1948-ban, egy szép napsütéses téli délelõtt, összetalálkoztam a Körúton Szirtes Lászlóval, a „Valahol Európában” rendkívül keménykezû, de mindenki által tisztelt, közszeretetnek örvendõ gyártásvezetõjével. Elegáns, precíz ember volt. Még a mindig friss, élesre vasalt overalljait is naponta váltotta. Akkoriban, színes nylon óraszíj volt a divat. Azokat is munkaruhái színéhez passzítva cserélgette. Még az egy teljes hónapig tartó külsõ felvételek alatt is korahajnalonként már frissen borotválva ellenõrizte, hogy mindenki a helyén van-e. Ezt a fegyelmet másoktól is megkövetelte. Mint egy valóságos generális, pedig csak egy nemrég hazatért munkaszolgálatos volt. Engem a rendezõ Radványi Gézától kezdve, az egész stáb elkényeztetett, kivéve Szirtest. Még köszönésemet is alig viszonozta. Ez így ment a szintén egy hónapig tartó belsõ felvételek alatt is a Hunniában. Nem értettem, minek köszönhetem ezt a hideg viszonyt irányomba. Egy véletlen körúti találkozás alkalmából megtudtam. Mint kiderült, végig haragudott rám. Megkérdezte, mit keresek itt. Elmeséltem, hogy közben magántanuló lettem, ezért nem vagyok iskolában, és hogy a New York palotában volt valami elintéznivalóm. Erre ismét feltette a kérdést, de mit keres itt? Kár a maga tehetségét ebben a rendszerben elpazarolnia. Vándoroljon ki Palesztinába, magából ott egy kiváló héber színész válik. Sarkon fordult és elsietett. Nem jutottam szóhoz. Azt se tudtam, hogy héberül egyáltalán beszélnek, nemhogy színházat játszanak. Azt hittem, hogy ezen az õsi nyelven csak imádkozni lehet...

Négy hónappal késõbb, 1949 márciusában elhagytam szülõföldemet.

Még röviddel disszidálásom elõtt Várkonyi Zoltán, aki akkor a Mûvész Színházat igazgatta, meghívott Gáspár Margit "A Boldogság szigete" c. darabjának egyik kamasz szerepére, Fábry Zoltán rendezésében és Kiss Manyival a fõszerepben. Vagy két héten keresztül próbáltunk ragyogó hangulatban, a leendõ siker biztos tudatában, míg egy szép délelõtt a sötét nézõtérrõl feljött a színpadra Várkonyi, megállította a próbát és megszólalt:

– Gyerekek, ez egy norvég darab.

– Hogy-hogy? – kérdeztük.

– Oszlóban van.

Ezzel levette a darabot a mûsorról.

Ki tudja, ha az elõadást bemutatjuk, pláne ha még sikere is lett volna, talán már nem is sikerül illegálisan elhagynom Magyarországot. Az, hogy nem csináltam volna otthon karriert, az biztos. Képtelen lettem volna végighazudni évtizedeket. Az is igaz, hogy Izraelben, ahol nyíltan vallhattam politikai nézeteimet, amelyekkel a színház lassú, de biztos egyirányú politizálódási folyamata következtében, enyhén szólva, nemigen szimpatizáltak. A különbség csak annyi, hogy Izraelben, ellentétben a kommunista Magyarországgal, nem a rendszer írja elõ a színházak mûsorpolitikáját, hanem éppen a hatalom szellemével szemben álló "széplelkû' rendezõk és mûvészeti igazgatók, javarészt erõsen kormányellenes, sõt néha úgy tûnt, hogy szinte államellenes vonala vált dominánssá. Ez a folyamat abban a másodpercben kezdõdött, ahogy közel 30 éves munkapárti egyeduralom után, pártom vezére, Menachem Begin vette át a hatalmat. Politikailag én váltam a szakma fekete bárányává, de ekkor már nem volt könnyû megingatni pozíciómat. Magyarországon feltételezhetõen Recskre internáltak volna, itt legfeljebb nem játszottam el a Lear királyt. Szerencsémre azonban, mielõtt ez a szélsõbaloldali mazochista járvány odáig fejlõdött, hogy még a klasszikusokba is becsempészték a pro-palesztin vonalat, ami szép és jó azt eljátszottam.

