„Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és állandóan meg kell újítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a holocaust súlyos, fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem holmi részvéten vagy megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. (…) A holocaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot” – írta Kertész Imre A holocaust mint kultúra című esszéjében. Mivel államaik révén a kelet- és közép-európai zsidó közösségek – reménykedő és közönyös, vallásos és világi, idős és fiatal zsidó generációk – is csatlakoztak Európához (ahol mindig is voltak, ki se mozdultak onnan, mint Kohn bácsi Munkácsról), fel kell tenni a kérdést: mit remélhetnek a zsidók Európától? Mit tanult Európa életképes társadalma a holocaust fekete gyászünnepéből, megtermékenyítette-e a holocaust világtudása az európai tudatot? Amely ma jóval nagyobb válsággal küszködik, mint egy évtizede, amikor Kertész az esszéjét megírta?

*

Európa Auschwitzban halt meg, de ott is született újjá. A nyugati demokráciák politikája, közigazgatása, intézményrendszere, oktatása és médiája alaposan feldolgozta a történelmileg példátlan indusztriális népirtást, ám a feldolgozás során a holokauszttal együtt a zsidóság is a jelenidőből a múltidőbe került. Az európai kultúrkör emancipált alanyából rezervátumi emléktárgy lett, s még csak nem is megfogyatkozott száma, hanem áldozat státusza okán. Európa számtalanszor megsiratta és megkövette a hatmillió halottat – miközben olyan új, politikailag korrekt, hazug demokratikus világot teremtett, amelyben európai zsidó közösségek ismét félelemben élhetnek, ezúttal iszlámista suhancoktól és „spirituális vezetőiktől”, akik francia, német és belga neonácikkal együtt fenyegetik iskoláikat, zsinagógáikat. És félniük kell, sajnos, az egyoldalú, baloldali antirasszisták korlátoltságától is. Európa ugyanis – főként a korlátolt baloldal hatására – megtanulta becsapni magát: az antiszemitizmus tilos, de ami balról jön, az nem lehet antiszemitizmus; az „anticionizmus” eleve nem antiszemitizmus, ezt csak a cionisták állítják; az iszlamofóbia is bűn; különben is, miért ne lehetne Izraelt bírálni, ha egyszer az izraeliek tehetnek a megszállásról, a telepesekről? A terrorról. Miért is kellett az izraelieknek áldozatból tettesbe átmenniük?

1967 után az izraeliek még a mi zsidóink folytatásai voltak más eszközökkel, ez mára annyiban változott, hogy az európai zsidóság sokak szemében az izraeli agresszornép itt állomásozó diplomáciai testülete (vagy kereskedelmi kamarája). Tragikusan mulatságos volt az az elszántság, amivel európai politikusok kikérték maguknak Jaszin sejk izraeli kilövését, miközben ők maguk épp egy összeurópai, operatív antiterrorista együttműködés mikéntjéről tanácskoztak. Nem paródiák, hanem komoly elemzések produktuma volt a „szegény, mozgássérült szellemi vezető” toposza, aki nyilván nem halált, hanem akadálymentesítést érdemelt volna Gázában, hogy az utolsó szociális Hamasz-óvodába is bejusson, szellemi támpontokat nyújtani. Európa hangzatos szólamokkal ítéli el a „jogtalan önbíráskodást”, sőt „terrort”, miközben semmit nem ért Izraelből, Irakból, semmit nem ért az egyre közeledő iszlámista veszélyből, nem látja, hogy ugyanarról a háborúról van szó – csak néha, egy-egy robbanásnál tapogatózik óvatosan a kabátzsebe felé, megvan-e még a gyufa.

Az Európai Unió csak hosszú évek után, 2003. szeptemberében vette fel a Hamasz politikai szárnyát is a terrorszervezetek fekete listájára, miután hónapokkal előtte, Bush elnök felhívására még mereven elzárkózott ettől. 2001. decemberében, a New York-i sokk hatása alatt az EU ugyan felszólította Arafatot, hogy azonnal szerelje le a Hamaszt és az Iszlám Dzsihádot, ám e lépés nem volt előfeltétele a Palesztin Hatóság évi 120 millió (11 év alatt összesen 4 milliárd) eurós támogatásának. Amely támogatás, lásd a vonatkozó tényfeltáró irodalmat, szép hányada vándorol azokhoz, akiket Hamasz, al-Kasszam Brigádok vagy al-Aksza Mártírjai néven látunk viszont az esti híradókban. Az EU ugyan lapzártakor szünetelteti a pénzek folyósítását, de még azt sem a megfelelő okokból. Nem azért, mert a Palesztin Hatóság égisze alatt az európai pénzeket zsidók tudatos, módszeres meggyilkolására használják, hanem mert a Hatóság működése „nem elég átlátható.” Ugyanez az álszent, kíméletes ön- és közbecsapás működött, amikor az EU-hivatalosságok idén januárban féltek nyilvánosságra hozni egy olyan felmérést, amely szerint elsősorban észak-afrikai, muzulmán fiatalok az elkövetői az európai antiszemita merényleteknek, gyújtogatásoknak.

Az antiszemitizmus arra jó, hogy nemzetközi konferenciát tartsunk róla Brüsszelben, ahol elő lehet adni azokat a kötelező európai/humanista/civilizatorikus szólamokat, amelyek célja a valódi tettek helyettesítése. Placebó, időnyerés, addig se kell következtetéseket levonni. Vagy a tűzoltókat hívni.

*

Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című színművében a barátságos, konfliktuskerülő, kicsit bűntudatos kispolgár látja, de nem akarja meglátni, hogy bizony azt a két elszánt gyújtogatót engedte be a házába vendégszerető módon, akiknek a tetteiről az összes újság beszámolt. „Nem gyújtogató, magam kérdeztem meg tőle” – állítja öntudatosan az egyik jelenetben. Biedermann úr tudja, hogy veszélyes bűnözők laknak a padlásán, akik az ő házát is felgyújthatják, mégsem akarja megbántani vendégeit azzal, hogy a vacsora utáni szivarhoz nem adja nekik oda gyufáját, amit zsebében rejtegetett. A gyufa természetesen lángra lobban az ő padlásán is.

Európa, a humanista, jóhiszemű és (posztkolonialista okokból) bűntudatos Európa értéknek tartja a különbözőséget, a népek és vallások együttélését. Európa azonban azt is régóta tudja, hogy muzulmánjainak egy kis része kíméletlen iszlámista őrületben utazik. Madrid óta azt is tudjuk, hogy ezek az emberek mindenre elszántak. A mai gyújtogatók nyíltan beszélnek: az amerikaiak és a zsidók mellett több európai nemzetet is terrorral fenyegetnek, és az az igazság, hogy a szabadságot, a demokráciát, a jogainkat és a civilizációnkat akarják elpusztítani. Ha Európa fenn akarja tartani a sokszínűség kultúráját, és egyúttal elszántan akar harcolni az új gyújtogatók ellen, elsősorban fel kell adnia elementáris politikai vakságát. És hát a zsidóktól is van mit tanulnia. A halottaktól éppúgy, mint az élőktől.