Ez a kis könyv a legfontosabb tudományos munka, amely a vészkorszakot átélt zsidóság Magyarországon maradó részlegérõl valaha is megjelent.

Igaz, e fenntartásoktól mentes elismerés horderejét gyengíti az a tény, hogy a túlélõkrõl eddig eleve inkább csak esszék formájában emlékezett meg a honi érdekeltségû társadalomtudomány (akár belföldi, akár külföldi kiadású munkákról van szó), s ezek között is a legjelentõsebbek közé kell sorolni magának a kötet szerkesztõjének számos tanulmányát a magyar-zsidó identitás történelmi alakváltozásairól.

Az itteni könyv mindenesetre annyiban egyedülálló, hogy egy ezelõtt valóban soha meg nem kísérelt, reprezentatív szociológiai adatfelvétel eredményeit foglalja össze tematikus résztanulmányok formájában. A 2015 kérdõív alapján végzett, személyes interjúból álló kutatás legfõbb számszerûsített nyers eredményei (melyeket a jelen kötet nem tartalmazza) már korábban megjelentek a Szombat kiadásában. Ennek a könyvnek nem is az adatbemutatás a célja, hanem annak a kérdésnek körbejárása, hogy hogyan ragadható meg az ezredvégi honi zsidóság önképe vagy önmeghatározása, azaz – mivel a csoportidentitás mindig csak a másokkal való konfrontációban jut érvényre –, „hogy ez az azonosság mily mértékben jelenik meg olyan társadalmi gyakorlatokban, amelyek a vizsgált csoportot a társadalom többi csoportjától objektíve megkülönböztetik” (7. o.). Ennek megfelelõen a könyv elemzéseinek vezérfonala összehasonlító jellegû, melynek értelmében az öt szerzõ az immár zömmel (s 1945 óta egyre inkább) Budapesten koncentrálódó zsidó népesség sajátosságait minden alkalommal, amikor ennek értelme lehet, a fõvárosi, megfelelõen definiált össznépesség (pl. a zsidósághoz hasonló szinten iskolázottak) jellemzõivel veti össze.

Kovács András bevezetõ tanulmánya az újfajta zsidó identitásstratégiákat, az öndefiníció változásainak típusait tárgyalja. A ’ki a zsidó ?’ kiinduló kérdésre természetszerûen már régóta nem lehet egyértelmû választ adni, hiszen ez a hagyományos közösségek felbomlása óta „a származási és vallási kritériumok valamilyen kombinációjából” (17. o.) indulhat csak ki. Itt a hangsúly a ’valamilyenen’ van, hiszen a tradicionális önmeghatározás vallási elemeinek jó része a mai magyar zsidóságban nem (mint ahogy a nyugat-európaiban sem) vagy csak kevéssé érvényesül. A megkérdezettek 8 százaléka eleve másvallású, de zsidó felekezetûnek is csak 65 százalékuk tartja magát, míg a hitközségi tagok aránya mindössze 26 százalék (17. o.)

