A német zsidó társadalom kompromisszumokra és illúziókra épült „ön-tudatával“ sokáig nem akart szembenézni az 1870-es évektől szerveződött politikai antiszemitizmussal. A századfordulóra azonban egyértelművé vált, hogy az antiszemitizmus a német kultúrától kezdve az államapparátuson át, az élet majdnem minden területére behatolt. Ennek következtében a zsidókérdés előtérbe került, így maga az asszimiláció, illetve a zsidók jogosultsága a „németségre” is megkérdőjeleződött. E jelenséggel való fájdalmas találkozás különféle reakciókat váltott ki a német zsidóság soraiban. Voltak, akik a zsidóságuk teljes feladását, illetve a kikeresztelkedést tartották az egyedül lehetséges megoldásnak, mások azonban újult érdeklődéssel fordultak a rég „elfeledett” eredet iránt.

Újfajta zsidó öntudat megjelenése figyelhető meg a XIX. század utolsó évtizedében, melyet a cionizmus fellépése, illetve az 1880-as évek oroszországi pogromjai elől menekülőkkel való találkozás még inkább megerősített. A kelet-európai zsidó menekültek nemcsak a szolidaritást ébresztették fel, hanem az addig teljesen ismeretlen jiddis nyelvű kultúra iránti érdeklődést is. A cionizmussal pedig – mely mind az antiszemitizmusra, mind pedig az európai zsidóságnak a hagyománytól való elidegenedésére megoldást kínált – első ízben jelent meg az európai nyilvánosság előtt egy olyan zsidó csoport, mely a zsidókérdés létét nem tagadta, sőt épp ellenkezőleg: felismerte annak robbanóerejét.

Ugyanakkor a zsidó kultúra, illetve öntudat újraéledése nem választható el azoktól a változásoktól, jelenségektől sem, melyek a századforduló német kultúrájában jelentkeztek. A fin de siécle Németországában a német kultúrát nemcsak a nacionalista gondolat feléledése és a neoromantika jellemezte, hanem számtalan szubkultúra megjelenése is: így a századfordulón Németország szerte létrejött zsidó kulturális egyesületek e fragmentálódási folyamat részének tekinthetők.

A zsidóság iránt támadt új keletű érdeklődés azonban semmiképpen sem jelentette a hagyományokhoz való visszatérést. Kialakulóban volt egy új, modern, szekuláris zsidó kultúra, melyben purimjátékok helyett bibliai tárgyú színdarabok, zsinagóga helyett liturgikus zenei koncertek, Talmud-tanulás helyett zsidó tárgyú regények kaptak helyet. A fiatal zsidó értelmiségiek számára, azonban akik közül sokan küszködtek a zsidókérdés hatására felerősödött identitásválsággal, a zsidóságnak a kultúrára való redukálása nem kínált megoldást. Ugyanakkor nem tudtak és nem is akartak visszatérni a hagyományokhoz, a cionizmus pedig, határozott politikai tartalmával nem kínált megoldást az identitásválságra.

E keretbe illesztve szeretnénk felvázolni Martin Buber hatását a német-zsidó értelmiségre alkotói életének három mozzanata alapján:

– Martin Buber és a zsidó diákság;

– haszid tárgyú könyveinek megjelenése és azok hatása („Die Geschichte des Rabbi Nahmans” (1906), „Die Legende des Baal Schem” (1908)

– a „Der Jude“ című folyóirat kiadása 1916-tól

A századfordulón a zsidó diákoknak csak egy töredéke vállalta fel zsidóságát. Az első (nevükben) zsidó diákegyesületek akkor jöttek létre, mikor a német diákszövetségek bevezették az ún. „árja-paragrafust”. A zsidó vallás semmiféle vonzerővel nem bírt e zsidó diákok számára, a hitközségekbe szervezett zsidóság pedig a múlt szánalmas maradványának tűnt, melytől szinte menekültek. Egyre többen tették fel a fiatalok közül a kérdést: mit jelent a zsidóság, valóság-e még, vagy meglétét kizárólag az antiszemitizmusnak köszönheti?

