A hírmédiában (beleértve az Internetet), az utcai demonstrációkon és a hétköznapi beszédben is az antiszemitizmus és az Amerika-ellenesség globális méreteket ölt, és az egész világra kiterjed. A kettő oly szorosan összekapcsolódik, hogy néha már úgy tűnik, mintha a növekvő Amerika iránti gyűlölet, a „judeofóbia” másik megjelenési formája lenne, s dolog megfordítva is igaz. Látni fogjuk, hogy az Amerikával, Izraellel és a zsidókkal kapcsolatos szélsőséges retorika messze eltávolodik az elveken alapuló nézeteltérésektől, s a fantázia birodalmában van a lakhelyük. Be fogom mutatni, hogy az Amerika-ellenesség és az antiszemitizmus miként keveredik össze ebben a bizarr közegben, és miféle bajokhoz vezethetnek. Megvizsgálom, miként érvényesülnek ezek a trendek Németországban, ott, ahol a legenyhébb ilyesféle támadás is közfigyelmet kelt és nem maradhat szó nélkül.

Németország mint Európa legnagyobb és gazdaságilag legjelentősebb országa nagy befolyást gyakorol az egész kontinens politikájára, és még inkább meghatároz bizonyos alapvető szociális és kulturális irányvonalakat. Franciaország – mely elszántan igyekszik magára vállalni az amerikai törekvések kiegyensúlyozását Európában – és Németország között szoros a diplomáciai kapcsolat, mindebből következően Németország külpolitikai kérdésekben a figyelem középpontjában áll. Ha mindezen kívül figyelembe vesszük Németország történelmi múltját, akkor nyilvánvaló lesz, hogy miért kíséri komoly figyelem minden ottani zsidó- és más kisebbségellenes megnyilvánulást.

2002. szeptember 22-én Németországban másodszor is kancellárrá választották Gerhard Schrödert. Győzelme egyáltalán nem volt biztos a választásokat megelőző időszakban. A közvélemény-kutatások szerint a választási időszakban néhány ponttal megelőzte őt legfőbb riválisa, a bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber, a Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszocialista Unió konzervatív szövetségének közös jelöltje.

A legtöbb elemző szerint Schröder két alapvető tényezőnek köszönhette győzelmét. Egyrészt nagy hozzáértéssel kezelte az ország keleti részét sújtó pusztító árvíz problémáját a médiában, másrészt a választási hajrá utolsó szakaszában bölcs ám költséges stratégiát folytatott, mely sokkal inkább Bush, mint Stoiber ellen irányult. Az amerikai elnök, akit azzal vádoltak, hogy „játszadozik a háborúval”, meghatározó tényezőjévé vált a választásnak: Schröeder habozás nélkül erőteljesen támadta őt beszédeiben. A kancellár kijelentette, hogy nem fogja egy amerikai főparancsnok előtt „összecsapni a bokáját”, és kategorikusan leszögezte: az ENSZ jóváhagyása nélkül nem kaphat német segítséget egy esetleges Irak ellenes amerikai katonai „kaland”. Ezzel a német politikai baloldalt vette célba, melynek képviselőinél a militáns pacifizmus sok esetben a kulturális normához tartozik. Ugyanakkor a Schröder által külpolitikai kérdésekkel kapcsolatban emlegetett „külön német út” minden bizonnyal jól hatott a politikai jobboldal nemzeti érzelmeire. Nyílt Amerika-ellenessége pedig kedvezően befolyásolhatta a volt kommunista keleti országrész szavazóit, akik neveltetésüknél fogva Amerikában ellenséget láttak, ami nem múlhatott el nyomtalanul. A stratégia bevált, Schröder éppen csak, de megnyerte a választást.

De megvolt ennek az ára. Az ellenzéki Kereszténydemokrata Párt vezetője, Angela Merker a választás napján készített feljegyzéseire támaszkodva kijelentette: „A német–amerikai viszony soha nem volt ennyire rossz, mint azon az estén… Ez a kampány súlyos ára.” Egy másik kereszténydemokrata politikus, Wolfgang Schäuble hasonlóan nyilatkozott: „A német–amerikai kapcsolatok nem voltak még soha ilyen mélyponton az 1949-es államalapítás óta.”