Elutazásom elõtti délelõtt elbúcsúztam Lakner Lilitõl. Némán megálltam elõtte. Rögtön megérezte, mi járatban vagyok, csak annyit mondott, hogy járjon sikerrel.

– Biztos vagyok benne, hogy majd ott is feltalálod magad. Csak sikerüljön épségben átjutnod...

Estefelé, taxit béreltem két órára. Elbúcsúztam imádott Pestemtõl, mindenhova ellátogattam, ahova jó vagy rosszabb gyerekkori emlékeim fûztek. Hogy is mondta Petõfi? "Minden régi, kedves helyet bejár..." Végül akkori soros szerelmemnél kötöttem ki, a Szép utcában. A búcsúzás hajnalig húzódott. Egy portréképet adott emlékül és a hátára Paul Geraldy, Véletlen c. versébõl idézett néhány sort.

"Ha nem ismertük volna egymást kedvesem,

Ez is elõfordulhatott volna,

Lásd, mit tett a sors érette, érzed?

Hogy így szeressünk,

És mi legyünk ezek... "

Panni

Bp. 1949. március 13.

Szombathelyet elhagyva, a befagyott szántóföldeken, jeges, nehezen járható erdei ösvényeken át való hosszú gyalogutat jobban bírtam, mint idõsebb útitársaim. Két határon át, ugyanis Ausztriába, a magyar-osztrák határ letarolt övezetén átfutva, vad, harsány kutyaugatás kíséretében és a kivilágított õrház mellett lévõ kis fahídon, lábujjhegyen átosonva – nehogy felébresszük a határõröket –, a szovjet zónába kerültünk. Már hajnalodott. Szaporán szedtük a lábunkat, hogy még mielõtt teljesen kivilágosodik, elérjük a határ mellett kezdõdõ hegyvonulat végtelen erdõségének elsõ fáit, ahol egész nap dekkoltunk és csak éjszaka mertünk, szovjet járõröktõl tartva az országútra merészkedni. Összesen két éjszakán keresztül vagy 80 kilométert gyalogoltunk, amíg eljutottunk a szovjet-angol zóna határáig. Persze ott is vagy egy fél kilométernyi letarolt terepen kellett, ahogy csak bírtunk, lelkünk szakadtáig, átrohannunk. Jóformán utolsó erõnkbõl, nagy nehezen átvonszoltuk magunkat, a zónahatárt képezõ, ijesztõen mély medrû patak felett, vezetõnk által már valamelyik elõzõ útján a másik oldalra elõre átdöntött, vastag fatörzsön keresztül. Végre az angol zónába kerültünk, ahol a szovjet oldallal ellentétben, sûrû fenyves erdõ várt bennünket. Az angolok úgy látszik, nem tartottak attól, hogy onnan bárki a szovjet zónába szökhet. Lehevertünk egy fél órára. Kicsit kiszuszogtuk magunkat, majd felkecmeregtünk és elindultunk az egy kilométernyire fekvõ Fürzenfeld irányába. A rövid pihenõ után alig bírtam felszedelõzködni. Lábam valósággal bedagadt nadrágomba. Kerek négy órát tartott, amíg sikerült elsántikálnom a faluig. Úgy látszik az a tény, hogy végre szabad lettem, fizikumomra is kihatással bírt. Már nem volt sietõs a dolgom. Megbeszélésünk szerint, a többiek a község elsõ, útba esõ kocsmájában vártak. Mint egy kiszáradt torkú, szomjas vad, rávetettem magam az elsõ korsó jéghideg sörre. Busszal érkeztünk Grazba, az angol zóna fõvárosába. Ott vettem elõször hasznát zsidóságomnak. A Joint zsidó segélyszervezet jóvoltából, azonnal a város legfinomabb szállodájában helyeztek el. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, 36 órán keresztül megszakítás nélkül aludtam. Még arra sem emlékszem, hogy közben szükségleteimet végeztem volna. Mindenesetre a finom, puha ágy szárazon maradt.