A szervezett cionista fiatalság körében is érezhetően nőtt az elégedetlenség. A századfordulón már egy évtizedes múltra tekintett vissza a cionista mozgalom, de Herzl halálával egyidejűleg a kezdeti évekre jellemző lendület is eltűnt, s a cionista szervezetek munkája rutinná vált. A századforduló lüktető szellemi életének ismeretében érthető, hogy a cionizmus ebben a formájában veszített vonzerejéből, s a „szellemire”, a „misztikumra” való igényt (mely különösen a német neoromantika hatására erősödött meg) nem tudta kielégíteni. Szintén a neoromantika jegyében fogalmazódott meg az a kérdés is, – különösen fiatal zsidó értelmiségiek körében – : mi a zsidóság lényege? Létezik-e zsidó népiség, ha létezik, hogyan körvonalazható?

A zsidó identitás mibenlétének megfogalmazását várták a prágai „Bar Kochba” egyesület tagjai is, az akkor 30 éves Martin Bubertől. Maga az egyesület 1893-ban alakult, élén három olyan személy állt, kik e találkozástól fogva végigkísérték Martin Buber életét: Hugo S. Bergmann, a jeruzsálemi egyetem professzora, majd első rektora, Robert Welsch 1955-től a londoni székhelyű Leo-Baeck Institut vezetője és Hans Kohn Buber első életrajzírója. 1909-ben Martin Buber elfogadta a „Bar Kochba” egyesület meghívását Prágába, ahol összesen három előadást tartott.

Buber már első előadásában nyíltan feltette azt a kérdést, amely a századforduló zsidó értelmiségét leginkább izgatta:

„A kérdés, melyet ma Önök elé bocsátok, a zsidóság lényegének kérdése – a zsidók számára. Miért nevezzük magunkat zsidónak? Mert azok vagyunk? Mit jelent az, hogy azok vagyunk? (..) Miért nevezzük magunkat zsidónak ? Csak azért, mert atyáink is így tettek?”

Martin Buber válasza sokak számára a személyes „megvilágosodást” jelentette, különösen Prágában, ahol a többnyire német nyelvű és műveltségű zsidóság az asszimiláció „csábításának“ két – német és cseh – oldalról is ki volt téve.

Buber tanításának középpontjában az ember állt. 1909-ben a nemzeti és a politikai zsidókérdés mellett – valóságos problémaként – a személyes zsidókérdést fogalmazta meg, vagyis a zsidóság, illetve a zsidó lét megújhodását követelte minden egyes embertől. Az olyan „üres“ definíciókat, mint „vallás, nemzet”, Buber elvetette, mivel álláspontja szerint a „zsidónak lenni” (Jude-Sein) jelensége semmilyen hagyományos kategóriába nem kényszeríthető bele. A zsidó egyén kapcsolata saját zsidóságához az élő történelem-tudaton, a generációk láncolatába való betagozódáson alapszik, ami által a nép múltja a személyes emlékezet részévé válik, s a nép jövője személyes feladattá lesz. Mindennek elsősorban – Buber elképzelése szerint – az asszimilálódott „nyugati“ zsidóságon belül kellett megvalósulnia.

