Avrom Szuckever a litvániai Szmorgon kisvárosban született és természetesen jiddis volt az anyanyelve. De kora gyerekkorát a szibériai tájak között töltötte, aztán Vilnóban lengyel nyelvű gimnáziumban járt, és a helyi egyetem bölcsész karán volt hallgató. A világirodalom klasszikus és modern értékeit és formáit szívta be, a lengyel, orosz és francia költészet csodálója volt még mielőtt megismerkedett volna a jiddis irodalom hagyományaival és a korabeli jiddis költészettel. És mégis az anyanyelvén kezdett el írni, mert a harmincas évek vilnói fiataljai már nem tartották a jiddist visszamaradt stetl nyelvnek; itt jiddisül tevékenykedtek modern iskolák, ifjúsági mozgalmak, politikai pártok, irodalmi körök, a Jiddis Tudományos Intézet (YIVO). Számos fiatal író az európai esztétika legkülönb, legrafináltabb eszközeihez folyamodott jiddis nyelvű alkotásokban.

Szuckever első verseskötete (Lider) Varsóban jelent meg 1937-ben, a második (Valdiks) Vilnóban 1940-ben. Miután a németek megszálltak Vilnót, 1941 szeptemberében a költő családjával a gettóba került. Szellemi ellenállásként irodalmi munkásságát tovább folytatta: rendületlenül hitt küldetésében, a költészet megváltó erejében. Amikor 1943 szeptemberében a gettót likvidálták, Szuckever százhúsz bajtársával együtt egy partizánbrigádhoz csatlakozott a közeli erdőben. Onnan, 1944 márciusában egy külön repülőgép Moszkvába vitte, ahol a zsidó lakosság szörnyű sorsáról szóló beszámolói nagy hatást keltettek. 1946 februárjában a Szovjetunió küldötteként a nürnbergi perben tanúskodott. Rövid ideig Párizsban tartózkodott, s végül, 1947-ben, Tel-Avivban telepedett le.

A háború utáni korszakban Szuckever költészete új témákkal és formákkal bővül és gazdagodik. Nyelvi virtuózitása a hosszú, poémaszerű és a rövid költemények minden szintjén megnyilvánul; szuggesztív képek, hasonlatok, metaforák, reflexiók, rafinált ritmusok az író lelkivilágának és gondolatmenetének minden árnyalatát tükrözik. Költői tevékenysége mellett, Szuckever a Goldene keyt (Aranylánc) című negyedéves folyóiratot szerkesztette 1949-től 1995-ig. A folyóiratban az Izraelben és a világ más tájain élő jiddis írók legértékesebb alkotásai jelentek meg: regények, elbeszélések, versek, memoárok, esszék, fordítások a héber és a világirodalomból. Szuckever új írásai a Goldene keyt lapjain jutottak el először olvasóihoz, később számos kisebb és nagyobb kötetekben jelentek meg.

Ásom a gödröt, ahogy kell, ahogy megparancsolták.

S közben szemem földben kutat vigasz után.

Ásom és vágom a földet, s íme, egy kis gilisztát látok meg ott

Mint vergődik szegény, s a szívem felsajog.

Ásóm belevág, s csodák csodája:

Kettő és három lesz belőle, úgy szétvágva.

Egy újabb vágás, s a három már négy,

Hát ilyen sok életet teremtek én?

A hit feléled bennem újra, lelkem felderül

S érzem, hogy karom új erővel lendül:

A giliszta nem adja meg a sorsnak magát,

Nála kevesebb lennél-e, mond meg hát?

Vilno gettó, 1942 május

Ha nem lettem volna veled együtt,

Ha nem itt lélegeztem volna be a fájdalmat s az örömöt, –

Ha evvel a földdel nem égtem volna együtt

A vulkanikus szülés-szenvedésben,

Ha most, a borzasztó feláldozás után,

Nem születtem volna együtt evvel a földdel,

Amelynek minden egyes kavicsa nagyapám –

Akkor kenyér nem laktathatott volna jól,

Szomjamat nem olthatta volna víz,

Ameddig gójjá válva nem hunytam volna el

S csak vágyakozásom jutott volna idáig el...

Tel Aviv, 1947

* * *

Mialatt egy pohár bor mellett egy kollégával beszélgetsz,

És egy fájó fogad jobban izgat, mint, mondjuk, a naplemente,

Ugyanabban a percben, s lehet csak egy pillanattöredékben,

Rád kukkant a halál, mint órából a kakukk madár.

Mialatt élvezettel követsz egy lehulló csillagot,

Egy emberke leugrik a hídról a Szajna gyomrába.

Mialatt egy isteni tragédiát csodálsz a szférákban,

Nem veszed észre, hogy egy hiéna leselkedik májadra.

Mialatt megjátszod a kiválasztottat: én, a teremtés színe-java,

Egy kígyó nyelvel-felesel: páratlan vagy te ember, mert kétlábú vagy.

Mialatt gyerekeid nevetnek, te kínodban kacagsz fel,

S míg égig dicsérnek, kihűlt és forró hamuval borítod be fejed.

Mialatt a hét szótagon még meg sem száradt a tinta,

Szivárványod csöppjei már felszívódtak

Amikor elillan boldogságod szerencséddel,

Nyomában ott leselkedik a Gólem s fejénél a fejsze.

1981

* * *

Az enyém az a levágott kéz, amelyet évekkel ezelőtt

Egy kertben találtam a paradicsomok között.

Minthogy férfikéz volt, s gazdája nem volt,

Az enyém lett. Harmadik kéz. Nélküle semmit sem írok.

Néhány kíváncsi olvasóm előtt elismerem:

Nem én vagyok az, aki oly varázslatosan szól

És titkokat súg a papír fülébe nem az én emlékeimből:

Hanem az a harmadik kezem, amelyet ott leltem a paradicsomok között.

Írása olvasásához nem elég jiddisül tudni,

Nyelvét magam is tanulom. Egyesegyedül bukdácsolok

Éjtájban, köves, tövises szűk ösvényein

S virradatkor megpillantom ragyogását a paradicsomok között.

Enyém a harmadik kéz, amely lehet, hogy éppen egy fiatal nőt

Simogatott, amikor a gazdáját szétkaszabolták.

És én megtaláltam, amikor a férfi elvesztette

A paradicsomok között, ezerkilencszáznegyvenegy szeptemberében.

1981

* * *

Egy madár Sztrádivárin játszott az alkonyatban,

Kíváncsian kérdeztem magamtól: kinek?

Egy madár nem játszik oktalan egy Sztrádivárin,

Biztos rejtőzik egy fül valahol, biztosan van kinek.

Gyűszűnyi – és nézd e csodát: hozzáfog

Játszani egy Sztrádivárin. Hogyan? Kinek?

Ha csak be nem ugrasz egy tűzhányó gyomrába

És ott kérdezed meg a röhögő Asmodájt: Hát kinek?

Kinek játszott a madár a Sztrádivárin,

Irgalmas Semmi, mondd meg kinek?

Egy madár nem játszik oktalan utolsó reptéig,

Ezért egy nevet követelek vagy neveket.

És amikor megkérdeztem a madarat a Sztrádivárival,

Kegyelemért könyörgött: jaj, ne szégyeníts meg.

Hamuvá és porrá válik a Sztrádivárim

Ha valaha is megtudom, hogy kinek.

1983