Rövidesen a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével a festõi szépségû, magasan fekvõ Admont városka melletti hontalan lágerbe kerültem, ahol több száz magyar, úgynevezett nyugatos család és vagy kétszáz lengyel zsidó menekült várt repatriálásra, illetve valamelyik nyugati országba való bevándorlására. (…)

Miután pesti létemre egy mukkot sem beszéltem jiddisül, a lengyelek alig akarták elhinni, hogy én is Ábrahám õsapánk leszármazottja vagyok. Ott határoztam el véglegesen, hogy Izraelbe vándorolok. Világossá vált elõttem, hogy az az egyedüli hely a földkerekségen, ahol sohase válhatok ismét másodrangú állampolgárrá, sem faji okokból, sem pedig társadalmi helyzetembõl kifolyólag és ha bármikor ismét életemre törnének, fegyverrel a kezemben megvédhetem magam. Mielõtt vonatra szálltam Olaszország irányába, nehogy elfelejtsem a Kárpát-medence zamatját, az utolsó éjszakát egy 15 éves vajdasági kislánnyal töltöttem.

Bari olasz kikötõvárosban hajóztam be, egy kétszáz fõt befogadó, de ez esetben ötszáz személyt döcögve hátán cipelõ, Éjlát elnevezésû, akkor már izraelivé vedlett ócska propellerre. A túlzsúfolt bárkán igen szerény volt az ellátás. Rögtön pincérnek jelentkeztem, így jutalmul az öt napig tartó úton végig ehettem-ihattam. Nem is kaptam – az utasok többségével ellentétben – tengeri betegséget. A haifai kikötõbe péntek hajnalban futottunk, helyesebben döcögtünk be, több más újbevándorlókat szállító hajóval együtt. Akkor találkoztam elõször a vallási korlátozásokkal, ugyanis nehogy megszentségtelenítsük a szombatot, csak vasárnap reggel léphettünk a "Szentföldre". Miután Izrael, már az egy évvel azelõtti születésétõl kezdve demokratikus, nem pedig felekezeti államformájú lett, nem értettem meg, hogyan lehetséges, hogy a szombat betartása, még a forróságtól áthevült hajókon, ragadva az izzadságtól, a türelmetlenül várakozó újbevándorlók minél gyorsabb partra szállításánál is fontosabb. Szerintem a hibát Izrael elsõ miniszterelnöke, David Ben Gurion követte el, azzal, hogy a vallásos pártokkal koalícióra lépett, hogy ezáltal a szétszóratásban, de fõleg Amerikában élõ, vallásos zsidóságot közelebb hozza a fiatal államhoz. Olyan vallási korlátozásokat fogadott el, mint pl. a szombati tömegközlekedés betiltása, a polgári házasságok eltörlése, a szállodák kizárólagosan kóser konyhája, de nem utolsó sorban, a jesiva-növendékek katonai szolgálat alól való felmentése, stb. Mindezen a mai napig nem változtattak, pedig a zsidó állam megálmodója, a budapesti születésû Herzl Tivadar ezt nem vette számításba. Õ azt hirdette, hogy a zsidó az egyetlen olyan vallás, amely egyben nemzet is, ami viszont nem kötelezi a nemzetet arra, hogy betartsa a vallási elõírásokat. Új embertípusról álmodozott. Olyanokról akik földet mûvelnek, ipart ûznek és ha kell, maguk védik meg hazájukat. Ez egyértelmûen sikerült is. Egyébként a magam részérõl tisztelem, sõt irigylem is azokat, akik hinni képesek, de ne avatkozzanak be az én életmódomba. Így gondolkodik Izrael lakosságának javarésze is. A többség ugyanis nem szombattartó. Ami a tömegközlekedést illeti, akinek nincs kocsija, autóbusz vagy vonat helyett, iránytaxival bárhova eljuthat szombaton is. A házasságkötés sem probléma, aki nem óhajt felekezeti esküvõt, egyszerûen elutazik párjával a közeli Ciprusra vagy bármelyik európai országba, és polgári házasság révén ott fogad örök hûséget szíve választottjának. Egyébként az országban óriási lakodalomkultusz tombol. Az esküvõkre, direkt erre a célra tervezett, hatalmas, ragyogó, léghûtéses luxustermekben, általában sok száz vendéget hívnak meg. Még a vékony pénzûek közül is, egyesek néha egy fél életen keresztül csak azért gürcölnek, hogy ilyen, szerintem fölösleges cécóval kísérjék a hüpe alá csemetéiket.