Az alapképlet tehát egy erõsen szekularizált aggregátum, melyet viszont a nagyszülõkig mért zsidó eredet, a házas gyakorlat és a vallással való kapcsolat jelzései szerint fel lehet osztani különbözõ típusokra. Ezeknek megoszlása korcsoportok szerint számottevõen változik. A generációs különbségek képlete elég egyértelmû. Míg az idõsebbek többségükben homogén zsidó hátterûek, a fiatalok között ez csak harmadnál kisebb arányban jellemzõ (22. o.) Ez az összefüggés azonban távolról sem képezi le a zsidó hagyományhoz való viszonyt. Ellenkezõleg, míg az átlagnál, nevezetesen az idõsebbeknél a gyerekkorban még megtartott különbözõ zsidó hagyomány-elemek (ünneptartás, kóser étkezés, mezüze, sólet fõzés, stb.) ritkábban maradnak fenn, a legfiatalabb nemzedékekben megfordulnak ezek az arányok s egyértelmû (bár persze nem többségi, inkább csak a gyerekkori gyakorlathoz képest) a hagyományokhoz való visszatérés trendje (23 o.). Igaz, a legidõsebb 70 év felettiek között még többen (16 %) õrzik a hagyományt mint a 35 évnél fiatalabbaknál, de az utóbbiak között sokkal jelentõsebb a ’szimbolikus tradicióõrzõk’ és a ’visszatérõk’ aránya (43 %, szemben az idõsek 10 %-ával – 25.o.). Míg az idõsebb nemzedékek, fõképp a közepesen idõs 1935-1950-ben születettek végigjárták az identitás-elnyomás kommunista útvesztõit s a többinél messzebb jutottak el a hagyomány megtagadásában, a legöregebbeket ez kevésbé érintette, s a legfiatalabbaknak az 1980-as évektõl kezdve több alkalmuk volt a hagyományos életvitel rekonstrukciójára, újratanulására s ezen túl egy pozitív zsidó önkép kialakítására. Míg az idõsebbek identitásukat legtöbbször a stigmatizált csoportazonosságtól való menekülés jegyében alakították ki, a fiatalabbak szüleik kötöttségei nélkül, szabadon választhatják az ezentúl elsõsorban nem stigmaként átélt zsidó önbesorolást, s vállalhatják ennek szimbolikus tartozékait. A felújított hagyományok azonban, felekezeti jellegük ellenére, most már kevésbé „…a vallásosság indikátorai…, sokkal inkább egy kialakulóban lévõ etnikai…csoporttudat számára szolgálnak csoportazonosító jegyként” (39. o.).

Az ilyen ’á la carte’ önmeghatározás keretében sajátos kombinációban jelennek meg a zsidó partikularizmus és a modern univerzalizmus elemei, egyes jelzéseknél jól elkülöníthetõ típusokban a többé-kevésbé homogén zsidó háttér szerint, mint ahogy ez a könyv végén összefoglalt kutatási eredményekbõl is kivehetõ (142. o.). Bár a hivatkozott 9. táblázat számszerû eredményei nem adnak pontos százalékos arányokat, egyértelmû, hogy a homogén vagy részben homogén zsidó eredetûek sokkal kevésbé tekintik magyarnak magukat vagy európainak és sokkal inkább zsidónak, mint a vegyes származásúak. Az elõrehaladott felekezeti elközömbösülés jele az is, hogy a zsidó önmeghatározásban mindannyiuknál – még a vegyes hátterûeknél is – messze legnagyobb fontossága van az üldöztetések élményének vagy emlékezetének, míg a vallásgyakorlás vagy a hitközségi kapcsolat nagyságrenddel ritkábban nyer említést a tudatformáló tényezõk között (144 o.). Ezzel szemben Izrael létét minden kérdezett korosztályban egyaránt lényegesnek ítélik, elsõsorban biztonsági együttható gyanánt, de evvel együtt kollektív büszkeség forrásaként is (145. o.)

Angelusz Róbert és Tardos Róbert kutatási beszámolója a kikérdezettek kapcsolathálóját és kulturális szokásait vizsgálja. Ez tulajdonképpen továbbra is az identitás megközelítésének újabb lényeges szempontjait szolgáltatja, hiszen e két tényezõ igen nagy szerepet játszik az önmeghatározás típusainak alakulásában.