A zsidó történelem is új értelmezésben jelent meg Bubernél: a „hivatalos”, megmerevedett zsidósággal szemben, a rejtőző zsidóság, az eretnekeknek, misztikusok szellem és érzelem-központú zsidósága állt, akik a spiritualitás életben tartásáról gondoskodtak. Egyértelmű, hogy ez a történelemfelfogás relativizált és problematikus , de az „irányt vesztett“, helyét és önmagát nem találó fiatal értelmiségiek számára Buber – a neoromantika misztikum igenlésétől befolyásolt felfogása – kiutat mutatott az identitásválságból. Amit Buber e fiatal, zsidóságtól elidegenedett generációnak nyújtani tudott, az az egyén zsidóságának szellemi és lelki megújhodása volt. Buber a zsidó értelmiségiek zsidó lelkének felélesztéséről beszélt, hiszen addig zsidóságtól elidegenedett létüket nemzsidó identitással próbálták megtölteni. Buber célja az volt, hogy az asszimilált nyugati zsidóságot egy újfajta zsidó embertípus létrehozására késztesse, saját zsidóságuk értékeinek felfedezése és a saját néphez fűződő érzelmi kapcsolat tudatos létrehozása révén. Ez a program lehetőséget nyújtott egy alternatív, „modern” – a kor szellemiségéhez igazodó – zsidóság kialakítására. Ezt az „újfajta” zsidóságot illetve zsidó identitást, mely a hagyományból csak egyes – különösen etikai – elemeket vett át, neokantiánus gondolatok, a neoromantika és a zsidó misztika színezték. Természetesen ennek a „képződménynek” semmiféle kapcsolata nem volt azzal a kelet-európai zsidó vallásgyakorlattal és vallásfelfogással, melyet egyébként Buber és követői erősen idealizáltak. Ugyan nem egy kritikus észrevétel elhangzott Buber filozófiáját, illetve programját illetően, ezek azonban nem a tartalmi ellentmondásokra összpontosítottak, hanem arra, hogy Buber programja a zsidó életformát kereső tömegeknek nem kínált semmit, hiszen, az általa megfogalmazott a zsidóság „tudatos megélése és átérzése” olyan absztrakt fogalmak, melyek a mindennapi életben nem valósíthatók meg. Arra a kérdésre, hogy mit jelent a zsidó élet a mindennapokban, Martin Buber a „Jüdisch leben“ című írásával válaszolt. Ez azonban nem volt kielégítő: Buber képtelen volt a „Gondolkodás” és „Érzelem” kategóriáit elhagyni, így programja szinte kizárólag a zsidó egyénnek, a zsidó értelmiséginek nyújtott megoldást.

Minden kritika ellenére az bizonyos, hogy Buber prágai beszédei 1909-ben újfajta zsidó gondolkodás korszakának kezdetét jelezték. Megnyitotta az elidegenedett nyugat-európai zsidóság előtt a zsidó szellem birodalmát, és egyidejűleg betöltötte a zsidó értelmiség körében létrejött „szellemi vákumot” is betöltötte. Ez abban a pillanatban keletkezett, mikor a német zsidó értelmiség a „párialéttel” konfrontálódott, s ugyanakkor rádöbbent arra is, hogy már régóta nincsenek zsidó hagyományai, ahova visszatérhetne. Franz Kafka ezt a folyamatot, állapotot írta le az apjához írt híres levelében:

„Később, fiatal emberként nem értettem meg, hogy a zsidósággal kapcsolatos nagy semmivel a hátad mögött, nekem tettél szemrehányásokat, hogy én nem igyekszem ugyanezt a nagy semmit felmutatni (már csak kegyeletből is, ahogyan Te mondtad). Mert tényleg, ameddig én beláthattam ezt, egy semmi volt, egy vicc, vagy még annyi sem.“

Így nem véletlen, hogy Martin Buber fellépését e generáció igen pozitívan ítélte meg: Robert Welsch egyfajta rebbeként, karizmatikus szellemi vezetőként láttatja alakját visszaemlékezésében:

„Előadás és beszélgetés formájában, kérdezők és válaszok közvetlen találkozásában találta meg Buber a tevékenységére legjellemzőbb kifejeződési formát. Ahol megszólítva érezte magát, beszélt is, ember az emberhez. Így vált az európai, vagy inkább: a közép-európai zsidóság egész nemzedékének nagy tanítójává. Buber akkor 31 éves volt, de hallgatói számára nagy bölcsként tűnt fel” .

A német zsidóság a gettóra, a jiddisre és a kelet-európai zsidóságra ugyanolyan gyanakvással és bizalmatlansággal tekintett, mint nem zsidó környezete. A lengyelországi és oroszországi zsidó tömegekkel való nemzeti közösség gondolatát elutasították, hiszen a hagyomány egyes kiüresedett elemein kívül már semmi sem létezett, ami összekötő kapocsként szolgált volna kelet és nyugat között.

