A mű egyedülállóan dokumentálja (bár inkább szellemtörténeti, mind kronológiai értelemben) a cionistáknak az SS-szel folytatott 1944-es tárgyalásait. A könyvet – több kiadó ígérete ellenére - teljes egészében még sehol sem publikálták, így a Szombatbeli közlés minden szempontból egyedülálló. Az „Aus der Geschichte eines Unbekannten”, azaz „Az Ismeretlen történetéből” címet viselő “könnyű, kis füzetek” (ezek Szilágyi szavai) igazából nem árulnak el új részleteket a Kasztner Rezső vezette tárgyalásokról, vagy Komoly Ottó megbeszéléseiről, de az általa közvetített élmények legalább annyit érnek, mint megannyi történelmi adalékanyag és lábjegyzet. A magyar zsidóság fontosabb erőinek s a kiírtásukra szövetkezett náciknak a gondolkodásmódját világítják meg illetve segítenek értelmezni és magyarázni azt a problémahalmazt, melyet – közhelyesen - a “hogyan történhetett meg” kezdetű kérdő mondatokkal szoktak megfogalmazni. De ki is a szerző?

Szilágyi Ernő 1898-ban született Budapesten. Fiatalkoráról nem sokat tudunk, tanítványai, barátai úgy emlékeznek, hogy – legalábbis egy időben – a zürichi egyetemet is látogatta. Nem sok művet írt, nyomtatásban csak két írása jelent meg. Kolozsvárott publikálta – már a második világháború alatt – a Wassermann zsidó önvallomása című könyvét, s mellette a kor divatos írójának, A fürthi Messiás című művének fordítását. Egy másik, 1943-ban keletkezett írásában Szilágyi arra kereste a választ, hogy teremtett-e a cionizmus új szellemiséget és embert. Polgári szakmája is volt Szilágyinak: az 1930-as években egy mezőgazdasági gépek forgalmazásával foglalkozó cég ügyvezetője volt, s kora kezdetektől kezdve, meggyőződéses cionista. 1937 és 1940 között a Keren Kajemet Lejiszrael, azaz a palesztinai földvásárlások céljából létrejött cionista “Zsidó Nemzeti Alap” s a marxista baloldali cionista Hasomer Hacair szervezet egyik vezetője, imaginárius szónoka, nemzedékek karizmatikus tanítója. 1939-ben pedig már pártját képviselte a certifikátok, azaz a brit mandatárius hatóság által kiadott, Palesztinába szóló bevándorlási engedélyek szétosztására létrejött Palesztina Hivatalban.

A magyar zsidóságra törő veszedelem idején Kasztner Rezső hívéül szegődött, s tehetségét már korán elismerte. 1943 januárjában tartották meg először, a budapesti Corso Panzióban egy megbeszélést, ahol jelen volt Szilágyi Ernő is, aki a Hasomer Hacairt képviselte. E megbeszélésből „nőtte ki magát“ a Vaadat Ezra Ve-Hacala, azaz a cionista Mentőbizottság, melynek Szilágyi aktív tagja lett. Kasztner legközelebbi munkatársává vált, gyakran még helyettesítette is őt a különféle tárgyalásokon, amire azért is kerülhetett sor, mert kiválóan tudott németül. Szilágyi – Cvi Hermann Federit visszaemlékezése szerint – összekötőként is működött az egymást kifejezetten nem kedvelő Krausz Miklós – a Palesztina Hivatal vallásos cionista elnöke – és Kasztner között, ami kíváló diplomácia érzékről tesz tanúbizonyságot. A Vaada szerepe akkor értékelődött fel, amikor bevonultak a németek. Szilágyi aktív szereplője az eseményeknek, melyeket később „Kasztner-ügyként” jegyez a történetírás, s amelynek során egy aladdig soha nem látott nagy terv bontakozott ki a magyar zsidóság bizonyos csoportjainak a megmentésére. Szilágyi nem vonta ki magát a történelem eme sötét abszurdjából, maga is szelektált emberek között. A későbbi túlélő, Cvi Hermann Federit szerint: “Az egyik ülésen Kasztner kérte, hogy állítsanak össze listákat azokról, akiket fel akarnak hozni a vidéki gettókból, de nem Kasztner vetette fel. Egész éjjel dolgozott ezen Szilágyi, Schlesinger József, Federit, Komoly Ottó és Marton Ede. A németek majdnem 100%-ig állták az igéretüket. Amikor megkapták a listákat, k ü l ö n k u r í r r a l küldtek a vidéki gettókba. Voltak gettók, ahonnan a listák alapján m i n d e n k i t sikerült kihozni, akit kértünk. Voltak olyan helyek, például Székesfehérvár és Debreczen, ahova a listák már későn érkeztek…“.

1944. június 20-án ő írta azt a német nyelvű levelet a szegedi zsidóság vezetőihöz, melyet a gettósítás utolsó napján adott át az érintetteknek Argermayer SS-Haupsturmführer. A levélben Szilágyi azt kérte, hogy – elsőbbséget adva a sokgyermekesek és a munkaszolgálatosok családjainak, valamint a prominens zsidók hozzátartozóinak – válasszanak ki háromezer embert a gettó lakosai közül. A levélhez csatolták 160 „fontos“ szegedi zsidó Budapesten összeállított névsorát. Az így kiválogatott emberek az un. strasshofi csoport részét képezték, akit a nácik szavajárásával később “jégre”tettek. A Kasztner-vonat utaslistájának összeállítására a cionista Executiva bizottságot jelölt ki. Ennek más tagjai is voltak, úgy mint Weinberger József (Mizrachi) a Keren Hajeszod-tól, Marton Ede “pártokfeletti”, Cvi Hermann Federit a Keren Kajemet-től, egy klálcionista és – Kasztner javaslatára – Szilágyi Ernő.