Tanulmányuk mindenekelõtt azt az (ezúttal nem váratlan) összefüggést objektiválja, hogy a korral – az idõsebbektõl a fiatalabbak felé haladva – általában csökken a felmenõk zsidó homogenitása (a ’vegyes’ hátterûek aránya például pontosan az 1954 elõtt és utána született tíz korosztály között duplázódott meg, míg azelõtt csak kevéssé nõtt – 44. o.), éppúgy mint házas heterogámiája is (45. o.). Ezen a téren azonban igen jelentõs különbségeket mutatnak a jelzések a férfiak és nõk között, mely utóbbiak a megkérdezettek és szüleik között csak kisebbségükben (42 % erejéig) léptek nem zsidóval frigyre, míg a férfiaknál ez az arány globálisan már többségi (56 %). De megfordulni látszik valamelyest a heterogámia általánosodásának trendje a 25 év alatti legfiatalabbaknál is, akik ugyan szintén enyhe többségükben vegyes párokat képeznek, de csak olyan gyakran, mint a náluk húsz-harminc évvel idõsebbek. A közbülsõ nemzedékek ’vegyességi’ hajlama ugyanis már sokkal nagyobb mértékû volt, ami megfelel a kommunista rendszer kifejtette asszimilációs késztetések erejének. A zsidó házas partner választásának korcsoportos preferenciája tehát követi az erõsebb zsidó identitás-szimbólumokhoz való kötõdésnek a legfiatalabbaknál megfigyelhetõ terjedését. Az 1989 utáni ’felszabadulás’ így valamelyest a párválasztásban is felerõsítette a zsidó kötõdések érvényesülését.

A többségi házas keveredés mindenestre valójában továbbra is az elkülönülésre való markáns beállítódást takarja. Statisztikailag ugyanis a mai zsidóság részaránya az egész házas piacon olyan csekély – még olyan lakóhelyi vagy réteg-környezetben is, mint a fõváros XIII. kerülete vagy egyes értelmiségi csoportok, ahol még mindig jelentõs a zsidóság aránya, – hogy ha nem mûködnének hatékony (ön)szegregációs indíttatások, a zsidó homogámia csak elenyészõ lehetne.

Hasonló képletet mutatnak a kapcsolathálóra vonatkozó adatok. A megkérdezettek személyes kontaktusainak kereken 60 százaléka zsidókkal történik, ami ilyen kicsiny felekezeti jellegû aggregátumnál igen magas szintû elkülönülésre utal, hiszen a létszámukban a zsidók öt-tízszeresét kitevõ evangélikusoknál ez a ’felekezeti homofilia’ csak 37 százalék s a nagyobb tömegû reformátusoknál is csak 49 százalék (52-53. o.)

Az elkülönülés valószínûsége persze szorosan az iskolázás (magasan iskolázottaknál jobban kimutatható), a lakóhely (fõvárosban erõsebb), a foglalkozás (elitcsoportoknál számottevõbb), a nem (nõknél nagyobb) és önbesorolás típusainak függvénye (bár még azoknak az érintkezési köre is 40 %-ban zsidó, akik magukat kizárólag ’magyar’-nak tekintik – 53. o.). Megfigyelhetõ azonkívül, hogy a korral egyenesen csökken a a kapcsolatok közösségi zártsága, bár legfiatalabbaknál itt is megfordul a trend 65 százaolékuknak kizárólag zsidó kapcsolatuk van (54. o.). Globálisan a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely szerint „az elõnyösebb helyzettel együtt jár a homofil orientáció, tehát a zsidó kapcsolatok elõnyben részesítése” (59-60. o.)

A zsidó elitek tehát manapság zártabbak, mint a hátrányosabb helyzetûek. Ez annyiban érdekes eredmény, hogy ellentmond a korábbi történelmi trendeknek, melyek szerint az asszimiláció és az evvel járó házas, baráti, vagy egyéb keveredés elsõsorban az elitet jellemezte, bár a világháborúk közötti adatokban már feltûnõ egyes zsidó munkáskategóriák számottevõ vallási elközömbösülése, amely a szocialista mozgalmakban való látványos részvétellel és vegyes házasságok gyakoriságában is kifejezésre jutott.

Nem meglepõ viszont, hogy a kikérdezettek partnereinek zsidó hátterével szorosan összefügg érdeklõdésük zsidó témák iránt (65. o.), illetve a kapcsolódó partner zsidó önazonosságának intenzitása (66. o.). Hasonló vonatkozik a zsidó hitközségi vagy kulturális intézményekben való aktivitásra is. A homogén zsidó hátterûek két-ötöde vesz részt ilyen tevékenységekben, szemben a vegyes hátterûek mindössze egy ötödével (68. o.).