A kelet-európai zsidó valami archaikusat jelentett, a zsidó archetípusát – ugyanakkor a cionizmus és azzal együtt a zsidó nemzeti gondolat megerősödésével egyidejűleg lassan megváltozott a kelet-európai zsidóságról alkotott kép. A nemzeti lét gondolatát felvállalók számára a kelet-európai zsidóság rendelkezett a „nép“ minden attribútumával: önálló kultúrával, nyelvvel, közösséggel, és egyfajta „Volksgeist”-tal. A kelet-európai zsidóság idealizálását jelentősen befolyásolta a német szellemi életben jelentkezett nemzeti („völkisch”) irányzat is, mely a századfordulót jellemző neoromantikából táplálkozott. Ebbe a „szellemi” keretbe illeszthetők a Martin Buber által közreadott, illetve általa átírt haszid történetek, melyek szerepe a kelet-európai zsidóság romantizálásában meghatározó volt.

Buber korai haszid történeteit hatalmas érdeklődéssel fogadták a kortársak. 1914-ig több száz recenzió foglalkozott Baal Sem Tov és Nahman rabbi legendáival. A könyvek hatását ismét szélesebb kontextusban kell vizsgálnunk: mind a zsidó, mind a nem zsidó értelmiségiek körében erős érdeklődés élt az első világháborút megelőző években a spirituális, misztikus témák iránt, s ebbe kiválóan illeszkedtek a haszid történetek. Így nem véletlen, hogy Buber könyveit a bírálók – különösen a nem zsidó kritikusok – általában más misztikus tárgyú művekkel együtt mutattak be. A berlini „Literarisches Echo“-ban Ilse Frapan-Akonian Nahman rabbi történeteit buddhista könyvekkel együtt recenzálta. Ugyanakkor a „Das literarische Zentralblatt für Deutschland” hasábjain megjelent egy kritika, amely Buber munkáit nyolc egyéb – spirituális tartalmú könyvvel együtt-tárgyalta.

Hogy művei mennyire beleillettek a kor szellemi környezetébe, jelzi az is, hogy Stefan George és köre, akik költészetükben germán legendákból és keleti tanokból merítettek, lelkesedéssel fogadták Buber műveit. Illetve Gustav Landauer Buber egyik legközelebbi barátja, aki elragadtatással irt a haszid történetekről, ugyanabban az évben publikálta – anarchista baloldaliként – a nagy német misztikus, Meister Eckhardt műveit.

A zsidó értelmiség körében hasonlóképpen élt ez a lelkesedés és érdeklődés a misztikus tanok iránt. Buber és a haszid történetek azonban nemcsak a spiritualitás iránti vágyat elégítették ki, hanem a zsidó hagyományok iránti felfokozott érdeklődést is. Martin Buber számára nagyon sokat jelentett könyveinek fogadtatása a zsidó olvasók részéről. Természetesen a visszhang megosztott volt, a lelkes, elragadtatott fogadtatástól egészen a kritikus tartózkodásig – széles skálát ölelt fel. Simon Dubnov, aki maga is megjelentetett egy haszidizmussal foglalkozó munkát, nagy elégedettséggel olvasta Buber könyveit, de túlságosan idealizáltnak tartotta Nahman rabbi figuráját. Micha Josef Berdyczewski – a zsidó mondák feldolgozója, jiddis író – írta: „Magukkal ragadtak azáltal, ami bennük lakozik, és azáltal, amit sugalltak.“

Mint említettük, nem egy kritikus igen szkeptikusan fogadta Buber történeteit és a kelet-európai zsidóság idealizálását. A kiváló történész Ludwig Geiger egyenesen sötétséget (ti: a gettó sötétjét) emlegetett az „Allgemeine Zeitung des Judentums“ hasábjain megjelent írásában a haszid történetek kapcsán. Egy bizonyos S. Kraus pedig Bubert egyenesen galíciai zsidónak nevezte, amit nagy valószínűséggel nem dicséretnek szánt.