Már törzsõrmesteri rang díszelgett egyenruhámon, amikor egyik este betévedtem (nem véletlenül) a ramat gani Eden bárba. Akkor még érvényben volt az angol mandátum idejébõl örökölt rendelet, hogy éjjeli lokálba altisztnek, vagy közkatonának belépni tilos. Ez ki is volt függesztve minden bár vagy mulatóhely bejáratára. Én este nyolckor léptem be a lokálba, abban a biztos tudatban, hogy ilyenkor alig akadnak vendégek. A helység valóban tátongott az ürességtõl, csak a bárpultnál ült, nem több és nem kevesebb mint egy élõ tábornok, személyesen. Lábaim a földbe gyökereztek. Meglepetésemben szinte megdermedtem. Ilyen magas rangú tisztet addig még nem is láttam személyesen, legfeljebb a filmhíradókban. A magyar származású tulajdonos, Kaufmann úr, bátorítóan odaszólt:

– Mûvész úr, fáradjon be nyugodtan.

Mire a generális is ékes magyarsággal megszólalt:

– Csak gyere be bátran fiacskám, ülj le ide mellém. Mit iszol? Koccintottunk. Ebben a percben kezdõdött életem egyik legmélyebb barátsága, Salom Eset tábornokkal, Ben Gurion, Izrael elsõ miniszterelnöke és hadügyminisztere katonai tanácsadójával, a vezérkar haditervezõ osztályának fõnökével, egészen az 1967-ben, aránylag fiatalon bekövetkezett haláláig. Többek szerint az ország sorsa iránti aggódásától kapott szívrohamot. Attól tartott, hogy még nem vagyunk kellõképpen felkészülve az arab államok által ránk kényszerített háborúra, amit az általa készített tervek alapján, a történelemben egyedülálló bravúrral, a sokszoros túlerõ ellenére, 6 nap alatt nyertünk meg.

A generális Fritz von Eisenstadt néven jött a világra, a burgerlandi Kismartonban. Édesapja osztrák vezérkari ezredes volt, édesanyja pedig gyulai Reisner báró lányaként látta meg a napvilágot a Viharsarokban. Fritz, a bécsújhelyi katonai akadémia kadettjaként nyári vakációit nagyszülei gyulai birtokán töltötte. Innen a tökéletes magyarja. Egyébként a szülõi házban – érdekes módon – a német és a magyar mellett inkább az angol volt használatos. A hadnagyi rangot 1938-ban, a német bevonulás, az Anschluss napjaiban tûzték a vállára. Így automatikusan a III. Birodalom tisztje lett. Ezután fél éven át a Werhmacht egyenruhájában, sapkáján a horogkeresztes német sassal díszelgett. Közben feleségül vette a bécsi zsidó hitközség elnökének, dr Strickernek – akirõl ma utca van elnevezve Tel Avivban – a lányát. Késõbb, édesapjának I. világháborús hadi érdemeire való tekintettel a Gestapo az egész családot áttette a svájci határon. Apósa nem akarta otthagyni nyáját, és Bécsben maradt. El is pusztult velük együtt. Fritz Zürichbõl Angliába vette az irányt, majd hónapokon belül õ lett az angol hadsereg egyetlen új német útlevéllel bíró tisztje. Tüzérszázadosként kezdte a világháborút, amit Kolonelként (ezredes), mint devízióparancsnok sikerült befejeznie.

