Az ezerkilencszázhetvenes évek elején kisgyerekkori önéletrajz formájában készültem megírni a deportálásunk történetét. Beszéltem a tervemről anyámmal, segítségét kértem. Hatvan éves kora után egészsége megroppant, memóriájában gyerekkorom óta nem bíztam. Tapintatból, udvariasságból faggattam, de már első szavamnál összekülönböztünk. Azt mondtam, Trainskirchenben… de lecsapott rám. – Neunkirchenben voltunk, – jelentette ki – nem csoda, ha elfelejtetted, mert még gyerek voltál. – Badenben szabadultunk és gyalog hajtottak oda bennünket. – mondtam. – Baden a szomszéd város. – Lehet –mondta – de mi nem ott voltunk. – A láger közelében járt a bécsi villamos. – Utaztam vele fogorvoshoz, az Operánál a végállomása. – Na látod, az a villamos Trainskirchenen megy keresztül. – Ott az ötvenhatos menekültek… Mi Neunkirchenben… Panaszra mentem az öcsémhez, de ő kinevetett. – Ugyan már. Nem mindegy…? Minek vitatkozni? Különben mindketten tévedtek. Halála előtt sokat beszélgettem a deportálásról nagymamával. Ő azt mondta, Möllersdorfban voltunk. Nagyapa minden falut ismert arrafelé, hisz arra járt mint a Singer gyár utazója. Nagymama különben sem az az ember volt, aki ilyesmiben tévedett. Tapintatos mondat, galamblelkű testvérem szeretett úgy tenni, mint ha nem tudná, anyánk körül mindig örvénylik a levegő. Nem győztek meg. Jobb meggyőződésem ellenére a könyvben, amely később Az első évtized címmel jelent meg, öcsém kérésére és a családi béke kedvéért azt írtam, amit anyám bizonygatott és csak zárójelben tettem hozzá, hogy ha jól emlékszem. Holott bíztam a memóriámban, csak tudtam, anyámat térképpel, logikával, csip–csup tényekkel befolyásolni lehetetlen. Utóbb persze az idő helyre tette a dolgot. Megtudtam a gyár nevét, ahol dolgoztunk. Kiderült, Möllersdorf Transkirchen kerülete, külvárosa. Előkerült két karton 45. április 21–iki dátummal. Törzslap visszatért deportáltak nyilvántartására. Eszembe jutott, amikor hazafelé utaztunk, Budapesten a hitközség egyik létesítményében a deportáltakat gondozó alapítványban jártunk. Előttünk állva a sorban nagyszüleim diktálták az adataikat. A lap sarkába fölíratták, Möllersdorfból jöttünk. Ember ember hátán tolongott, lárma, kiabálás, veszekedés. Öcsém rángatta anyám kezét, menjünk már innen. Maradtunk, mert kétszáz pengőt és egy mosószappant adtak. Anyám viszont elvesztette a fejét a zűrzavarban. Lehet a hivatalnoknő is rosszul hallott egyet mást a lármában, ezért irt lakhelyünknek Makó helyett Mohácsot. Elcserélhette a születési dátumokat is öcsém és köztem. Azt azonban csak anyánk mondhatta be, zavarában és mert már akkor se jutott eszébe a helységnév, hogy a deportálásunk helye Wien környéke. Anyám néhány nappal a felszabadulásunk után már elfelejtette, nem jutott eszébe, hol voltunk.

Akkor harminc éves szépasszony volt. Nem törte meg az elmúlt év nyomorúsága. büszkén hordta a fejét, úgy érezte, hazahozta a pokolból rászoruló szüleit meg a két gyerekét. A felejtés mégis megkezdte benne romboló munkáját. Néhány nappal a szabadulása után már nem tudta, hol voltunk.

Hát hogy tudta volna öregen, betegen, harmincévi szándékos feledés után…

De másként is feltehetném a kérdést.

Hogy lehetett azt elfelejteni?

A haláltáborok ismeretében talán furcsa láger. Nincs gépfegyveres őrtorony, elektromos áramot kerengető drótkerítés, sehol fa barakok és nyoma sincs vérebeknek. A falon emléktábla. Kiderül belőle ez volt eredetileg az Arany Angyal fogadó. Később a gyermekbarát egyesület háza. Árvaház? Utóbb munkásotthon 1939-ig. Ami ezután történt, arról tapintatosan hallgat az emléktábla. Nekem kell emlékeznem Nem a márványba. .Belém vésődött. A tér felől nehezen ismertem rá. Felújították. Nem átépítették, hanem visszaállították eredeti formáját és stílusát. Amikor ott voltunk Haftlingek, az utcára nyíló ajtókat elfalazták, csak kis ablakok maradtak. Most újra nyitva a hajdani bejárat és ajtók, kirakatok szolgálják a mostani szerepet, az utcai front fodrászat. Eltűnt a kétszárnyú tömör fakapu, rács van a helyén. A portásfülke, ami a mi időnkben a kapuőrség helye volt, új cserépsipkát kapott. Az udvar felől az épület képe változatlan és szemben vele érintetlen az ukrán őrök nyomorúságos lakhelye, csak falat benőtte az örökzöld és takarják a virágok. A sarokban vakolathiány jelzi, lebontották a toldaléképületet, amely a láger konyhája volt. A bejárattól balra sufni fedi el a légoltalmi pince egykori lejáratát. Szinte minden átalakult az elmúlt hatvan évben, de azért a hely felismerhető. Ami maga az örökkévalóság, az a szőnyegporoló. Ott áll, ahol volt, mikor az öcsikém húzódzkodott és hintázott rajta. S ott az ismeretlen rendeltetésű betonoszlop az udvar közepén, ami körül körjátékokat játszottak a láger gyerekei. Olyan ez a hajdani koncentrációs tábor, mint a világ. Minden megváltozott benne és minden ugyanaz. Kísértet lakta hely. Anyám, nagyanyám, nagyapám, öcsém ott bolyong, látom őket. A lágertársak közül alig néhányan lehetünk életben. Az is lehet, magam vagyok az egyetlen túlélő, aki még emlékszik erre a házra. Ha erre gondolok, „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. ”Itt történt meg az életem, a többi utána már csak epilógus.

Kedves Nagymama! Traiskirchenben jártam. Életedben gyakran említetted ( bocsáss meg, neked is tudnod kell, hetven és nyolcvan éves korod közt mindent többször ismételgettél az elégségesnél ) hogy szeretnél visszajutni oda .Sokszor kifejezted vágyadat , hogy pénzzel a tárcádban, selyemkendővel a fejeden kívánnál végigmenni az utcán a lágertől a gyárig, mégpedig a járdán. Pénzzel, hisz nem csak rabok, de tolvajok és koldusok is voltunk ott. Fejkendőben, mert tilos volt fedett fejjel járnunk. Előfordulhatott volna ha kendőt kötsz, hogy elfelejted az arra járó árjáknak fedetlen fejjel megadni a kötelező tiszteletet. Azon felül a járdán, mert mi csak az úttesten mehettünk. Jelentem, Trainsckirhenben voltam sapkával a fejemen, mert esett az eső. A zsebem tele euróval, ez a pénz járja errefelé. Szabad elhatározásomból a járdán és az úttesten egyaránt közlekedtem, hogy ne mondjam sétáltam. Semmi se történt, semmit se éreztem. Kötelességemnek érzem, mint unokád, beszámolni neked erről a tanulságos esetről. Változatlan szeretettel ölel : Pali.