|
Tizenöt év huzavona után az állam végre elvállalta egy méltó emlékhely felépítését; erre 1.7 milliárd forintot költött, s a végeredmény egy impozáns külsejű, ám kevéssé hasznos épületkomplexum. A több éves huzavona után kiválasztott Páva utcai zsinagógát, amelyről a közvélemény, az alapítvány kuratóriuma, a megbízott történészek és muzeológusok is azt hitték, hogy a kiállítás központja lesz, „rajtaütésszerűen” az eredeti állapotában restaurálták. Ez megfelel a hitközség felfogásának, a tervező Mányi Stúdió építészi ambícióinak, de jóval kevésbé a meghirdetett célnak, hiszen az eredeti szépségében felújított zsinagóga belső terei kiállítás rendezésére gyakorlatilag alkalmatlanok. Ráadásul a hitközség egyre erősebben „nyomul”, igyekszik minél többet visszavenni abból, amit felajánlott: az eredeti helyreállítás után most már olyan hangok is hallatszanak, hogy a zsinagóga épületébe csak kipával lehessen belépni és az intézmény szombaton tartson zárva. A föld alatt létrehozott kiállítótér, valamint a templom e célra felhasználható női karzata összesen mintegy hatszáznegyven négyzetmétert tesz ki. Akik így intézték, azok szerint ez „szép kihívás”, mások szerint inkább nagy kiszúrás a kiállítás rendezőjével szemben. A kiállítás szempontjából már jobb helyszín lett volna valamely kültelki vagy vidéki téglagyár: ez adekvát és sokkal tágasabb is. (Kár, hogy Kőbányai János, a kuratórium tagja a döntéshozatalkor nem tartózkodott Budapesten, és kreatív ötleteivel akkor állt elő, amikor már javában folyt az építkezés a Páva utcában. Jellemző része ez a történetnek – lásd alább.)
Hogyan állhatott elő ez a lehetetlen helyzet? Miként lehetséges, hogy a jobboldal legújabb kori történelmi zarándokhelye, a „Terror háza” kiállítás a semmiből két év alatt megszületett, míg a sokkal nagyobb nemzetközi támogatást élvező Holocaust múzeum, tizenöt év huzakodást követően, két évvel a döntéshozatal után vitatott, felemás állapotban, sebtében összehozott, ideiglenes kiállítással várja a megnyitót?
*
A Holocaust Múzeum körüli hercehurca az egész magyar–zsidó kérdéskör végtelen kuszaságának lenyomata.
A Terror háza egyszerű ügy volt: az akkori miniszterelnök utasított, és mindenki tette a dolgát. Nem volt gond a szükséges forrásokat mozgósítani: költségvetési pénzt, történészeket, építészeket, kiállítási szakembereket, stb. A függelmi viszonyok egyértelműek voltak, a tekintélyelvű jobboldalon mindenki tapsolt, és nem voltak viták: egyszerű és kényelmes volt a magyarokat áldozatként bemutatni.
A holocaust múzeum ennél sokkal bonyolultabb képlet. Míg a konzervatív antikommunizmust a jobboldali kormány könnyen kisajátította, a Holocausttal ezt nem lehet megtenni. Itt a szereplők – magyar állam, a magyar közvélemény, a zsidó hitközség, a zsidó/baloldali/liberális értelmiség, külföldi kormányok és közvélemény – akiknek mind van súlyos mondandójuk a témáról, mellérendelt kapcsolatban állnak, így a jellemző kommunikációs forma köztük nem a parancs, hanem az örökös egyezkedés vagy huzavona.
Az alaptétel szerint az egykori magyar állam által halálba küldött zsidók méltó emlékhelyét megteremteni a jogutód, a mai magyar állam kötelessége. Egyetlen kormány sem vállalta azonban szívesen ezt a lépést, hiszen a magyar társadalom megszégyenülését, erkölcsi alászállását dokumentáló létesítményre pénzt költeni minden, csak nem népszerű vállalkozás. (A Terror háza narratívájával ellentétben itt a magyarok tettesek és nem áldozatok.) Mindez lényeges időhúzást jelentett és csak a nyugaton ekkor tetőző holocaust-kultusz légkörének köszönhetően sikerült áttörést elérni.