Angelusz és Tardos tanulmánya a szellemi érdeklõdési hálóra nézve is fontos eredményeket mutat be. Mindenekelõtt kitûnik a kikérdezett népesség a fõvárosi iskolázottak átlagánál jóval intenzívebb hírlapfogyasztásával (71-72. o.).Igaz, ez az érdeklõdés elsõsorban a ’balliberális’ sajtótermékekre irányul (a Népszabadságot például az interjú-alanyok több mint fele olvassa, s közöttük a személyes kapcsolarendszerük után ’homofil’ típusba soroltak közel két-harmada, szemben az iskolázott össznépesség alig több mint negyedével), de a többi, átlagosan is sokkal ritkábban olvasott újság – különösen az értelmiségnek szánt lapok – kliensei között is ritka, hogy kisebb arányban szerepeljenek zsidók az átlagnál. Még a Magyar Nemzetet is (igaz ez még a nagymúltú lap teljes gleichschaltolása elõtti adat) a megkérdezettek 5 %-a olvasta, szemben az iskolázott fõvárosiak 8 %-ával.

Ladányi János tanulmánya a fõvárosi zsidóság lakóhelyi elhelyezkedésének hosszútávú történelmi alakulását írja le, visszanyúlva a 19. századi elõzményekre. Mint ismeretes a városi koncentráció, különösen a regionális és nemzeti fõvárosokban, a zsidóságra jellemzõ településszerkezet állandó vonása a modern korban mindenütt, ahol ezt különleges jogszabályok nem tiltották vagy nehezítették meg az emancipáció elõtt. A fõvárosi koncentráció Magyarországon is rögtön megindult az 1840-es félemancipációs törvény után. A századfordulón a magyarországi zsidóságnak már mintegy negyede budapesti, 1919 után pedig közel fele (fõképp, ha a zsidótörvények érintettjeinek egészét számba vesszük). A soá túlélõinek az ismert tragikus okokból kifolyólag – a vidékiek súlyosabb véráldozata s a késõbbi migrációk mérlegébõl adódóan – már túlnyomó többsége fõvárosi. A megkérdezettek nagyapjának is 40 %-a itt élt s a vizsgált népességet a többi mutató (apa lakhelye, születési hely) legalább 70 százalékukban a fõvároshoz köti. 86 százalékuk itt is lakik (82. o.).

A tanulmány fõ témája azonban a budapesti zsidóság lakóhelyi szóródása az agglomerációban, melyet a 83. és a 85. oldalon található komplex történelmi táblázatok foglalnak össze. A hosszú távú lakóhelyi átcsoportosulás fõ elemét egyértelmûen a központi, ’régi pesti zsidó’ kerületekbõl való elvándorlás jelenti, mégpedig három irányba: az Újlipótváros felé (amely trend már 1945 elõtt megindult), a budai II. kerületbe, valamint egyéb, fõleg szintén budai zöldövezetekbe, mint a XI. a III. kerület, úgyszintén a XIV. (Zugló) is. A második világháború elõtt még az érintettek 60 százaléka a régi zsidó kerületekben (a mai V.-VI.-VII.-VIII.-ban) lakott. Ott született az összes megkérdezett közel fele (49 %-a) is. Manapság ez az arány alig 24 százalékra zsugorodott és a vizsgáltak gyerekeinek mindössze 17 százaléka él itt, azaz alig több, mint külön-külön a II. vagy a XIII. kerületben (mindkettõben 14-14 %). 1938-hoz képest a II. kerületben lakók aránya a fõvárosi zsidóságban 1999-re 4 %-ról 13 %-ra, a III. kerületben 3 %-ról 6 %-ra, a XI. kerületben 2 %-ról 7 %-ra, a XII. kerületben 2 %-ról 5 %-ra, a XIV. kerületben 5 %-ról 8 %-ra, míg a XIII. kerületben lakóké a magas 10 %-ról 18 %-ra emelkedett. Manapság az Újlipótváros lett Budapest legsûrûbben lakott ’zsidó’ kerülete. (Sajnos a 83. oldal táblázatában minden bizonnyal hibásak az 1946-os évre vonatkozó s a helyes kronologikus sorrendbõl kilógó számai. Mindenesetre a számok nyilvánvaló anomáliáinak értelmezésére a szerzõ nem tér ki. Hiányzik itt továbbá a zsidó településszerkezet összevetése az össznépességgel, ami talán minõsíteni engedte volna a zsidóság feltûnõen gyors zöldövezeti terjeszkedésének adatait, hiszen hasonló tendenciák valószínûleg a nem zsidó népességben is megragadhatók lehetnek.)

