A mozgalom ideológusai a kibbucban az eszményi kommunizmus megvalósulását látták: a termelési eszközök kollektív tulajdonban vannak, mindenki képességei szerint járul hozzá a kollektív gyarapodásához, a kollektíva pedig – lehetőségei szerint – mindenkit szükségletei szerint lát el. Ez az elv évtizedeken át nagyon jól működött. A kibbucok virágzó, modern mezőgazdaságot és később ipart is létre hoztak, a termelékenység a kibbucokban magasan meghaladta minden más mezőgazdasági alakulatét és élő cáfolata volt azoknak az elméleteknek, amelyek szerint csak a közvetlen személyes anyagi érdek lehet a magas munkaerkölcs ösztönzője. Persze, ennek fő oka volt, hogy a kibbucok (a kelet-európai szocialista országok termelőszövetkezeteinek többségével ellentétben) az abszolút önkéntesség elvén alakultak és működtek. E különbség miatt nézték a 60-as években a szocialista országokból érkező, a mégoly jóindulatú és jóhiszemű látogatók is csodálattal, de teljesen értetlenül a kibbucokat: „Ugyanúgy jutalmazzák a szorgalmas tagokat és a lustákat? Akkor miért dolgoznak az emberek?”

A kezdeti évek kollektivizmusa mai szemmel nézve nem csak túlzottnak, de már-már komikusnak tűnhet. Az ötvenes évek elején még arról vitatkoztunk a kibbucban, hogy ha takarókat vesznek a családoknak hat fontért (akkor még nem volt sekel), nem sérti-e a közös tulajdon elvét, ha egy-egy család megtoldja az árat egy fonttal, hogy jobb minőségű takarót kapjon? Hiszen ez sérti a kollektív tulajdon elvét! És voltak kibbucok (a teljes igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy elsősorban azok, amelyek tagjai Magyarországról származtak), ahol ennél is tovább mentek, és még a fehérnemű is kollektív tulajdonban volt... Nagyon is természetes volt, hogy a kibbuc-tagok, akik hét közben mint parlamenti képviselők, gyárigazgatók, pártvezetők tevékenykedtek, szombatonként kibbucukban az ebédet szolgálták fel a közös étkezőben.

A kibbucok úttörők kívántak lenni. Ideológusaik úgy képzelték, hogy fokozatosan a társadalom többi csoportja is magáévá teszi a kollektív tulajdon elvét és az egész ország egyetlen nagy kibbuc-hálozattá alakul át. A valóság azonban rácáfolt ezekre az elvárásokra. Nem a társadalom alkalmazkodott a kibbucokhoz, hanem – főleg Izrael megalakulása után – a kibbucok voltak kénytelenek alkalmazkodni a fennálló társadalmi rendhez. Ehhez sok minden hozzájárult: a 70-es-80-as években, az izraeli szuper-infláció idején sok kibbuc, saját hibáján kívül, óriási adósságokba keveredett. Csak állami segéllyel tudtak fennmaradni és némelyikük máig is nyögi az akkori adósságok terhét. Nagy befolyása volt az államalapítás után megnövekedett karrier-lehetőségeknek, a tiszti pálya vonzásának a hadseregben, hiszen a „szabre” (Erec Izraelben született) kibbuci fiatalok előtt szinte korlátlanul nyitva volt az előrehaladás a hadseregben, de elveikhez hűen, a kibbucok hazarendelték őket, mielőtt karrierjük csúcsára értek volna. Paradox módon a kibbucok ipari fejlődésének is voltak negatív társadalmi hatásai: az üzemekben kiemelkedett egy vezetői réteg, amely megszerzett tapasztalatai miatt szinte pótolhatatlan volt – s ezek egyre gyakrabban a sajátjukhoz hasonló, de magántulajdonban lévő üzemek vezetőinek életszínvonalára kezdtek vágyódni.

A holokauszt-túlélőknek juttatott német kártérítések is megbontották az egyenlőség elveit, mert sokan – nem jogtalanul – nem akarták a kibbuc rendelkezésére bocsátani a nekik járó kártérítést. Így aztán a továbbra is vagyontalan tagok mellett voltak olyanok is, akiknek privát bankszámláján gyűlt a német jóvátétel. De talán a bomlás legfontosabb tényezője a generáció-váltás volt. Az alapítókkal ellentétben, gyerekeik, unokáik és dédunokáik nem maguk választották a kollektív életformát, hanem „beleszülettek”. És egyre kevesebben voltak hajlandók vállalni minden vele járó következményt.

A múlt év decemberében egy nagy kibbuci tanácskozást rendeztek, minden kibbuci mozgalom vezetőinek részvételével. A tanácskozásnak vízválasztó jellege volt a kibbuci mozgalom történetében. Elhatározták, hogy a mintegy 270 létező kibbuc három csoportra oszlik. Az egyik lesz a hagyományos kibbuc, ahol továbbra is döntően a kollektivizmus elvei fognak érvényesülni, habár (például a gyermeknevelés terén) mérsékeltebb formában, mint a múltban. Ezek képezik a mozgalom kisebb részét. A másik, számszerűen a legnagyobb csoport az ún. „új kibbuc” lesz, ahol a tagok, munkájuknak megfelelően differenciált fizetést kapnak, minden szolgáltatást meg kell fizetniük, de a szolidaritás bizonyos foka érvényesül a rosszul fizetett, idősebb vagy beteg tagokkal szemben. Például, bizonyos összegű nyugdíjat utalnak ki nekik. A kibbucok ugyanis korábban nem fizették be a járulékot az állami nyugdíjalapba, hiszen alapelveikhez tartozott a kollektíván belüli gondoskodás az öregekről és betegekről. De az „új kibbucban” az egyszerűbb munkát végzők vagy a nyugdíjasok gyakran nyomorognak. Végül, a harmadik csoport a „közösségi település” lesz. Az ilyenben értékesítik vagy felosztják a termelőeszközöket és a vagyontárgyakat, a tagok nevére írják a házat amelyben laknak – majd mindenki éli az életét ahogyan tudja.

Tulajdonképpen, ezzel a végéhez közeledik a cionista mozgalom és Izrael állam történetének egy több mint száz évig tartó csodálatra méltó fejezete. Deganja, Merhavja, Ejn Harod és a többiek sok ezer ember életének adtak tartalmat. A kibbuc, ahogyan az idők folyamán kialakult és megismertük, rövid időn belül megszűnik létezni. Talán így kellett történnie – de az „alapító atyák” nem így gondolták. Egy szépséges álom szertefoszlik.