Azonban Buber e két könyvében valami más is jelen volt: az első kötet publikálásakor Buber a könyv mellé egy levelet is mellékelt barátjának, Eugen Dietrichsnek. A levélben emlékeztette Dietrichset egy beszélgetésükre, melyben a kiadó kétségbe vonta bármiféle misztikum jelenlétet a zsidóságban. Ezzel azt a régóta ismert antiszemita elképzelést sugallta, mely szerint a zsidóság képtelen bármiféle spiritualitás létrehozására. Buber archívumában számtalan olyan idézet található Werner Sombart-tól, Oscar Weiningertől, melyek pontosan ezt a „vádat” – a zsidóság misztikumra és spirituálisra való képtelenségét – fejtették ki . Buber egyfajta „ellenbizonyítéknak” is szánta e két kötetet, és a könyvekben rejlő apológia nem maradt rejtve a kortársak, különösen a zsidó sajtó előtt. Így a Rabbi Nahman történeteit elemző recenziójában Joseph Meisel örömmel írt a haszid történetek forradalmiságáról, mivel ezek egyértelműen bizonyítják, hogy a végtelenül anyagiasnak tartott zsidóság milyen magas fokú miszticizmusra és spiritualitásra képes.

Buber haszid történetei – mint már utaltunk rá – különös vonzerőt gyakoroltak a zsidóságtól elidegenedett értelmiségre. E csoport tagjai közül sokan Nahman és Baal Sem Tov – Buber által megrajzolt – alakjában újfajta zsidó identitást fedezett fel a maga számára. A Buber által erősen hangsúlyozott szenzibilitás, a történetekben jelenlévő miszticizmus semmiféle, a zsidóságon belül addig ismert jelenséggel, illetve a zsidóságról élt hagyományos képpel nem volt rokonítható. Buber haszid történetei lehetővé tették a zsidóság esztétizáló felfogását. E folyamatot szeretnénk illusztrálni a német-zsidó értelmiséget reprezentáló személyek példáján.

Walter Rathenau a századforduló Berlinjének egyik legérdekesebb és legszínesebb egyéniségének számított. Rathenau – a mecénás és gyáros, filozófus, majd később a weimari köztársaság külügyminiszterének saját zsidóságához való viszonya bonyolult és meglehetősen ellentmondásos volt. Filozófiai munkáiban nem egyszer foglalkozott a „germánok“ – akikért nyíltan lelkesedett – és a zsidók együttélésének problémáival. E témában a legnagyobb figyelmet a „Höre Israel“ című cikke váltotta ki, melyben a zsidóság teljes mértékű (ön)feladására szólított fel: „egy faj tudatos önnevelése az idegen követelményekhez való alkalmazkodás érdekében – a folyamat célja ne germán imitációk, hanem németjellegű és – nevelésű zsidók legyenek“ .

Rathenau osztotta kortársai általános érdeklődését a misztikus tanok iránt. Azonban mikor Martin Buber haszid történetei napvilágot láttak, Rathenau úgy érezte, legszemélyesebb kérdéseire kapott választ. Baal Sem Tov és Nahman rabbi történeteiben saját misztikus gondolataira és elképzeléseire is rátalált. Oly mértékben az elbeszélések hatása alá került, hogy a korábban minden zsidóságot, hagyományt megtagadó Rathenau elkezdett héberül tanulni, sőt megpróbálkozott a Talmudból való fordítással is. Harry Graf Kessler, Rathenau egyik első életrajzírója részletesen foglalkozott a történetek Rathenaura gyakorolt hatásával: „kimutatható a zsidó misztika legutolsó és egyben legizgalmasabb korszakának hatása (...) ... [Martin Buber] első hászid könyvét annak 1906 késő őszi megjelenésekor olvasta, és megtalálta benne a választ az élet „miért?”-jére.“

Ennek kapcsán Kessler magát Bubert is idézte:

„Rathenaut jól ismertem... a hászidizmusról többször is beszélgettünk; az volt a benyomásom, hogy önérzékelése tágulását jelentette számára és mindaz, amit ezen alkalmakkor és a „Beszédek” során a zsidóságról megtudott, nem maradt visszhangtalanul a zsidó nép jellegéről és sorsáról alkotott képének alakulásában.”