Fritz valóságos zseni volt. Késõbb Izraelben a "hadsereg esze"-ként emlegették. Nemcsak a hadászatnak volt elsõ rangú szakértõje, de általános mûveltsége is messze túlhaladta a jó átlagot. Még olyan kérdéssel se lehetett zavarba hozni, hogy pl. hogyan kezdõdik Shakespeare VI. Henrikének harmadik ciklusában a II. felvonás elsõ képe. Azonnal szórul--szóra elhadarta angolul. A kontrasztok embere volt. Gyakran mulatott a régi tel avivi "Vén diófa" nevû hangulatos magyar vendéglõben és ilyenkor elhúzatta kedvenc magyar nótáit, amelyeknek szövegét pontosabban suttogta a prímás fülébe, mint sok magyar, profi nótaénekes. Ahányszor a "Csak egy kislány van a világon..." -ra került sor, úgy tûnt mintha könnybe lábadt volna a szeme. Csak késõbb értettem meg, hogy miért.

Két évvel a háború után, kinevezték az ausztriai angol zóna vezérkari fõnökévé. Ebben a minõségben, többször hozott elé az angol katonai rendõrség elfogott náci bûnösöket, akikkel kizárólag tolmács útján, angolul közlekedett, de ha ezek rájuk jellemzõ pökhendiséggel, pimaszul válaszoltak kérdéseire, hírtelen németbe csapott át, és eredeti osztrák dialektusban, káromkodásözönt zúdított rájuk. Ezek után, megrökönyödésükben mindent bevallottak.

Grazban, az angol zóna fõvárosában, természetesen minden kényelme megvolt, csak egyvalami hiányzott nagyon az ezredes úrnak, mégpedig a jó magyar konyha. Ki tudja, talán Magyarország közelsége korbácsolta fel ínyeit. Villámlátogatást tett egy közeli Admonthoz hasonló, közeli hontalan lágerben, ahol tudta, hogy sok nyugatra menekült magyar honvédet helyeztek el, családostól. Sorakozót rendelt el. Ott állt elõtte vigyázzban, a magasrangú vendég váratlan megjelenésétõl meghökkent, egész testében reszketõ, meglehetõsen lerongyolódott, ötszáz magyar katona.

– Aki fõzni tud, három lépést elõre! – kiabálta Fritz magyarul, a tömeg nagy meglepetésére. Mind az ötszázan elõreléptek. Fritz hangosan elnevette magát, majd minden átmenet nélkül átváltott ízes magyar káromkodásba. Amikor a parancs másodszor is elhangzott, "csak" négyszázan léptek elõre, mire õ a sok közül, csak úgy, szimatra kiemelt a sorból egy idõsebb törzsõrmestert, akit feleségével és ragyogó szép lányával, Annamáriával együtt azonnal kocsiba ültetett és elszállíttatott rezidenciájára. Olyan odaadóan dolgozott az öreg törzs, hogy még a fõnök angol tisztiszolgáját is kiszolgálta. De ami a leglényegesebb, valóban istenien fõzött. Még házi kisüstit is készített a vezérkari fõnök kedvéért. Ugyan nem volt benne az angol tiszti kódexben, Fritz mégis egycsapásra beleszeretett Józsi törzsõrmester tizennyolc éves kislányába. Ezt az idillt csak az útban lévõ lzrael titkos kiküldöttjei zavarták meg, akiknek sikerült rábeszélniük az angol ezredest, hogy sürgõsen látogasson el az akkor még Palesztinának nevezett lzrael földjére, ahol maga Ben Gurion várja, aki sokat hallott rendkívüli képességeirõl. Fritz azonnal kivett egy heti szabadságot, találkozott "az öreggel" (így nevezte Ben Guriont az egész ország), aki nem sokat teketóriázott, és még válaszra se várva, helyben kinevezte katonai tanácsadójává. Napokon belül egyenruhát váltott, és többé vissza se tért a Brit Birodalom szolgálatába. Izrael Állam kikiáltása után Ben Gurion személyesen fordult az angol miniszterelnökhöz, hogy függesszék fel az akkor már hebraizált, Salom Eset névre hallgató volt angol ezredes – izraeli dandártábornok, „katonaszökevénnyé” nyilvánítását.