Természetesen Schröder saját céljai érdekében felhasználta a meglévő Amerika-ellenességet, nem neki kellett újonnan feltámasztania ezt. Ezek az érzelmek már korábban is léteztek, és ahogy Henry Kissinger megjegyezte: lehet, hogy ez „a német politika állandó jellemzője.” Nem kellett sokáig várni, hogy ezek az elfojtott érzelmek agresszíven feltörjenek, nagyban hozzájárult ehhez, hogy az első lépést az amerikai elnök nyilvános bírálatával maga a kancellár tette meg. Az egyik hírhedt eset Schröder igazságügy-minisztere, Herta Däubler-Gmelin nevéhez fűződik, aki, a tudósítások szerint, az amerikai elnök iraki politikáját Hitleréhez hasonlította: „Bush el akarja terelni a figyelmet a belpolitikai problémákról. Ez egy klasszikus taktika. Hitler is így tett” . Ha további bizonyíték szükséges, hogy a légkör durván megváltozott, íme: Rudolf Scharping (Schröder volt védelmi minisztere) egy 2002. augusztus 27-i berlini találkozón állítólag azt mondta, hogy Bush elnököt egy „nagy hatalmú, talán túlságosan is nagy hatalmú amerikai zsidó lobbi” bíztatta arra, hogy belevágjon az iraki háborúba.

Éppen Berlinben tartózkodtam, amikor 2002. május 22-én Bush elnök egy alig 24 órás villámlátogatásra a városba érkezett. Már jóval a látogatás előtt tapasztalni lehetett a Bush-ellenes indulatokat, széles körben „durva texasi cowboy”-nak csúfolták, s az ellenszenv érezhetően felerősödött az elnök rövid ott-tartózkodása idején.

A nyilvános tiltakozás kedden kezdődött és további két napig tartott. Szerdán a közel 20 000 főnyi tömeg kivonult az utcára. A többség békésen tüntetett, de akadtak, akik elszántan, jóval agresszívebben hangot adtak az amerikai elnök iránti ellenszenvüknek. A tüntetők a transzparenseiken „terroristának”, „háborús uszítónak” nevezték Busht, továbbá olyan szövegeket lehetett olvasni, hogy „a háború terror”, meg hogy „állítsák meg Bush globális háborúját”. A viruló Amerika-ellenességen nem okoz meglepetést Kairóban, Teheránban vagy Ramallahban, no de az igencsak aggasztó, ha nyilvánosan amerikai-zászlót égetnek egy kiemelten fontos szövetségesnek tartott európai ország fővárosában. Felkeltette az érdeklődésemet ez a németországi forrongás, kíváncsi lettem, mi gerjeszti ezeket az indulatokat?

Igencsak fejfájást okozott a német szóvivőknek, hogy megmagyarázzák: ezek a tüntetések nem Amerika ellen, nem az amerikai nép ellen irányultak, csupán a Bush elnök által támogatott politika ellen. Ezek a magyarázatok részben igaznak tűnnek, de csak részben. Széleskörű ellenszenvnek örvend az Egyesült Államok általánosan hangoztatott unilateralizmusa, és nyílt nemtetszést vált ki, hogy Amerika vonakodik a környezetvédelemmel, a ballisztikus rakétákkal, a kereskedelemmel stb. kapcsolatos egyezményeket aláírni. Sok nyugat-európai legalább olyan ellenszenvesnek tartja az amerikai elnök személyes stílusát, mint politikáját, és a mai Németországot különösen irritálja, hogy az elnök hajlamos a katonaság agresszív bevetésére a nemzetközi problémák megoldása érdekében.

Minél alaposabban megvizsgáljuk az Amerika-ellenes retorikát, annál szembetűnőbb, hogy a politikai bírálatok mögött mélységes irigység, félelem vagy neheztelés bújik meg. Ez nem valamiféle új jelenség, és teljesen mindegy, hogy mi váltja ezt ki, de annyi bizonyos, hogy ezeknek az érzelmeknek a visszatérése és eltúlzott kifejeződése azt sugallja, hogy valamiféle kulturális ismétlődés kényszere lép itt működésbe.