A zsidó misztikával való találkozás azonban epizód maradt Rathenau szellemi életében és – ahogyan utaltunk már rá – mindenképpen a kor misztikum iránti általános érdeklődésének kontextusában vizsgálandó. Így kimutatható, hogy Rathenau később intenzíven tanulmányozta Lao-Ce tanításait, a buddhizmust illetve foglalkozott Eckhart mester és Jacob Böhme misztikus munkáival. A haszid történetek ugyan hozzájárultak Rathenau zsidó identitásának megerősödéséhez, de nem vezettek a zsidósággal való szolidaritás nyílt vállalásához.

Bár Lukács György Budapesten született, filozófiai munkásságát és tevékenységét különösen fiatal éveiben, elsősorban a német filozófia befolyásolta. Így a német kultúrában felbukkant új jelenségek illetve meghatározó művek gyorsan utat leltek Lukácshoz, s rajta keresztül a körülötte formálódott Vasárnapi kör tagjaihoz. Balázs Béla, a Vasárnapi Kör másik szervezője feljegyezte naplójában, mit jelentettek számukra, illetve Lukács számára Buber munkái: „Gyuri felfedezte és vallja magában a zsidót! Ősök keresése. A Chassidim-szekta. Baal Schem. Most már ő is meglelte őseit és fajtáját (..). Gyuri elmélete a most kialakuló zsidó típusról, az antiracionális aszketikusról, arról, amelyik ellentéte mindannak, amit ma „zsidósnak” szoktunk nevezni.”

Lukács Buberhez írott levelében nemcsak elragadtatását fejezte ki, hanem arról is beszámolt, hogy a „Szellem” című folyóiratban rövid recenzióban ismertette a Rabbi Nachmann történeteit tartalmazó kötetet.

A későbbi marxista filozófus, ebben az időszakban, sok más értelmiségihez hasonlóan, erősen vonzódott a miszticizmushoz, mely a haszidizmussal együtt csak egy epizódot jelentett filozófiai fejlődésében. Mikor Lukács a Buber által kiadott történetekkel foglalkozott, egyidejűleg tanulmányozta azt a középkori katolicizmussal, és az orosz ortodoxiával. Lukács az egyetemes messianizmus részeként fogta fel a haszid történetek gondolatait, ily módon ragadva ki azokat a zsidó hagyomány keretéből. Később, az első világháború után kommunistaként és marxistaként életének e „misztikus” szakaszáról nem akart többé tudni.

Hasonló jelenség volt megfigyelhető a szintén filozófus Ernst Bloch életében is. Egy bizonyos ideig ő is behatóan tanulmányozta Baal Sem Tov és Nahman rabbi történeteit, és Lukácshoz hasonlóan Bloch is Baal Sem-mel azonosította az autentikus zsidó szellemet. Lukácshoz írott levelében újjáéledt büszkeségét említette: „újra ébred a büszkeség, zsidónak lenni” , mivel a zsidó spiritualitás a kiüresedett, elértéktelenedett „burzsoáziát” és annak materializmusát és racionalizmusát legyőzte. Bloch feltámadt zsidó öntudata azonban nem terjedt ki a kelet-európai zsidóság misztifikálására, amely pedig oly sok kortársánál jelentkezett. Ugyanígy elutasította „archaikus” életformájukat és vallásosságukat. Bloch rokonszenvezett a cionizmussal és ahhoz hasonlóan egy erős, egészséges, a múlt terheit lerázó nép létrejöttében bízott. Egyetemes zsidó érzésről beszélt, amely számára minden zsidó gondolat, érték esszenciáját jelentette és más zsidó gondolkodókhoz hasonlóan, a zsidóságnak egy sokkal szublimáltabb, érzékenyebb, „esztétikusabb” formáját teremtette meg, melynek a hagyományosan megélt zsidósághoz, annak vallásosságához semmi köze nem volt. Azonban Lukáccsal ellentétben Bloch a marxizmushoz való „megtérését” követően is megőrizte érdeklődését a zsidóság egyes területei iránt. Különösen az eszkatológikus elemek foglalkoztatták, melyeket megpróbált beépíteni a marxizmus által meghatározott világképébe.