Ami a vidéken élõket illeti, az õ városiasodásuk is tovább haladt elõre az idõk során. De a megkérdezettek kollektív sajátosságai között e szempontból talán a külföldön élõ gyermekek nagy száma érdemel leginkább említést. Minden kilencedik gyerek külföldön él, ami magasan az országos átlag feletti arány s jól jelzi, hogy a honi zsidóság kivándorlási hajlandósága az utolsó évtizedekben messze meghaladta az országos rokonnépességét.

A budapesti zöldövezeti diaszpórát követõen (s ettõl nyilván nem függetlenül) megváltozott a zsidók által lakott házak minõség szerinti összetétele is. Ladányi tanulmánya pontosan követi a lakópark átminõsülési folyamatát (87. o.). Míg 1938-ban még az érintettek túlnyomó része (80 %) régi bérházban lakott, ez az arány 1999-re 34 százalékra csökkent, fõképp az 1930-as években (például Újlipótvárosban) épült bérházak (13 %), az új lakótelepek (21 %) vagy a társasházak, sorházak és villák (17 %) valamint a kertes házak (12 %) elõnyére. Az utóbbi lakástípusban, mely a kertes külvárosok jellemzõje, azonban még mindig az átlagnál sokkal ritkábban laknak zsidók. Mindazonáltal a továbbra is régi bérházban lakók lakásviszonyai is megjavulhattak, hiszen manapság a korábbinak alig több mint felényi arányban laknak az érintettek udvari (tehát sötétebb) lakásban (88. o.) A gyerekek lakáskörülményei ezek szerint az eléggé durva lakásminõségi jelzések szerint általában jobbak, mint szüleikéi. Tehát ebbõl a szempontból is tovább fejlõdni látszik a zsidóság hosszú távon mérhetõ ’felfelé’ való mobilitása. Kár, hogy a szerzõ nem nyúlt vissza a századelõ igen gazdag réteg – és vallássajátos budapesti lakásstatisztikáihoz (s az ezt feldolgozó irodalomhoz sem), melyekbõl ez a trend már a 20. század legelejétõl fogva kiolvasható lett volna.

Ladányi munkájának érdekes hattyúdala az a megállapítás (fõképp a 96. oldal táblázatának tanúsága szerint), hogy a lakóhely-szerkezet átalakulása nem befolyásolta lényegesen az elköltözõ csoportok viszonyát a zsidósággal. Igaz, az Újlipótvárosban lakókat több szempontból a többinél homogénabb zsidó háttér vagy kapcsolatháló jellemzi, de ezt már nem erõsíti meg a többinél magasabb szintû hitközségi tevékenység vagy akár tagsági ráta sem. Az identitásra utaló jelzések szóródása se nem rendszeres (tehát egymással párhuzamosan magas vagy alacsony), se nem felel meg a hagyományos vagy kevésbé hagyományos lakóhelyek feltételezett logikájának. Például a hitközségi tagok aránya a külvárosi lakóknál a legmagasabb, bár ezek a legkevesebb ’zsidó aktivitást’ fejtenek ki mind között s az átlagnál sokkal gyakrabban vegyes házasok. (Egyébként furcsa, hogy Ladányi egyes adatai eltérnek a könyv más szerzõinek azonos tartalmú adataitól. Igy a 96. oldalon a hitközségi tagok aránya igen jelentõs, 73 %, míg – mint ezt fentebb jeleztem – a 17. oldalon még csak 26 %-ról szólt, ami bizony alapvetõ s számítási hibával nem magyarázható ellentmondás. Úgyszintén a zsidók aránya a megkérdezettek személyes kapcsolathálójában Ladányinál 68 %, míg fentebb, az 52. oldalon a társszerzõk csak 60 %-ról beszéltek.)