A német politikai kultúra szakértői felismerik, hogy bár a fenti idézet nyelvezete napjaink vádaskodó retorikájához illeszkedik, de igazi forrása a kora 1980-as évek Németországa. Úgy húsz évvel ezelőtt egy másik amerikai elnököt azonosítottak a vadnyugattal, vele szemben voltak bizalmatlanok, és őt csúfolták forró fejű cowboynak. A német média és a német politikusok ugyanazokat a vádakat hozták fel annak idején Reagen ellen, mint most Bush ellen. Így, ha megvizsgáljuk a német és más európai országok Amerikával kapcsolatos nézeteit, akkor az Amerika-ellenességben nem egyszerűen politikai és kulturális kritikát, hanem sokkal inkább valamiféle pszichopatológiát fogunk látni.

Hogy jobban megértsük ezt, munkahipotézisként átveszem Paul Hollander idézett könyvéből az Amerika-ellenesség meghatározását. „Az Amerika-ellenesség egy különös gondolkodásmód, az ellenszenv, az averzió vagy a heves ellenségesség megnyilvánulása, melynek gyökere esetleg nem is kapcsolódik az amerikai társadalom vagy az Egyesült Államok külpolitikájának működéséhez vagy annak milyenségéhez. Röviden… az Amerika-ellenesség nem más, mint egy negatív hozzáállás, egyfajta előítélet, mely többé-kevésbé megalapozatlan… Ez az attitűd (többek között) olyan ellenséges viszonyulásokkal rokon, mint a rasszizmus, a sexizmus vagy az antiszemitizmus.”

Hollander helyesen látja, hogy az Amerika-ellenesség más mélységes ellenszenvekkel és averziókkal rokon, többek között azokkal, melyek az antiszemitizmust táplálják. E két előítélet közti kapcsolat tavasszal tett németországi látogatásom óta vált nyilvánvalóvá a számomra.

Az Amerika-ellenesség és az antiszemitizmus közti kapcsolat jól megfigyelhető, ha szemügyre vesszük azt a két kulcsfigurát, akik – úgy tűnik – napjainkban leginkább foglalkoztatják mind a németeket, mind az összes többi európait: Georg Bush és Ariel Sharon hatalmasra nőtt, fenyegető alakját. Már idéztük azt a széles körben elterjedt nézetet, mely szerint az amerikai elnök egy vad fickó, egy háborús uszító. Ezek ugyan túlzások, de van bennük logika. A Sharonról alkotott portré azonban időnként még ennél is szélsőségesebb. Azóta, hogy az izraeli miniszterelnök 2000. szeptember 28-án ellátogatott a jeruzsálemi Templom-hegyre, a német média Sharont – rendszeresen démonizálva – „bikaként”, „buldózerként”, „háborús uszítóként” vagy „mészárosként” emlegeti. Hitlerhez és Néróhoz hasonlítják, és azt állítják róla, hogy ő „a legelvetemültebb gazember Izraelben”. Tömören: az izraeli miniszterelnök egy undorító szörnyeteg, egy ámokfutó, „a rémes izraeli” megtestesítője. Minthogy Ariel Sharon többé-kevésbé országa zsidó népességének egészét reprezentálja, így a kirajzolódó kép az izraeli társadalmat engesztelhetetlenül brutálisnak mutatja, melyről az jut az ember eszébe, hogy ezt az országot háborús bűnösök kormányozzák. Nem csoda, hogy időnkként pária-státuszba sorolják Izraelt, sőt néha „a világ leggyűlöletesebb országának” nevezik.

