Érdekes könyv David Kertzer műve. Sok újat nem mond, az intenció világos, inkább adatai tömkelege árulkodik arról, hogy milyen volt az egyház viselkedése a történelem viharos és kevésbé viharos századaiban. Akkor, amikor az abszolút igazság birtokosának tudván magát, ítélkezett élőkön és holtakon s tette ezt a saját teológiája szerinti „istengyilkos“ néppel, a zsidókkal. A zsidók elleni gyűlölet ugyanis nem a „másság“ elleni viszálykodás volt, hanem az európai kereszténység leglényegéhez, esszenciájához tartozott (a múlt idő a remény jele) s a keresztény-katolikus teológiai tanítás kikristályosodása mentén kerültek újabb és újabb csoportok – mintegy koncentrikus kör egyre kijjebb és kijjebb lévő tagjaként – az egyházi világrend margójára. Ennek a körnek a legszélén a zsidók helyezkedtek el. A felvilágosodás alapvetően tette feleslegessé, kérdőjelezte meg az egyház központi szerepét és a zsidó asszimiláció új „ellenséget“ teremtett az egyház számára: a zsidókat, akiket immár nem lehetett – annyi megelőző évszázaddal szemben – a „helyükre“, a gettóba szorítani.

Kertzer könyve három nagy részben tárgyalja a pápák és a zsidók kapcsolatát. A szerző főleg a Vatikánnal, a pápai állammal és nem a világegyházzal foglalkozik. Így szemlézi azt, hogyan éltek a római zsidók a pápai állam alatt a XIX. században. S a válasz az, hogy a közkeletű vélekedéssel szemben a pápák a legutolsó időkig gátolták a zsidók szabad mozgását, azt, hogy kijöjjenek a gettóból. Teológiai okokból próbálták meg a legvégső időkig fenntartani a zsidók geografikus kirekesztettségét is, és folytatták a különféle akciókat a zsidó gyermekek kicsempészése, megkeresztelése érdekében. Rendőri segítséggel a Katekumenek Házába hurcoltatták azokat a zsidó gyermekeket, akiket – a szüleik akarata ellenére – keresztény cselédek vagy mások, titokban kereszteltek meg. Kertzer ennek a témának a szakértője, a zsidó Edgardo Mortara elrablásáról és katolikussá tételéről 1997-ben könyvet is publikált.

A második fejezet („Az egyház és az újkori antiszemitizmus kibontakozása“) azt a hadjáratot mutatja be, amelyet a katolikus egyházfők és a sajtó intézett a zsidók ellen (vérvádak, etc.). A modern cionizmus történetét annyira meghatározó 1840-es damaszkuszi vérvád katolikus sajtóját és az egyház vádló-gerjesztő szerepét részletesen elemzi Kertzer. Ebben a részben azért némileg azt lehet érezni, hogy Kertzer tendenciózusan válogatja be a rojalista-konzervatív katolikus sajtó legförmedvényesebb részét, ugyanakkor másokat a háttérbe szorít. Kertzer nem tudja eldönteni, hogy a Vatikánon mint szervezeten, a pápán mint e szervezet önjáró vagy csak alkatrészén illetve, az európai katolicizmuson verje el a port. Bár kétségtelen az, hogy a Civiltá Cattolica illetve a L‘Osservatore Romano a XIX. (sőt, olykor a XX. században is) mélyen antiszemita volt, de fel kellett volna mutatnia ellenpéldákat is. A XX. században be lehetett volna mutatni a baloldali francia munkáspapok mozgalmát, a L’Esprit körét, Edith Stein, Simone Weil, Raissa Maritain és mások életútját. Miért vonzódtak egyes zsidó értelmiségiek a katolikus egyházhoz a század első felében? Erre valamilyen feleletet kellett volna adnia Kertzernek, már ha a világegyházzal foglalkozik a szerző.

A harmadik fejezet („A holokauszt tornácán”) főleg XI. és XII. Pius pápával foglalkozik, és dokumentarista részletességgel tárja elénk azt, hogy a pápák nemhogy semlegesek, de – sokszor – ellenségesek voltak a zsidókkal szemben. Kifejezetten hátborzongató olvasni Achille Rattinak, a későbbi XI. Pius pápának a lengyel zsidókról (is) írott jelentését. A lengyelországi legációba küldött Ratti 1918-ban ezt írta: „Az egyik leggonoszabb és legerősebb befolyás, amely itt érezhető, sőt, talán a legerősebb és leggonoszabb – a zsidóké.“ Bár az anyagot nem publikálták, Kertzer bejutott a Vatikán Titkos Levéltárába s – amihez hozzáférhetett – azt elolvasta. Nem férhetett hozzá XII. Pius pápasága alatti irataihoz, de amit azelőttről talált, az sem túl bíztató. Sőt.

A pápák – a legutóbbi időktől eltekintve – nem szerették a zsidókat. Ez nem személyes ellenszenv következménye volt, hanem megfelelt az egyház teológiai tételeinek, habituális világának. A francia forradalom után is csak legfeljebb tolerálták őket. Nem véletlenül. Saját uralmuk végét, az abszolút egyházi hatalom, illetve az egyházi és a politikai hatalom összefonódásának végét látták a zsidók modernizációjában. Mindennek a végét, ami antimodern, nem felvilágosodott, nem szekuláris és ami – a régi pápák akaratával szemben – hála a jó Istennek, de véget ért.