érzett aggodalom összeolvad a – fõleg Európában – újjáéledõ antiszemitizmustól való félelelmmel. Amint korábban is írtam, egyedül e fejlemény volt képes az amerikai zsidókat annyira megijeszteni, hogy zsidóságuk ügyében ismét mozgósíthatókká váltak.

A Holocausttal sokan visszaélnek a balodalon. Megsiratják a múltban legyilkolt zsidókat, miközben jelen politikai nézeteik – ha megvalósulnak – Izrael elpusztításához vezethetnek. A múltbéli holocaust dédelgetése tehát az „anticionisták” számára remek védõpajzs, mely mögé bújva nyugodtan lehetnek ellenségesek a ma veszélyben lévõ zsidókkal szemben.

Sok éven keresztül ismételtem, hogy a mai antiszemiták fõ céltáblája Izrael. Akinek a Holocaust tanulságai valóban fontosak és el akar kerülni egy újabb katasztrófát, annak számára Izrael védelme és biztonsága mindenek elõtt áll.

Számos liberális zsidó idegenkedik a fundamentalista keresztényektõl, ha barátságról van szó, ám ez abszurd magatartás. Izraelnek minden szövetségesre szüksége van. Igaz, hogy egyes fundamentalista keresztények vonzalma abból a hitbõl ered, hogy a Messiás második eljövetelét a zsidók Szentföld fölötti uralmának, majd tömeges áttérésüknek kell megelõznie. A politikában azonban a túlélés feltétele az, hogy tudjuk, kik a barátaink és kik az ellenségeink. Sok amerikai zsidó nem rendelkezik ezzel az elemi szintû tudással. A múltban, mint azt többször elmondtam, a baloldal pártjai álltak ki a polgári jogok, a szabadság, a zsidók emancipációja mellett, míg a jobboldal ezeket az intézkedéseket ellenezte. Az uóbbi harminc évben azonban – a Hatnapos Háború utáni korszakkal kezdõdõen – Izrael ügyében egyre több jelét láthattuk egy történelmi fordulatnak. A baloldalon egyre nõtt az Izrael iránti ellenségesség, míg a jobboldalon egyre több lett a barátunk.

Amerikában nincsenek válságos helyzetben a szsabadságjogok. Mindeki, aki már élt a II. világháború idején, emlékezhet, hogy Earl Warren, Kalifornia kormányzója – késõbb a legfelsõbb bíróság liberális bírája – támogatta a japán származású amerikaiak internálását. Ma semmi ilyesmi nem történt az amerikai moszlimokkal. Sõt, épp ellenkezõleg. A Fehér Házba invitáltak olyan moszlim vezetõket, akik nyíltan kapcsolatban álltak terrorista szervezetekkel. A repülõtereken a biztonsági emberek – tartva a rasszizmus vádjától – vonakodnak átvizsgálni az arab illetve moszlim öltözékû utasokat, miközben idõs hölgyeket vagy épp kormányhivatalnokokat potenciális terroristaként kezelnek.

A politikai korrektség ekképp sok biztonsági problémát okoz. A média szinte szót sem ejt azokról a moszlim vallási vezetõkrõl, akik támogatják a terrorizmust és dzsihádra uszítanak a mecsetekben. Magában a moszlim közösségben pedig szinte egyáltalán nem hallani tiltakozó hangokat a szélsõségek ellen, és egyetlen pap sem akad, aki ezek ellen felszólalna.

A média általában rendkívül szelektív képet ad az iszlámról, amelyet a „béke vallásaként” mutat be és alig ejt szót a „szent háború” doktrínájáról. Számos liberális zsidó is ebben a hitben ringatja magát és azt képzeli, hogy a moszlimoik ellenzik a terrorizmust. Természetesen valóban minden tõlünk telhetõt meg kell tennünk, hogy bátorítsuk az iszlám világ reformereit. Mielõtt azonban ezt megtehetnénk, a reformereknek meg kell mutatkozniuk, bizonyítandó hogy léteznek egyáltalán.

Azt gyanítom, hogy a legtöbb amerikait nem szédíti meg az ártalmatlan Iszlám képének mutogatása, amelyet számos liberáis – és néha maga a Bush kormány is – elfogad. A kormány olyannyira törekszik bizonyítani, hogy a terrorizmus elleni háború nem egyenlõ az Iszlám elleni háborúval, hogy kezét lábát törve próbálja kimutatni a moszlimok iránti szeretetét.

Egyes politikai elemzõk úgy vélik, Izrael fogja megfizetni az iraki háború árát: ez lesz a nyugat békítõ gesztusa az arab-iszlám világ felé. Én azonban a Bush-kormányra fogadok és bízom abban, hogy nem fog Izraellel ilyen árat fizettetni. Bush átlátja, hogy Izrael – kisebb területen, de sokkal nagyobb intenzitással – hosszú ideje már ugyanazzal a veszéllyel néz szembe, mint ma az Egyesült Államok. Ennél fogva hiszem, hogy olyat követel majd Izraeltõl, amit nem kérne az Egyesült Államoktól. Busht szoros kötelék fûzi Izraelhez és elsimeri az ország jogát, hogy megvédje magát a terroristákkal szemben. A Fehér Ház összes lakója közül alighanem õ Izrael legjobb barátja.