Izraelen kívül csupán egyetlen másik ország: Amerika szolgál rá ehhez hasonló durva minősítésre. Most a két országot együttesen szidalmazzák „elvetemültségükért”, avagy a muzulmán szónokok démonológiájából kölcsönözve „nagy Sátánként” illetve „kis Sátánként” emlegetik őket. A német politikai retorika általában semmit sem szokott ennyire szélsőségesen megközelíteni, ám az is tény, hogy a német filozófus, Peter Sloterdijk a közelmúltban kifejtette, napjaink két „bűnös országa” Amerika és Izrael. Sokkal jellemzőbb azonban, hogy a németeket elégedettséggel tölti el, hogy „bírálhatják” Izraelt. Ugyanakkor izgalomba hozta a kedélyeket, hogy a legszélsőségesebb kritikák némelyike kellemetlen módon a visszájára fordult. 2002 tavaszán, a német választásokat megelőző időszakban például az FDP politikusa, Jürgen Möllemann mintha társadalmilag jóváhagyta volna a palesztin öngyilkos merénylők izraeli civilek elleni merényleteit, nyugtalanítva ezzel a németországi zsidókat. A frankfurti zsidó hitközség prominens képviselője, Michael Friedman egy népszerű televíziós talk-show-ban különösen élesen bírálta Möllemann-t, aki viszont nekitámadt Friedmannak, kijelentve, hogy az olyanok mint Sharon, és maga Friedman „intoleranciájukkal és maliciózus stílusukkal” kiprovokálják Németországban az antiszemitizmust. Az FDP ugyan lassan reagált erre a rosszízű szóváltásra, a németországi zsidóság azonban egyből felismerte, hogy a már jól ismert antiszemita kliséket alkalmazta Möllemann, midőn először antiszemitizmussal vádolta a zsidókat, majd pedig azért panaszkodott, hogy milyen igazságtalan, hogy ugyanezek a zsidók igazságtalanul felelősségre akarják őt vonni. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg az ismert német író, Martin Walser roppant ellentmondásos regénye, melynek címe: Tod eines Kritikers (A kritikus halála). A szerző az összes antiszemita sztereotípiát gátlástalan felhasználásával rendkívül taszító zsidó figuraként ábrázolja a regény főszereplőjét. Walser regényét a kritikusok egy része hevesen szidalmazta mint a „gyűlölet dokumentumát”, mások a védelmére keltek. Izrael és a németországi zsidóság bírálata tabunak számított, ennek megdöntése újabb fejezetet nyitott a háború utáni német társadalom antiszemitizmussal és holokauszttal kapcsolatos hosszú vitájában.

Az Izraellel és Amerikával kapcsolatos náci utalások az egyig legvisszataszítóbb vonása napjaink antiszemita és Amerika-ellenes retorikájának.

Dan Diner meggyőzően bizonyította utóbbi két, e témával foglalkozó könyvében, hogy az Amerika-ellenesség jól bevett hagyománya Németországban egészen a 19. századra nyúlik vissza. Az Amerikával szembeni német fenntartások, melynek hol kulturális, hol pedig politikai motívumai bukkantak elő, a 20. század elején kristályosodott ki, éppen a modernitás reakciójaként. A modernizációval együtt járó urbanizációt, pénzközpontúságot, szekularizációt, társadalmi mobilitást, tömegkultúrát, érdem nélküli előbbre jutást, demokráciát, feminizmust mind-mind a hagyományos életbe történt káros beavatkozásnak tekintették. Amerika bírálói hajlamosak voltak összemosni az állítólagos amerikai imperialista hegemóniától való félelmeiket és ellenérzéseiket a zsidó pénzről, hatalomról, befolyásról és ellenőrzésről vallott képzetteikkel. Diner Max Horkheimet idézi: „…mindenhol, ahol felbukkan az Amerika-ellenesség, ott az antiszemitizmus is jelen van.” A továbbiakban Horkheim kifejti, hogy Amerikát gyakran kiáltják ki a temérdek német és általában európai bajok forrásának, melyet – annak idején – „a kulturális hanyatlás okozta általános romlás” idéz elő. A romlás okait kutatva sokan „ezt az amerikaiakban és Amerikán belül ismét a – feltételezésük szerint Amerikában uralkodó – zsidókban találták meg.”

