A „Deus ex machina“ kontroverziális film. Már régen is lehetett róla hallani, magyar zsidó internetes levelezőlistákon többen a betiltatását is felvetették. Zsidó és pro-izraeli aktivistáknak nem tetszik. „Antiszemita“, „Izrael-ellenes“ – hangoztak a fő vádpontok ellene, főként olyanok szájából, akik minden alkotást csak és kizárólag politikai szempontokból mérlegelnek. Hasonlóan, a politikai jobboldal nyilván kizárólag a film palesztin mivoltát ünnepli.

A film egy izraeli arab városka mindennapjainak bemutatásával kezdődik – a legjobb közép-és kelet-európai abszurd hagyományai láthatók a vásznon: egy férfi mindig arra a buszra vár a buszmegállóban, mely sohasem érkezik meg. A főhős végighajt az orientális „Bahnhofstrassé“-n, s míg mindenkit üdvözöl, mindenkire van egy keresetlen megjegyzése. Valakit négyen agyonvernek, aztán kiderül, nem ember, hanem kígyó volt a delikvens. De végig az első verziót hisszük. Néha gyújtóbombákat dobnak be egy házba. Talán azért, mert „kollaborál“ az izraeliekkel? Nem tudjuk, csak sejtjük. Csupa-csupa elfojtott agresszió, ki nem élt vágy, meghiúsult remény. A beszéd nem a képet tükrözi, a mondanivaló a szomorú tekintetekben lakozik. Háttérként fantasztikus zenék szólnak. Minden hiteles, ám minden remény „kárba veszett“.

Az izraeliek katonák és rendőrök. Azt gondolom, hogy palesztin szemszögből nézve ez legitim ábrázolási mód, mivel nagy részük tényleg a hatóság formájában találkozik az izraeli zsidókkal. A katonai ellenőrzőpontok megalázó kellemetlensége szintén az élet hozománya, nem a PFSZ „KB Propagandaosztálya“ találta ki, bár itt összemossák az izraeli és a Területeken élő arabok helyzetét. Suleiman egyébként palesztin mítoszokat is kifiguráz azzal, hogy az „öngyilkos robbantó“ figuráját egy szexbombába „helyezi“, akinek léptei nyomán robbannak fel a katonák. Nem kellemes látvány a zsidóknak, de tudomásul kell vennünk, hogy palesztin álmokat látunk, ugyanakkor természetesek egy olyan területi konfliktus során, amikor az egyik fél győzött, a másik vesztett s nem „cukros kenyérről“, hanem bosszúról, vérről és földről álmodik. Lehetne kurd álom Törökországról, siita álom a szunnitákról, a történelmi küzdelmek vesztesei vérről ábrándoznak. Ám ezek a palesztin álmok az utóbbi időben egyre vérmesebbek és véresebbek. Valahogy beléjük szűrődött a szülőföld elvesztésének fájdalma, a soha-bele-nem nyugvás dühe és a – tudatosan is szított – pusztító gyűlölet. Mindenesetre a gyűlölet hat: a filmbeli palesztin fogoly – aki „otthon van“ – ismeri Jeruzsálemet, izraeli őrzője viszont nem. Az üzenet egyértelmű: „hiába alapítottatok államot 1948-ban, idegenek vagytok itt“. Olykor abszurdba megy át a film: a check-point-nál álló harmincas főhős Arafat-lufit ereget, hogy elterelje a katonák figyelmét, a lufi száll és száll, egészen a jeruzsálemi Sziklamecsetig. A vicc győzelme?

A film különleges hangulatú, fontos alkotás. Egészen a végéig tulajdonképpen nézhető. A véget azonban úgy elrontja Suleiman, ahogy csak lehet. Ugyanis elhatalmasodik rajta a nemzeti érzés. Izraeli kommandósok gyakorolnak, arab burnuszos céltáblákra lőnek célba. De az utolsót, a legvégsőkig kitartót és életben lévőt nem tudják kilőni s az nem csak hogy – Krisztusként – emelkedik fel a levegőbe, hanem visszasugározza a kapott golyókat, melyektől hullanak az izraeliek, mint a legyek. Feltűnik a palesztin zászló is, az utolsó nindzsa Palesztina/Izrael pajzsával védi magát. Felrobbantja az izraeli helikoptert is.

Az konklúzió mentes minden kétértelműségtől: nincs „megbékélés“, harc van, a végsőkig. Magányos, originale arab hős a technicizált, tömeges izraeli/nyugati világgal szemben. A jelenet látószögét Nicolae Ceaucescu, Kim Ir-Szen, Hitler és Sztálin is magáénak vallhatná, így nem több mint primitív palesztin propaganda. „Ők rosszak, mi jók vagyunk“. Ezt a látószöget már ismerjük és unjuk.

Kár volt így elrontani ezt a filmet. Nem méltó hozzá. S leginkább a saját ügyének ártott ezzel a máshol figyelemreméltó érzékenységéről számot adó rendező.