Gustav Landauer Martin Buber történeteinek hatására jutott el a zsidó szolidaritás gondolatához és ébredt fel érdeklődése a kelet-európai zsidók iránt. Az anarchista Landauer cikkeiben élesen kikelt az antiszemitizmus ellen, írt a hírhedett Beilisz-perről az általa vezetett „Der Sozialist” című újságban és polemizált a jiddis nyelv védelmében. Landauer azon kevés zsidó értelmiségihez tartozott, akinél a történetek hatására felébredt érdeklődés élete végéig megmaradt.

A haszid történetekkel való találkozás – mint ahogyan utaltunk már rá – számos asszimilált értelmiségi számára egy újfajta identifikációs lehetőséget teremtett: a „poros” zsidóság helyett egy sokkal esztétikusabb, misztikus zsidó-létet. Megteremtődött egy meglehetősen „átfilozofált” judaizmus, melyet az esztétika, az újkantiánus gondolatok és a zsidó hagyományok egyes elemei a századforduló szellemének és a kelet-európiai zsidóság romantizált képének megfelelően formáltak.

Sok gondolkodó életének ez a „zsidó szakasza” azonban múlónak bizonyult, így ezek a történetek, illetve Martin Buber hatása – a saját identitás megerősítésén túl – nem tudott hosszú ideig érvényesülni. Mindössze egy kisebbség értette meg Martin Buber üzenetét, azok aki a mindennapok szintjén vállalták a zsidósággal, különösen a kelet-európai zsidósággal való szolidaritást.

Az 1914-es év komoly változásokat jelentett az európai zsidóság életében: Közép-és Nyugat Európában előtérbe került a zsidókérdés, ugyanakkor az angol hadjárat Palesztinában és az oszmán birodalom összeomlása növelte a cionizmus esélyét. E változások hatására már az első világháború éveiben megfogant egy reprezentatív zsidó folyóirat gondolata, mely a közép-európai zsidóság szellemiségének kívánt teret nyújtani.

Martin Buber 1916 áprilisában alapította meg „Der Jude” címmel folyóiratát. Sajátos címet választott a lapnak, hiszen a „Jude” szó – melynek használata igen változatos múltra tekint vissza – 1916-ban már egyértelműen a zsidó öntudat manifesztálódását jelentette. Diákként Buber a zsidó szót magára vonatkoztatva kifejezetten kínosnak tartotta, és csak 1898 után, – a cionista mozgalomba való belépését követően – nevezte magát tudatosan zsidósnak, anélkül, hogy ez bármiféle szégyenkezést váltott volna ki belőle. A „zsidó” szó számára nemcsak az etnikai illetve vallási háttérre való utalást jelentette, hanem a nemzeti sorsra és identitásra valót is.

A folyóirat nevét egy rövidéletű periodikától kölcsönözte, melyet 1832-ben alapított a kiváló jogász és az emancipáció lelkes híve, Gabriel Riesser. E címválasztásnál érezhető egyfajta kétértelműség: 1916-ban, az antiszemita támadások, az évek óta jelenlévő zsidó kulturális öntudat ellenére, a német zsidóság nagyobb része, még mindig bízva az asszimiláció megoldásában, nem vállalta nyíltan zsidóságát – így a cím provokált. Másfelől, mikor egyértelművé vált, hogy az asszimiláció nem jelentett megoldást a zsidókérdésre, egy – pontosan azt propagáló – emancipációt hirdetett újságra való utalás meglehetősen ironikusnak tűnt.