Az I. világháború utóhatásaként, a náci-korszakban az efféle vádak széles körben elterjedtek, és az ideológiailag megalapozott, antiszemitizmussal összekapcsolt Amerikaellenesség közhelynek számított. Az amerikai kultúrát degeneráltnak tekintették, melynek romlását a zsidó befolyás okozta. „Amerikával kapcsolatban, megvetést és undort érzek – mondta Hitler. – Ez az ország félig elzsidósodott, félig elnégeresedett, és minden a dollárra épül.” A kulturális hanyatlás képzetén túl mindenhol a feltételezett zsidó befolyásra bukkantak. Felfedezték ezt Beranrd Baruch személyében, ő volt Wilson elnök rendkívül körültekintően kiválasztott képviselője a Versailles-i értekezleten, aki nemcsak Rooswelt legfőbb tanácsadójaként jeleskedett, hanem a Wall Streeten pénzügyi gurunak is számított. Róla megállípították, hogy a háborút sürgette részben saját előrejutása, részben pedig a zsidó világuralom megteremtése érdekében. Henry Morgenthau-ról (ő Roosevelt pénzügyminisztere volt a II világháború idején) széles körben elterjedt, hogy ő „a német gazdaságot tönkretevő zsidó bosszúálló”. Még sok más befolyásos zsidóról (például New York hajdani polgármesteréről, Fiorello LaGuardiáról és a híres jogászprofesszorról, Felix Frankfurterről, aki Roosevelt bizalmasa volt) feltételezték, hogy a német érdekek ellenzői, sőt Roosevelt elnökről is időnként (tévesen) azt állították, hogy a valódi neve Rosenfeld.

Németországban a nácizmus bukását követően ilyen és ehhez hasonló nyílt összeesküvés-elméletek nyilvánosan nem juthattak szóhoz, ám aligha tűnhetett el nyomtalanul az az elképzelés, hogy a „zsidó befolyás” folyamatosan, sértő módon érvényesül. A német közvélemény-kutatok rendszeresen rámutatnak arra, hogy a német polgárok jelentős része még mindig meg van győződve arról, hogy túl nagy a zsidók befolyása a világpolitikában. A zsidók egyrészt saját jogon teszik ezt, részben pedig az amerikai külpolitika feletti állítólagos „ellenőrzésüknek” köszönhetően. Például 1991-ben a német jobboldal egyik vezetőegyénisége szerint a zsidók tehetnek az Öböl-háború kitöréséről, minthogy a háború nem Kuvait, hanem Izrael érdekeit szolgálta. Sander Gilman az akkori időket összegezve kijelentette: az Öböl-háború „megmutatta, hogy a németországi Amerika-ellenesség és főleg a békemozgalom tagjainak és ezek szimpatizánsainak zsidóellenessége miként látatta amerikai–zsidó–izraeli megszállásnak a háborút.”

Az utóbbi két évben Franciaországban fordult a legsúlyosabbra a helyzet. Itt az Amerika-ellenesség mind a politikai, mind pedig a kulturális életben hangot kapott, az antiszemitizmus pedig olyan nyíltan és agresszíven jelentkezett, mint soha a II. világháború befejezése óta. Ez az ellenséges érzület a közel-keleti konfliktussal kapcsolatos francia nézeteket tükrözi. Hevesen bírálták Izraelt, és szemben kerültek az Egyesült Államokkal, melyet Izrael védelmezőjének tekintenek. Gyakoriak a negatív francia megnyilvánulások mindkét országgal kapcsolatban. Ezek után nem meglepő, hogy a franciaországi hatalmas muzulmán közösség militáns elemei nyíltan hirdetik Amerika iránti gyűlöletüket, továbbá hogy feljogosítva érzik magukat, hogy tetszés szerint bántalmazzák a franciaországi zsidókat, akikben az izraeliek megtestesítőit látják. Egyesek úgy tesznek, mintha a francia média Izraellel szembeni verbális agressziója igazolná a francia zsidók ellen elkövetett fizikai bántalmazásokat. Ezzel egy időben, a francia iskolákban feldühödött muzulmán diákok rendszeresen megfélemlítik azokat a pedagógusokat, akik a holokausztról akarnak órát tartani. Előfordult, hogy agresszíven megakadályozták, hogy az iskolában a II. világháborús zsidó szenvedésekről beszéljenek. A holokauszt gyakorlatilag tabutémává vált, egyes iskolák pedig valósággal törvényen kívüli területté lettek. A történelem elhallgatása, továbbá az Izraellel szembeni nyílt ellenségesség egyaránt hozzájárul a francia zsidók napjainkban tapasztalható rossz közérzetéhez.

