A szépen hangzó üzenet valódi tartalma ez: a nyugati világ nem ismeri Izrael jogát az önvédelemre. Nem volt még olyan terrorista merénylet az izraeli civil lakosság ellen, amely után mértékadó európai politikusok elismerték volna: Izraelnek joga van megvédeni polgárait. Ilyen kijelentést csak az amerikai elnök tesz idõrõl idõre (mikor a bonyolult nemzetközi konstellációban ezt megengedhetõnek véli). Amint a fenti jelszó mutatja: a találékony európai szellem mindig megleli a módját, hogy Izrael önvédelmi lépéseit erkölcstelenségként ábrázolja. Európa az ellenségeskedés megszüntetésére egyetlen módszert ajánl Izraelnek: tegyen engedményeket.

A mai Európában (és a nyugati világban mindenütt) hegemón emberjogi, kisebbségvédõ felfogás egydimenziós szemlélete csak a „gyenge-erõs” viszonyt hajlandó látni és láttatni. Izraeli tank szemben a kõdobáló palesztin fiúval. Saját elõítéleteinek gõzében a véleményformáló európai „progresszív” értelmiség nem hajlandó észrevenni, hogy amit õ ténynek hisz, az saját elõítéleteinek objektiválódása: a kõdobáló palesztin fiúk a nyugati (és persze arab) tévéstáboknak dolgoznak: rendszerint akkor indulnak a tankok ellen, mikor a fotósok és operatõrök már a helyükön vannak.

S amiként e nagyon látványos esetben igaz, hogy a nyugati közvélemény (a média közremûködésével) nemcsak szemléli, hanem gyártja is az eseményeket, úgy igaz ez a konfliktus egészére. A Palesztin Autonómia költségeinek 60 százalékát adományozók fedezik, melyek közt – havi 10 millió euróval – elsõ az Európa Unió. EU-pénzekbõl fedezik a palesztin oktatást (ez igazán békés cél, nem?), ahol a gyerekek az öngyilkos robbantók dicséretét zengik. EU-pénzekbõl fizetik a palesztin állami alkalmazottakat, köztük az Al Aksza Brigádok számos tagját – miután a palesztin pénzügyeket az EU nem képes ellenõrizni. Az izraeli polgárok egy részét tehát az európai adófizetõk pénzébõl robbantják föl. De az európai pénznél, médiánál, EU-pénzbõl fizetett terroristánál is fontosabb az európai szív: ma minden valamire való baloldali tüntetésen ott lobognak a palesztin zászlók, ott díszlenek a palesztin kendõk. Korunk hegemón ideológiai irányzata a palesztinokat választotta jelképéül: õk szimbolizálják az egész elnyomott harmadik világot. Olyan, túl nem becsülhetõ erkölcsi támogatás ez, mely megsokszorozza a palesztinok hitét abban, hogy õk az igaz ügy harcosai.

A békeszeretõ Európa tehát – anyagi és erkölcsi javak formájában – folyamatosan zúdítja a muníciót abba a konfliktusba, melyet állítólag leghõbb vágya megoldani. A zsidóellenes elõítélet klasszikus mûködési módját láthatjuk itt: a külvilág saját elõítéleteinek megfelelõ helyzetbe kényszeríti a zsidókat, majd amikor õk ennek megfelelõen viselkednek, a külvilág szörnyülködik és ujjal mutogat rájuk.

Mindeközben ugyanezen európai értelmiség színe java elítéli az antiszemitizmust, térdet s fõt hajt a Soá áldozatai elõtt, és egyértelmûen elhatárolódik a hagyományos szélsõjobbtól. Keblükre ölelik a zsidókat, miközben nagyot rúgnak a zsidó államba. A gyerekgyilkos zsidó mítoszát újraélesztve palesztin kisdedeket faló szörnyetegnek ábrázolják az izraeli kormányfõt*, majd kijelentik, hogy ebben nincsen semmi antiszemitizmus.

A progresszív Európa tökéletesen skizofrén állapotba jutott.

Hogy Európa a zsidókat egészen más mértékkel méri, mint a többi embert, abban nincs semmi újdonság. Mindehhez azonban olyan ideológiai közeg is kell, amely kedvez a leegyszerûsítéseknek, primitív dichotómiáknak. A fentebb már említett baloldali, emberjogi, kisebbségvédõ radikalizmus éppen ilyen közeg. Ennek közvetlen szellemi elõdei a XX. század második felének radikális baloldali hagyományai: nyugaton a 68-as antikapitalista lázadás - melynek egykori utcai harcosai ma kulcspozíciókat foglalnak el a kulturális, tudományos és politikai életben – keleten pedig a szovjet külpolitika, melyet – minthogy a brutális Szovjetunió már nem létezik – ma nyugodtan lehet vállalni. „Amerika rossz – a Harmadik Világ jó” – summázhatnánk némi éllel e felfogás velejét. A Harmadik Világ országaiban uralkodó kietlen nyomor és káosz adja a morális felháborodás alapját, az „erkölcsi muníciót”, a végtelenül leegyszerûsített, primitív baloldali felfogás pedig a világmagyarázatot, melynek járatain keresztül a gõz a felszínre tör.