A kötet utolsó tematikus tanulmánya Stark Tamástól származik, aki talán heroikusnak is mondható kísérletet tesz egy sokismeretlenes egyenlet megoldására; a soát túlélõ és Magyarországon maradó zsidó népesség nyers számainak felbecslésére. Vállalkozásának, melyet már korábbi könyv-terjedelmû munkáiban elõkészített, fõbb nehézségei kettõs természetûek. Egyrészt a zsidósághoz tartozók definíciója a kommunista asszimiláció következtében alapvetõen megváltozott, nemcsak szekularizálódott, mint az fentebb már tárgyaltam, hanem egyre inkább az önkéntes önbesorolás felé tolódott el. Igy a mai ’zsidók’ egy része 1945-ben nem számított volna a közösség tagjának. Másrészt az érintett népesség fejlõdésének legtöbb számba jövõ tényezõjére – a soá túlélõire, a visszatérõkre, a háború utáni be-és kivándorlókra, az 1956-ban s azután eltávozókra, nem is beszélve az 1948 utáni természetes népmozgalomról vagy az ’eltûnõ’ asszimiláltakról – igen kevés a számszerûsített adatbázis. Ezeknek megbízhatósága is minden esetben kritikával értelmezendõ, s e téren leginkább csak valószínûsíthetõ (de nem teljesen bizonyítható) becslésekre lehet támaszkodni.

Stark gondosan mérlegelt becslések sokaságát értelmezõ s folyton maga elé görgetõ munkája így állandóan minimális és maximális értékhatárok mesgyéin mozog. A magyarországi túlélõk számát 190.000 és 260.000 közé teszi (114-115. o.), amelyekbõl az izraelita vallásúak csak mintegy 144.000 fõt jelenthettek. Az anyai ágon való leszármazás szerint értékelve a demográfiai és vándorlási együtthatók hatását 2000-re kerekítve 64.000 illetve 119.000 nagyságrendû zsidó népességszámot állapít meg (119. o.). A túlélõk leszármazottainak ez utóbbi maximális számában 56 százaléka nõ. Közöttük a 15 évnél fiatalabbak aránya (12 %) kisebb, mint a 65 évnél idõsebbeké (13,5 %). (L. 127. o.) Az elöregedés és a nõtöbblet azonban már közvetlenül az üldözések után megfigyelt zsidó népesség demográfiai jellemzõi közé tartoztak. Az újabb eredmények közé tartozik az a megállapítás, hogy a munkaszolgálatosok veszteségeinek mintegy 40 százaléka nem a fronton történt, hanem már a szovjet hadifogság következménye volt (105. o.). Fontos az a becslés is, amely a korábban feltételezett alacsonyabb számokkal szemben a kommunista rendszer teljes megszilárdulása elõtti évek zsidó kivándorlóinak nagyságrendjét 40.000 körülire teszi (121. o.). Viszont Stark számításai is megerõsítik a már régebbi 20.000-es becslést a 1956-os kiáramlók közötti zsidóság létszámáról (122.o.). Ez az érték látszólag nem túl magas, de mégis azt jelzi, hogy a rákosista, sokak által ’zsidó-kommunista uralom’ gyanánt átélt rendszerbõl menekülõk között a zsidóság sokszorosan túl volt képviselve. Ez a korszak társadalomtörténészei számára nem meglepõ eredmény mindenesetre úgy is értelmezhetõ – persze ez sem felfedezés – hogy Magyarország volt az egyetlen új szovjet csatlósállam, melynek a soát átélõ zsidósága legalább fele arányban végleg szülõföldjén maradt.