Franciaországban 2000 ősztől erősödtek fel a zsidóellenes indulatok, melynek kisebb-nagyobb hullámai azóta sem csitulnak. A francia hatóságok hosszú ideig nem ismerték fel ezeknek a mocskos akcióknak tényleges jelentőségét. Túlságosan hosszú ideig figyelmen kívül hagyták ezt a súlyos problémát, melyet a bevándorlók nyomorúságos negyedeiben gyakran előforduló társadalmi engedetlenség egyik megnyilvánulásának tekintették. Más szóval, a zsidóellenes erőszakos cselekedetekben egyszerűen a francia városokban általában egyre növekvő bűnözés egyik tényezőjét látták. Sok esetben a zsidóellenes erőszakot „természetes etnikai összetűzésként” igyekezték megmagyarázni, melyről úgy vélték, hogy a Közel-Keleten dúló folyamatos arab–izraeli erőszak elkerülhetetlen folyománya Franciaországban. Volt idő, amikor Chirac elnök határozottan kijelentette: „Franciaországban nincs antiszemitizmus.” A rettenetes zsinagógagyújtogatások idején sem tartotta fontosnak Chirac vagy Lionel Jospin miniszterelnök felkeresni ezeket a meggyalázott helyeket. (Igaz, később, a 2002-es választási kampány kezdetén a francia elnök szimpátialátogatást tett Le Havre-ben, ahol megtámadtak egy kisebb imaházat.)

Már csak a zsidók és a zsidó intézmények ellen elkövetett inzultusok száma is tarthatatlanná tette a nyilvános tagadást, és az utóbbi hónapokban, mióta Nicolas Sarkozyt kinevezték belügyminiszternek, érzékelhetően nagyobb elszántsággal igyekeznek megfékezni az erőszakot. Nos, ennek éppen itt az ideje, minthogy a franciaországi antiszemiták már túlléptek a zsidó szimbólumok nyilvános meggyalázásán, s immár a zsidók és a zsidók tulajdona elleni nyílt erőszak van napirenden. 2001 januárja és májusa között több mint 300 zsidóellenes támadásra került sor, 2003 tavaszán az ilyen gyűlöletből eredő erőszakos cselekedetek száma meghaladta az ezret!

Nem véletlen, hogy a franciaországi antiszemitizmus eldurvulása ugyanarra az időre tehető, mint amikor az Amerika-ellenesség meghatározó vonása lett a politikai és kulturális életnek. A franciák Amerikával szembeni ellenszenve egyre jobban megerősödött az elmúlt években, azonban ez valós politikai ellentéteken alapszik, melynek belpolitikai okai közé tartozik többek között az új Európában betöltött szereppel kapcsolatos ambivalencia, és a franciák csökkenő világpolitikai szerepe. Ez utóbbi tényező egyáltalán nem elhanyagolható, világosan megmutatkozik ez az iraki háborút megelőző agresszív, Washingtonnal szembeni francia politikában. Azonban túl a két ország közti feszültségen (mely velejárója annak a francia törekvésnek, hogy nemzetközi kérdésekben Amerika riválisaként kíván mutatkozni) a francia Amerika-ellenesség polemikus természetének mélyebb gyökerei vannak.

Az elmúlt két-három évben Európa legtöbb országa a német és francia helyzeten keresztül bemutatott fejlődéshez hasonló utat járt be, és sehol sem mutatkoznak a változás jelei. Egy friss jelentés szerint Angliában 75 százalékkal nőtt a zsidóellenes atrocitások száma 2003 első negyedévében. Az incidensek száma ugyancsak emelkedett Spanyolországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, a volt Szovjetunióban és még sok más helyen. Az Amerika-ellenesség mindenhol összekapcsolódik az Izrael-ellenes érzelmekkel, és gyakorta hallani, hogy a „cionista érdekek” avagy a „zsidó lobbi” mozgatja a színfalak mögül az eseményeket a világrend megdöntése érdekében. Az angol író, Michael Gove szerint mostanra összeolvadt a „jenki-fóbia” és a „judeo-fóbia”, és ami ebből született, az semmi jóval nem kecsegtet. „Amerikát és Izraelt is olyanok alapították, akik az előítéletek elől menekültek el Európából. Európa tragédiája, hogy az előítéleteknek köszönhetően ellenszenv övezi mind a két nemzetet.”