A második tényező tehát az ügyben a nemzetközi közvélemény, európai közhangulat vagy akárhogy hívjuk. (Ezt személyesítette meg a francia kormány, amely – csekély nyomásgyakorlásként – a múzeum informatikai berendezéseit finanszírozta, s amely ezért egy helyet kapott a kuratóriumban is.)
Hasonló nyomásgyakorló szerepet játszottak a meghatározó súlyú amerikai és európai zsidó szervezetek, akiknek képviselője – az izraeli Jad vasém egyik vezetőjének személyében – szintén helyt kapott a kuratóriumban. A nyomásgyakorlás azonban csak a feszültségeket tartotta fenn: a magyarországi ügyekhez nem értő külföldiek a viták rendezését nem tudták előmozdítani.
A negyedik tényező a hitközség, amelynek Holocausthoz való viszonyát az Új Élet 2004. február elsejei számában megjelent emlékbeszéd tükrözi: a Vészkorszakot átélt idős nemzedék fájdalmát úgy szólaltatja meg, hogy abból hiányzik az azóta eltelt hatvan év távlata, a mának szóló üzenet. A hitközség vezetői és képviselői szüntelenül a holocaustot emlegetik, miközben az e célnak szentelt múzeumtól könnyedén visszaveszik azt, amit felajánlottak, és nem tudatosul bennük, hogy ezzel az egész projektet lehetetlenné tették.
Önálló tényezők a kutatók, szaktörténészek, akiknek feladata a Holocaust „üzenetének” megfogalmazása, s akik – politikai felhangoktól sem mentes – gyakran személyeskedő vitákat folytattak a kérdésről.
Önálló tényező az (amúgy megfoghatatlan) zsidó értelmiség, amely túlnyomórészt a baloldali liberális közvélemény-formáló elit soraiból hallatja hangját. Ez feltétel nélkül támogatja a Múzeum eszméjét, ám roppant kevéssé pragmatikus (lásd a véget nem érő vitákat a múzeum helyszínéről, annak szimbolikus jelentőségéről – még akkor is, amikor már javában folyt az építkezés). A holocaust – e máig felfoghatatlan súlyú esemény – értelmezése ma is megosztja a közvéleményt, a véleményformáló értelmiséget, a szaktudósokat, a politikusokat. Zsidók voltak-e az áldozatok, vagy hazájuk által eltaszított magyarok? Előre nem látható tragédia volt-e, ami történt, avagy az antiszemita kórság évtizedek óta ott lappangott már a magyar társadalom sejtjeiben? E súlyos kérdések alapvetően befolyásolják a kiválasztandó helyszínt, a forgatókönyv tartalmát, az ennek megírására felkért szakértőket, stb. Csak így történhetett meg, hogy az építészeti tervek már akkor készen voltak, amikor a forgatókönyvről még javában dúltak a viták.
A szerteszét húzó erők eredőjeként felálló kuratórium nem volt hatékony és ütőképes. Elnökének, Vámos Tibornak energiáit fölemésztették a – gyakran személyi küzdelmekben testet öltő – politikai-ideolgiai harcok, s a menedzsmentre alig jutott ideje. Így a döntési jogkörök átkerültek a hitközség-állam tengelyre, ahol nincs ugyan szellemiség, de van működőképes apparátus.
Csak így történhetett meg az az abszurdum, hogy a hitközség felajánlotta a Páva utcai zsinagóga épületét a múzeum céljára, majd azt mégis eredeti állapotában restaurálták, amelyben nem lehet kiállítást rendezni. Az eredmény egy szépen felújított zsinagóga, egy impozáns emlékhely és egy ellehetetlenített kiállítás. Pedig ez utóbbi volt a projekt lényege, nem más.
Gadó János
|