A „Der Jude”, nyolc éven át havonta jelent meg és már első számait követően meghatározó volt hatása, befolyása a német és közép-európai zsidóság körében. Bár a lap nyilvánosan is a cionizmust támogatta, a közreműködő írók kiválasztásában ez nem játszott szerepet. A kor legjobb íróinak nyújtott publikálási lehetőséget: Kafka 1917-ben a lapban két novelláját is közzétette, Arnold Zweig tudósított a kelet-európai zsidók életéről, Gustav Landauer Strindberg-ről értekezett. Eduard Bernstein a szociáldemokrata politikus pedig gyerekkori emlékeit elevenítette fel. Buber, aki egy évtizeddel korábban a kelet-európai zsidóság misztikumával ismertette meg a közönséget, most a reális életüket kísérelte meg bemutatni a lapban.

Ahogyan már utaltunk rá a „Der Jude” egyértelmű cionista irányt képviselt – ugyanakkor Martin Buber a különben nagyon is megosztott német zsidóságon belül megkísérelte egy „virtuális” intellektuális egység megteremtését. A folyóirat irányadó volt – egyrészről a zsidó identitás nyílt vállalásával, másrészről pedig nemzeti-humanista felfogásával. Az újság hasábjain lehetségesnek tűnt egyszerre németnek és zsidónak lenni, megteremtve egy olyan ideális állapotot, mely a valóságban sohasem létezett.

A folyóirat jelentőségéről Franz Rosenzweig többször is írt leveleiben. A balkáni frontról tudósította a szüleit arról, hogy a német zsidóság egyetlen komoly „orgánuma” a „Der Jude”. Ami Rosenzweignek és sok hozzá hasonló fiatal, magát németnek és zsidónak valló értelmiséginek imponált, az a folyóirat újszerű, az európai zsidóság iránti elkötelezettsége volt. A „Der Jude” egyfajta hidat vert – legalább az irodalom szintjén – a nyugat- és kelet-európai zsidóság közé, igyekezve leépíteni a kölcsönös előítéleteket.

„A német zsidó szégyellhetné magát, amiért olyan keveset tud, mint mostanság. E szégyen csíráit már megtalálhatjuk, legalábbis a fiatalabb olvasók körében. Azt hiszem, a Buber-féle „Jude” erősen ebben az irányban hat. Csempész ő is. A fedőcím így hangzik: Az értelmiségieknek. De bévül R. Martin Salamonides beszél.”

Bár a szakirodalom elsősorban Martin Bubernek az első világháború utáni filozófiai és szervezői tevékenységével foglalkozik, egyértelmű, hogy Buber már az első világháború előtt is, 30-31 évesen szellemi vezetőként tett kísérletet arra, hogy zsidóságról alkotott filozófiájával töltse ki a német-zsidó (illetve tágabban értelmezve a közép-európai) értelmiség soraiban keletkezett „szellemi vákumot”. Míg az 1900-ban általa elindított „jüdische Renaissance” – nak nevezett kultúrcionista mozgalom csak egy nagyon szűk rétegre hatott, addig kilenc évvel később tartott beszédei, illetve a haszid legendákat feldolgozó munkái hatalmas érdeklődést váltottak ki. Mindezt a zsidóságról alkotott újszerű víziója, emberközpontú filozófiája által és nem utolsó sorban a programjához tartozó kiadói, oktatói tevékenységével érte el. A századforduló irányvesztett generációjának rebbéjeként sikerült megválaszolnia a magát valamilyen formában zsidónak valló értelmiség legfontosabb kérdéseit. A zsidó identitás újfajta, a kor szellemiségéhez igazodó programját kínálta azoknak, akik vissza akartak térni a zsidósághoz, annak szellemiségéhez, de nem a hagyományos életvitelhez. Martin Buber megkísérelte a zsidóság számára elveszettnek hitt értelmiségieket a zsidóság morális- és etikai értékeinek megnyerni és őket a szellemi – különösen a misztikus hagyomány – láncolatába ismét „beilleszteni”.