Hova vezet ez a szomorú állapot, és meddig tarthat még? És mely következményei lehetnének azoknak a kérdéseknek, melyeket érdemes lenne komolyan végiggondolni? Egyelőre nem mindenki ért egyet abban, hogy Európában súlyosan növekvő Amerika- és zsidóellenesség tapasztalható. Sokan úgy érvelnek, hogy a zsidóellenesség kellemetlen, de jelentéktelen probléma, mely leginkább olyan csalódott muzulmán emigránsokra jellemző, akik maguk is a faji gyűlölet és diszkrimináció áldozatai. És egyébként is – szerintük – amit a zsidók antiszemitizmusnak neveznek az alapvetően egyáltalán nem létezik Európában, viszont „állítólagos meglétével egyesek az izraeli kormányon belül cinikusan manipulálnak, hogy elhallgattassák a Sharon-kormány politikájával kapcsolatos ellenvéleményeket.”

Ez egy nyugtalanító, nem csituló probléma. Senki sem szereti, ha antiszemitának nevezik, és senkit sem szabad antiszemitának nevezni, aki nem az. Azonban tényleg vannak antiszemiták, kiknek szavai és tette roppant ártalmasak. Így egyáltalán nem meglepő, hogy az újra lábrakapó európai zsidóellenességre az aggódó zsidók minden lehetséges alkalommal felhívja a figyelmet. A zsidók tisztában vannak azzal, hogy Izrael is, mint minden állam, hibázik, és hogy a tisztességes kritika alól ez az ország sem kaphat felmentést. Ugyanakkor az izraeli politika jogos bírálata időnként az ország megbélyegzéséig fokozódik. Az arab–izraeli konfliktussal kapcsolatos Európában zajló vitákban elsősorban a baloldal hajlamos az egész cionista mozgalmat bírálni, előfordul, hogy kétségbe vonják a zsidó állam erkölcseit, sőt, Izrael állam létjogosultságát is megkérdőjelezik. A még szélsőségesebbek Izrael állam egész létét utasítják el: az izraeli miniszterelnököt Milosevicsnél is kegyetlenebb „háborús bűnösnek” nevezik, az izraeli népet pedig napjaink fasisztáinak vagy náciainak tekintik. Ez a vélemény a muzulmán világban általánosnak mondható, de Európában is időnként felbukkan. Helyesen beszél, aki ezt antiszemitizmusnak nevezi.

Ugyancsak a problémához tartozik, és további kérdéseket vet fel, hogy bár az európai média Izraellel kapcsolatban kevésbé durva, s hangneme nem szükségszerűen ellenséges, ugyanakkor roppant elszánt, és sokszor szólaltatnak meg olyanokat, kiknek kritikus hajlama szinte kizárólag Izraelre korlátozódik, és a világ más tájain történő igazságtalanságokra alig figyelnek. A londoni King’s College professzora, Shalom Lappin nemrégiben figyelemreméltóan józanul írt erről a kérdésről. Miután ő is eleget tesz a mára kötelezővé lett rítusnak, és elismeri, hogy nem minden Izraellel kapcsolatos bírálat igazságtalan, Lappin rámutat, hogy az európai kommentárok nagy többsége tele van túlzásokkal, történelmi pontatlanságokkal, és ideológiai előítéletekből származó torzításokkal:

„A mai európai baloldal túlnyomó része megörökölte a liberálisok és a forradalmárok zsidó közösségekkel szembeni ellenszenvét, mely napjainkban Izraellel szemben érvényesül. Az asszimilált értelmiségieket valamint a haladó zsidó aktivistákat nagyra értékelik, ugyanakkor magát a zsidó államot törvényen kívüli entitásként kezelik, mely méltatlan egy olyan néphez, mely saját történelméből megtanulhatta volna, hogy a nacionalizmus ostobaság. Szerintük a mostani intifáda nem annyira a területfoglalás és a telepespolitika csődjének, hanem annak következménye, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy zsidó politika.”