A tematikus tanulmányok mellett Kovács András a könyv függelékében gazdag válogatást közöl és kommentál a kutatás többi, másutt ilyen formában nem tárgyalt, számszerûsített demográfiai, szociológiai, az identitás felfogására és a zsidóság társadalmi helyzetének megítélésére vonatkozó termékeibõl. Ennek az alig két tucat lapnyi összefoglalásnak tulajdonképpen minden egyes táblázata külön reflexiót érdemelne, annyi alapvetõ társadalomtörténelmi tanulságot hordoznak. Ebbõl a sokrétû anyagból csak néhányat jelzek itt, fõképp olyanokat, melyek önmagukban is pontosítani engedik a jelenkori honi zsidóság sajátos kollektív profilját a fõvárosi össznépességgel összehasonlítva.

Itt is kitûnik mindenekelõtt a zsidóság továbbra is az átlagnál sokkal ’magasabb’ rétegszerkezete illetve iskolázottsága (akárcsak történelmileg a nemzetállami modernizáció kezdeteitõl fogva). A kutatásban vizsgáltak jóval több mint fele vezetõ állású vagy értelmiségi volt (138. o.), hasonló arányban fõiskolai vagy egyetemi diplomás is (137. o.), szemben a fõvárosiak mindössze negyedével. Ez a markáns eltérés a társadalmi mobilitás végeredményeit illetõleg annál érdekesebb, hogy a háztartások felszereltségében és általában a különbözõ használati cikkekkel való ellátottságban (pl. autó, nyaraló, számítógép) a zsidóság és az iskolázott fõvárosiak között vagy nincs számottevõ eltérés vagy ez néha egyenesen a nem zsidó csoportok elõnyére alakul (139. o.).

Ami a zsidó identitás erõsségét és tartalmát illeti, fontos megfigyelés, hogy a többé-kevésbé homogén háttér csak marginálisan befolyásolja és magyarázza a kutatásban észlelt különbségeket. Az ’erõs zsidó érzésûek’ összaránya 71 százalék volt a kizárólag zsidó felmenõkkel rendelkezõknél, de szintén többségi (56 %) a vegyes hátterûeknél (142. o.). A zsidó tudat hatástényezõi között mindannyian majdnem egyformán az üldöztetések tudatát vagy emlékét említik elsõ helyen, bár a többi lehetséges tényezõ felbecslésénél már jobban megoszlanak a vélemények, amennyiben a vegyes hátterûeknél rendre kisebb súllyal esik a latba pl. Izrael közelsége vagy a zsidó házastárs (144. o.). Érdekes itt – s ez megint a megkérdezettek átlagosan magas szekularizáltságára enged következtetni –, hogy a vallást vagy a hitközségi kapcsolatot mindannyian és majdnem egységesen a viszonylag legkisebb horderejû önazonossági tényezõnek tekintik, felénél is kevesebb fontosságot tulajdonítva ezeknek, mint például az üldöztetés élményének, a felmenõk zsidóságának, az identitás szubjektív érzésének vagy a zsidó kultúrának.

Az antiszemitizmust a mai magyar társadalomban a megkérdezettek több mint harmada (37 %) ’nagynak’ ítéli, de majdnem harmada (s a 34 éven aluliak 39 százaléka) ’csekélynek’ (148. o.). Viszont túlnyomó többségük (63 %) szerint az antiszemitizmus szintje az utóbbi idõkben nõtt (149. o.) és pontosan egy harmaduk úgy véli, hogy a következõ években ez tovább is fog nõni (150. o.), bár üldözésektõl csak elenyészõ arányban (4 %) tartanak (151. o.).

