A Rambam a következőket mondja: „Minden egyes nemzedékben, mindig úgy látták a próféták és a Szanhedrin, hogy Niszan hó 16-án lengették meg az ómert, akár hétköznapra, akár sabatra esett…”

Pészach, a Szabadság ünnepének másnapja után következik a Sz’fira időszaka. Ez az év azon időszaka, amely – több vonatkozásban is – ugyanehhez a szomorú periódushoz tartozik. Ugyanakkor mindazok a micvák, amelyek a számlálással kapcsolatban állnak a Tórában, készülésre és készülődésre szólítanak fel. Azaz – jelen esetben – a Savuot ünnepének a fogadására. Ez a Tóraadás ünnepe, amelyben az ómerszámlálás révén a felkészülés a csúcspontjához érkezik el. A teljes megváltást (a lelki felszabadulást is) jelenti, amire pedig a kitaszítottaknak igen nagy szükségük van.

Van azonban a Sz’fira napjainak egy másik aspektusa is. Ez pedig a gyász.

A Talmudban ez áll: „Azt mondták, 12 ezer tanulópárja volt Rabbi Akivának (azaz 24 ezer tanítványa), Gvattól Antipatroszig, de ezek mindannyian azonos időben haltak meg… Úgy tanulták, hogy mindannyian a Peszach és az Aceret (azaz Sávuot) közötti időszakban lelték halálukat. A zsidó történelemben, - ahogy az a Gemara alapján világossá válik – a Bál Haturim szerint, aki viszont Rav Haj Gaonra hivatkozik – a Sz’fira napjaiban, napnyugta után, a Rabbi Akiva tanítványait sújtó csapás miatti gyász miatt megtiltották a munkát. Szokás szerint nem dolgoztak Peszachtól Savuotig, napnyugtától hajnalig. Ennek az oka az, hogy Rabbi Akiva tanítványait – akik ugyanebben az időszakban haltak meg –, napnyugta után temették el, ezért addig semmiféle munkát nem végeztek.

A gyász más értelemben jelenik meg a „Hilchot Hapeszach” (R. J. Giat) végén: eszerint ebben az időszakban nem kötünk házasságot.

A Ture Zahav megemlíti, hogy a későbbi korokban is szomorú események kapcsolódnak a Sz’fira heteihez. Így például említést tehetünk azokról a hitközségekről, melyek a keresztesek kegyet-lenkedései során pusztultak el.

Ugyancsak ebben az időben halt mártírhalált az a mintegy 400 ezer magyar zsidó is, akiket a nácik, Auschwitz és Birkenau megsemmisítő táboraiban öltek meg.

„Üszkös törzsnek gyenge ágaként” vállalkoztam erre az utazásra Auschwitzba, hogy lássam azt a helyet, ahol megölték nagyapáimat, nagyanyáimat, nagybátyáimat és nagynénéimet. Hogy ott álljak, a könnyel és vérrel áztatott, tiszta és szent hamvaikat befogadó földön. Hogy ott álljak a lelkük tisztaságától fénylő ég alatt, ahol életüket áldozták fel az Örökkévaló nevének megszenteléséért. Ahol ajkaik még mindig azt suttogják: „Sma Jiszrael, az Örökkévaló a Mi Istenünk, az Örökkévaló Egyetlen Egy!“ Hogy érezzem az iszonyatát ennek a helynek, hogy átéljem félelmetes és rémisztő kisugárzását, hol romba dőlt a tanítványok jövője, szétszakadt a családok egysége, és felbomlott a közösség.

De ugyanezen a helyen, az elnyomott közösség egységének új távlatot adott az egymásrautaltság. Erőt és bátorságot nyújtott a kiszolgáltatottság, s re-ményt a hit .

Döbbenetet érzek ezen a földön.

Hadd említsem neveiket, nagyszüleimét, a jámbor és tudós Reb Jaakov Ber Levyét, a szerény Gitl Levyét, az igaz ember Joszef Weissét, az erényes Lea Weissét, valamint fiaikét és leányaikét.

Neve van minden embernek, neve, amelyet szülei adtak, hogy viselje a múltat és továbbadja azt az el- jövendőnek.

Minden név mögött teljes világ áll , alkotó munka és I-tenszolgálat. Értelemmel teli életek láncolata.

Filozófiai szempontból e hely több kérdést is felvet: teológiai, lélektani prob- lémákat és társadalmi-politikai kérdéseket is.

„És meg ne fertőztessétek az én szent nevemet, hogy megszenteltessem Izráel fiai között...” (3Móz. 22, 32)

A Rambam magyarázata szerint (Jeszode Ha-Tora 5. fejezet 1. Par.) ez a Kiddus Ha-Sem tevőleges explicit pozitív micvájának parancsa. Gyakorlatilag, ha valakit arra kényszerítenek, hogy térjen ki, - máskülönben halálra ítélik – , s az utóbbit választja, az Kiddus Ha-Semnek számit.

A Rambam és a Szefer Hahinuch 268. micvája szerint is különbséget kell tenni az „objektív” Kiddus Ha-Sem – a mártíromság – között és aközött, ami önmagában rejtett marad. Ez az a fajta Kiddus Ha-Sem , amely – szubjektív szemszögből – olyankor történik, amikor valaki (belső késztetésére hallgatva) indul el a halál felé vezető úton és – Jóbot parafrazeálva – azt mondja: „abban reménykedem, hogy érte leszek megölve.”

Szerintem, ez a hely nem múzeum, hanem temető. Nem olyan helynek kellene lennie, ahol a pusztítás gépezetének eszközeit, kirakatok mögé téve állítják ki. Olyan temető kell, hogy legyen, ahol elmondható : „…Ez az, a mit szólt vala az Úr, mondván: A kik közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” (3M10, 3.). Rasi ehhez még a következőket teszi hozzá: „Azt mondja Mózes Áronnak: Áron, testvérem, tudtam, hogy a Szentély a Jóteremtőhöz közel állók által szenteltetik meg. Úgy véltem, hogy általam vagy általad. Most már én is látom, hogy nagyobbak ők nálam és nálad.”

A tábor keleti oldalán megmaradt valami azokból a barakkokból, amelynek egyikében az édesanyám túlélte a borzalmakat. Odamentem, hogy lássam, hol szenvedett testi és lelki gyötrelmek közepette. Ott, ahol megfosztották emberi szabadságától, ahol az I-ten képmását tiporták meg, és ahol mégis élve maradt. Felnézve az égre, ami őt is beborította egykoron, ahonnan a nap sugarai égették a bőrét… a látóhatáron egyszercsak az Ö-való dicsőségének sugarai jelennek meg és megvilágítják a földet. Ez reménnyel tölt el és hitet plántál . Erőt ad, hogy tudatosan teljesítsük az Ö-való parancsát és hogy magunkra vegyük az égi királyság (malkhut samajim) igáját. Azzal a szándékkal, hogy a micvák igáját is magunkra vegyük.

Egy hely, ami a szegények és a nincstelenek kiáltásaival van átitatva, egy hely, ahonnan a Szentek és a Tiszták vére kiált fel, egy hely, ahol nehéz kérdések vetődnek fel. Melyekre még nehezebb e kérdésekhez illő válaszokat adni. És ahol nem is marad más hátra, hiszen „Áron pedig mélyen hallgata…” (3M. 10, 3).