Leegyszerűsítve, ez az Izrael-ellenesség a független zsidó politika és a zsidó nemzeti függetlenség gondolatának alapvető elutasításából ered. Ez az ellenvélemény bizonyos körökben általánosan elterjedt volt a zsidó állam alapítása idején, ám több mint fél évszázaddal későbbi felbukkanása ugyancsak meglepő. Pontosan fogalmaz Lappin, amikor azt állítja, hogy akik így vélekednek, törvénytelennek tartanak minden elképzelést, mely a zsidó állam létét feltételezi. Ők a zsidó állam jogosultságától, mint olyantól idegenkednek, s lényegében érvénytelennek tartják a zsidó állam jelenlegi formáját. Ennek komoly hagyománya van az európai egyházi és világi kultúrába, csakúgy, mint az iszlám világba.

Mint ahogy léteznek, akik tagadják az antiszemitizmus meglétét, vannak olyanok is, akik az Amerika-ellenességet tagadják. Ez utóbbiak állítása szerint az egész világ együttérzéssel fordult Amerika felé a New York és Washington elleni szeptember 11-i terrortámadást követően, ám ez a jóindulat szertefoszlott a meggondolatlan és arrogáns amerikai külpolitikának köszönhetően.

Tény, hogy a legkülönbözőbb országokban nagy tömegek fejezték ki Amerikával való szolidaritásukat szeptember 11-e után, ám ez a szolidaritás nyilvánvalóan addig volt tapasztalható, amíg az amerikaiak áldozatok voltak. Paschal Bruckner írja: „szeptember 11-én éjszaka, városunk többsége nyilvánvalóan együtt érzett az áldozatokkal, de azt is sokan mondogatták, hogy ’Ezt az Amerikaiak megérdemelték!’ ” Időnként a világ szimpátiája a zsidók felé is árad, amikor ők az áldozatok. Ám amikor az amerikaiak és a zsidók erősnek bizonyulnak, ez azonnal semlegesíti a korábbi jóindulatot, ez az érzés az ellenkezőjébe fordul át. A zsidókról minduntalan azt képzelik, hogy hatalmas erőt tartanak a markukban, melyet előre megjósolhatatlan módon, bármikor bárkire rászabadíthatnak. Amiri Baraka amerikai költő szerint a World Trade Center elleni merényletet izraeli terroristák követték el, állítása szerint a zsidókat előre figyelmeztették, hogy mi fog történni szeptember 11-én, s így ők nem mentek be aznap az Ikertoronyba dolgozni. A legkülönbözőbb emberek meggyőződése az a fantazmagória, mely szerint a Columbia űrrakéta katasztrófája egy „titkos zsidó–Izraeli összeesküvés” következménye. Sokak számára az amerikaiak és a zsidók nem egyszerűen összetartoznak, hanem a közös gyűlölet tárgyaiként felcserélhetők. „A zsidók hozzák ránk a bajt” – fogalmazott világosan a fasiszta Németország népszerű szlogenje. Ma az amerikaiakban látják a bajok forrását. De a zsidók sem úszhatják meg, sőt a zsidókról alkotott negatív képmás összemosódik az amerikaiakról alkotott negatív képpel, és a kettőt – melyet a mindenhol jelenlévő két mumus, Bush és Sharon szimbolizál – együtt, egy kalap alatt ítélik el. Ennek a képzeletbeli szörnynek Franciaországban már nevet is adtak: „Busharon”. Egy franciaországi zsidóasszony az országában tapasztalható egyre növekvő Amerika-ellenességről és antiszemitizmusról megjegyezte: „Amikor azt mondják ’Amerika’, akkor Izraelre gondolnak, és amikor ’Izraelről’ beszélnek, akkor a ’zsidókról’ van szó.”

Avagy fogalmazhatunk még pontosabban: ezek az emberek egyáltalán nem gondolkodnak. A fentieknek szinte semmi köze a valós amerikaiakhoz és a valós zsidókhoz, hanem azokhoz a hatalmasra nőtt képzeletbeli lényekhez kapcsolódnak, melyek mind több ember fejébe fészkelték be magukat az egész világon. Leleplezve az Amerika-ellenességet és az antiszemitizmust tápláló érzelmeket a szimbolikus identitás birodalmába lépünk, ahol kísértetfigurákat: képzeletbeli amerikaiakkal és zsidókkal találkozhatunk.