Végül igen érdekes eredményeket hozott a kutatás a zsidóság ideológiai-társadalmi beállítottságának jelzéseirõl, melyekbõl az országos vagy a budapesti átlagnépességhez viszonyítva rendre egy az átlagnál lényegesen toleránsabb és (gazdaságilag és politikailag) liberálisabb kollektív összkép bontakozik ki. Legyen szó drogfogyasztásról, prostitúcióról, halálbüntetésrõl, cigányellenességrõl, stb. (154. o.) vagy a minõsített idegengyûlöletnek egyéb honi változatairól (156. o.), a megkérdezettek minden szempontból sokkal engedékenyebb magatartásról tesznek tanúbizonyságot mint a nem zsidó átlag. Így például még az arabokról is szignifikánsan jobb véleményt hangoztatnak, mint a többiek, bár a svábokról – noha igen magas szintû pozitív megítéléssel – már nem: a kutatás interjú-alanyai a négereket (!) lényegesen rokonszenvesebbnek tartották a sváboknál…

Kovács András elemzõ konklúziójában (157-159. o.) röviden nem kevesebb mint kilenc (itt jórészt nem említett) attitüd-kötegbõl állít elénk tipológiát az ezredvég magyarországi zsidóságának ideológiai-mentalitásbeli megosztottságáról. Megkülönböztet egy többségi (56 %), jórészt vallástalan s az értelmiség által dominált liberálisnak minõsített típust, valamint két kisebbségi típust, a vallásos-konzervatívot (9 %) és a baloldali-konzervatívot (35 %). Ezeknek kialakulása viszont – a kutatás szervezõjének végsõ megállapítása szerint – már egyáltalán nem függ össze a családi háttér homogén vagy vegyesen zsidó jellegével (159. o.). Emlékszünk, hasonló eredményre jutott Ladányi János a lakóhelyi szétszóródás fentebb tárgyalt vizsgálatánál is.

A mai, messzemenõen szekularizált zsidóságban tehát a felmenõkkel való kapcsolat tudat- vagy viselkedés-meghatározó jelentõsége tendenciálisan elhalványulni látszik. A ’zsidóság’, mint a felmenõk felekezeti minõségével objektivált kulturális tõke, mintha elvesztené korábbi hatóerejét. Az a tény, hogy a tudati s beállítottság-beli választásokat a leszármazás változói immár csak gyengén határozzák meg, minden bizonnyal a mai zsidóság ’asszimiláción túli’ helyzetének terméke. Ez, sommásan szólva, egy olyan történelmi állapot, amelyben az érintettek a társadalmi valósággal való kapcsolatukat már nem (vagy egyre kevésbé) a korábban sorsdöntõ soknemzedékes asszimilációs mobilitás terve szerint rendezik, hanem inkább (s egyre inkább) a személyesen vagy kollektívan megélt, de saját nemzedékük élményforrásaiból kialakított társadalmi érdekeik, értékeik és érvényesülési stratégiájuk logikája szerint.

Ez a helyzet mégsem jelenti azt, hogy a honi zsidóság teljesen beilleszthetõ lenne a magyar társadalom egyéb, sajátos kulturális-felekezeti hagyományt hordozó aggregátuma közé, s a ’zsidóság’ megszûnt volna egyedülálló csoport-tudat formáló tényezõt képezni. Meggátolja ezt a soá emléke, a nemzedékeken át továbbörökített trauma és a továbbélõ antiszemitizmus is. Mindkettõ, bár történelmi múltra (is) utal, a ma élõ nemzedék élményvilágának konkrét részesei, melyek továbbra is a minõségi ’másság’ dimenzióját kölcsönzik a magukat zsidóknak tekintõk közösség-élményének, elkülönítve ezt a többi honi vallási vagy etnikai jellegû csoporttudat megnyilvánulásaitól.

Ennek a rendkívüli tanulmánygyûjteménynek a fentiekkel távolról sem lehetett kimeríteni tudományos és közéleti hozadékát. Ahhoz, hogy a kutatás minden tanúságára azok fontosságának megfelelõen reflektálhassunk, igencsak kívánatos lenne egy a jelen könyv anyagánál sokkal teljesebb kutatási beszámoló közzététele, amelyben a felvétel összes többé-kevésbé független és függõ változóinak statisztikai összefüggés-rendszere pontos megjelenítést nyerne.