A harmadik világ kaotikus országaiban uralkodó diktátorok, véreskezû pojácák boldog örömmel csatlakoznak e kórushoz, mely felmenti õket minden felelõsség alól az országaikban uralkodó embertelen állapotokért, amelyekért - az újbaloldali felfogás szerint - a múltban a gyarmatosító nyugat, a jelenben pedig az Egyesült Államok és Izrael a felelõs. Ennek a torz szemléletnek megnyilvánulásai voltak azok a 2003 nyarán zajlott sokszázezres európai „béketüntetések”, melyeken „támogatták az iraki népet” (azaz Szaddam Huszeint) és „elítélték az olajért harcoló amerikai imperializmust”. Ennek a végsõkig torzult szemléletnek az orgiája volt a 2OO1 augusztusában Durban-ben megrendezett ENSZ-konferencia az antirasszizmusról, ahol az arab és iszlám országok kezdeményezésére a legfõbb téma Izrael rasszistaként való megbélyegzése volt, és amelyet az európai országok küldöttei szépen végigültek anélkül, hogy egyetlen elítélõ szót szóltak volna.

Ma Nyugat-Európában ennek az ideológiának nincsen komoly vetélytársa. A kormányok tetteit természetesen nem mindig ez a felfogás motiválja, de ha lépéseiket a nyilvánosság elõtt magyarázzák, rendszerint ehhez nyúlnak vissza. A nyugati nyilvánosság terein ez a felfogás az uralkodó - és ennek a közel-keleti konfliktusról festett képben Izrael az „elnyomó”, „fehér”, „nyugati”, „kolonialista” hatalom, a palesztinok pedig az elnyomott harmadik világ szimbólumai.

*

A neokonzervatív amerikai felfogás jelenleg az egyetlen, elméletileg kellõen kidolgozott gondolatkör, amely képes fölvenni a küzdelmet az európai ihletésû újbaloldali gondolattal szemben – mely utóbbi Amerikában is erõs, elsõsorban az egyetemi, akadémiai világban. A neokonzervatív felfogás – noha európai gondolkodóktól is merít – alapvetõen az amerikai hagyományokon alapszik. Ezektõl idegenek a vad zsidóellenes indulatok, a merev és szélsõséges ideológiák. Amerika „lelkiismerete” nincs úgy megterhelve a gyarmatosítások és a Soá bûneivel, melyek Európát nyomasztják és idõrõl idõre kontrollálhatatlan indulatok formájában törnek elõ.

A neokonzervatív felfogás pragmatikus és nem ideologikus. Egy véreskezû diktátorban képes véreskezû diktátort látni, nem pedig az antiimperialista küzdelem hõsét. Egy fanatikus terroristában képes terroristát látni, akinek tettét ugyan motiválhatja, de nem mentheti föl népe sanyarú sorsa. A neokonzervatív felfogástól sem állnak mindig távol a primitív leegyszerûsítések (ld. a „gonoszság tengelye”), ám ezek inkább a nagyközönségnek szánt retorikai fordulatok, mint masszív ideológiai konstrukciók. A neokonzervatív felfogás jelenleg az egyetlen, amely Izraelt képes annak látni, ami: egy túlélésért küzdõ országnak, amelynek létezését az õt környezõ arab-iszlám világ nem képes elfogadni. Ezzel szemben a „progresszív” európai felfogás Izraelt saját indulatainak és ideologikus konstrukcióinak torzító tükrében látja.

A neokonzervatív gondolkodók azért jutottak fontos pozíciókhoz a jelenlegi amerikai adminisztrációban, mert felfogásuk, a mai világjelenségekre adott válaszuk illeszkedik az amerikai hagyományokba, nem pedig azért, mert összeesküvõk módjára beférkõztek a Fehér Házba – mint azt bírálóik szeretik sugallni.

A neokonzervatív gondolkodónak valóban komoly szerepük van abban, hogy az Egyesült Államok továbbra is Izrael megbízható szövetségese – ám ennek elsõdleges oka nem az õ aktivitásukban, hanem Amerika hagyományaiban keresendõ.