Amikor, 1962-ben elõször mentem Magyarországra, Fritznek csak egy kérése volt hozzám, hogy kutassam fel Annamáriát. Vezetéknév hiányában ez sajnos nem sikerült, aminek, bármennyire fájt a szívem, mégis titokban örültem – mert ha a kislányt megtalálom, ez felbolygathatta volna Fritz harmonikus házasságát.

Fritz egyik legközelebbi barátja és munkatársa az Izraeli Véderõ történésze, a szintén osztrák származású dr. Jiszraél Beér alezredes volt. Gyakran jártunk hármasban annak a szállodának a kis drinkbárjába, ahol régen mint liftesfiú jeleskedtem. Egy szép napon Fritz meglátogatta dr. Beért otthonában, és miközben barátja még borotválkozott, gazdag könyvtárában böngészgetett. Kihúzott egy könyvet és megdöbbenten vette észre a tintával írt jegyzeteket a könyv margóján. Igen elcsodálkozott, úgy tudván, hogy a történész szintén a bécsújhelyi katonai akadémiára járt, ami nehezen volt összeegyeztethetõ ezzel a kulturálatlan módszerrel. Ez szöget ütött a fejébe. Fritz másnap berendelte jó barátját hivatalába és jóformán kifaggatta ennek az aránylag jelentéktelen, apró de gyanús rendellenességnek az alapján, a Wiener Neustadtban eltöltött évei körülményeirõl. Melyik ezredhez tartozott, ki volt a századparancsnoka, hányan és kik voltak a szakaszában. Mit tesz isten, dr. Beér éppen Fritz ezredének pontos adatait magolta be. Fritz nem sokat teketóriázott, megnyomott egy piros gombot íróasztalán. Jóbarátját már a katonai rendõrség tisztjei kisérték ki szobájából. A nyomozás során azonnal bevallotta, hogy ideológiai okokból árulta el új hazáját és a bécsújhelyi mese csak álcának szolgált. Szovjet kém volt. Hogy ellentmondásos alak volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a börtönben könyvet írt "Izrael biztonsága" címmel. Néhány évvel késõbb a rácsok mögött adta vissza lelkét Sztálin elvtársnak.

Ennek a rendkívül különleges életútnak van még egy nehezen megfejthetõ, felhõkbe burkolt pontja. Fritz édesapja, a volt osztrák ezredes, mint egycsillagos amerikai tábornok az Egyesült Államokban hunyt el. Barátom sohase fejtette meg elõttem ezt a rejtélyt, csak a házukban használatos angol nyelv engedett halványan következtetni valamire, ami úgy látszik örök titok marad.

Fritz mesélte, hogy gyulai nagyszüleinek egy malmuk is volt a városban, amit máig Reisner malomnak hívnak. 1990-ben, amikor a békés megyei Jókai Színházban rendeztem, a malmot feleségemmel együtt meg is találtuk. Bármilyen furcsán hangzik, de meglett emberek létünkre, szentimentális lelkek lévén, a malomépület elõtt három percig könnyes szemekkel vigyázzban álltunk, nagy barátunk emlékére.