Később, a Kasztner-vonat utasaként, 1944. június 30-án ő is elhagyta az országot. A csoport Bergen-Belsenbe, majd két részletben, 1944 augusztusának utolsó hetében, illetve 1944. december 6-án Svájcba került.

Jehuda Zoltan Moor szerint, amint 1944 augusztusában Adolf Eichmann munkatársa, Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer – akit Szilágyi még budapesti tárgyalásairól ismert – a Bergen-Belsen-i táborban a Svájcba küldendő transzportot összeállította, Szilágyi azt kérte, hadd távozhasson ő is. Krumey, aki ismerte Szilágyit, teljesítette a kérését, így Szilágyi megérkezhetett Svájcba.

Szilágyi Bázelban is vezette a Keren Kajemetet, majd a nyugalmas svájci évek után, idős szüleivel együtt visszatért Magyarországra, ahol egy klinika adminisztratív vezetője lett. Cionizmusából kiábrándult, hiszen amikor 1948-ban “A cionizmus előfutárai” címmel tartott sorozatot, többen úgy érezték, hogy bár továbbra is képes nívós előadások, szemináriumok tartására, de már nem cionista, azaz nem illeszthető be az ideológia fővonalába, nem alkalmazható cionista előadóként.

1957 után szűkös nyugdíjából élt, és tudományos tevékenységnek szentelte életét.

1965 nyarán Jehuda Zoltán Moor meglátogatta Szilágyit Budapesten, ekkor olvasta a kéziratot és elkérte a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet számára. Az 1970-es években Szilágyi a Hasomer Hacair tagjához, Arje Hunwaldhoz fordult, hogy ki akar vándorolni Palesztinába. Egykori harcostársai elintézték számára egy kibucban a külön kunyhót (crif), de az utolsó pillanatban megmásította akaratát és nem vándorolt ki az Ígéret Földjére.

Úgy tűnik, hogy Szilágyi Ernő nem tudta megemészteni azt, hogy egykor élet és halál ura volt ezért saját élete legvégén szinte éhhalálra ítélte magát. Margarinon és kenyéren élt, egy fűtetlen Rippl-Rónai utcai lakásban. Tanítványi körén kívül csak széljegyzeteket alkotott, ismeretlen maradt, felfedezésre váró. Szilágyi az 1970-es évek elején húnyt el Budapesten.

S hogy miért nem került kiadásra unikális műve? Ha kizárólag a kézirat történetét nézzük, akkor – bár a zürichi Európa Kiadó átvette –, ám később mégis úgy döntött, hogy nem adja ki, és felbontották a korábban Szilágyival kötött szerződést. Palesztinában a Szifriat Poalim (“Dolgozók Könyvtára” Kiadó – N.A.) vette át a kéziratot és Rafi Friedl (Ben Salom) memoárjaival együtt, egy kötetben óhajtotta megjelentetni. De ebből sem lett semmi. Az 1990-es években Cvi Erez fordított le egy részt héberre és jelent meg egy, a magyarországi Soa ötvenedik évfordulójára megjelentetett gyűjteményes összeállításban Izraelben.

Miért nem adták ki a művet? Egyrészt Szilágyi memoárja tényleg egyenetlen, a briliáns részek mellett üresjáratok és szépíróinak korántsem nevezhető szépelgések következnek, így stilisztikailag nem alkot egységes és élvezhető egészet. Akik történelmi forrásként akarják forgatni a művet, s akiket kizárólag az új adatok érdekelnek, azoknak is csalódniuk kell, hiszen Szilágyi általánosít és allegorizál. Másrészt viszont hangvétele, világlátása túlontúl egyéni volt ahhoz, hogy akármilyen homogén narratíva része lehessen. Mélyen zsidó elkötelezettségű, de nem elsősorban cionista, inkább olyan ember írása, aki a cionizmust a zsidó civilizáció történetén belül értelmezi. Ezen kívül szkeptikus (olykor tragikus) és misztikus, az 1944-ben felbukkanó történelmi zsidó és nem zsidó figurákban a középkor továbbélését, a zsidó történelem tipikus figuráinak reinkarnációját látja. Nem Marx és Engels, s nem is a cionista kánon nagyjai kelnek életre a lapokon, hanem ősrégi, már-már a feledés homályába rejtőzött zsidó karakterek, archetípusok: a “stadlan”, a zsidó kijáró, a “pénzzsidó, a középkor mítikus darabja” és a zsidó és nem zsidó “zsidóvadász” is. 1944 borzalma, tragédiája elevenítődik fel úgy, hogy Szilágyi eleven kapcsolatot teremt a régmúlt zsidó tragédiái és az 1944-es “események” között: zsidó misztériumjáték kerekedik ki belőle. A tanulsága pedig az, hogy a második világháború alatti zsidóüldözések csak egy újabb fejezetét jelentik a galutnak, de Szilágyi nem mutatott dicsőséges utat Erec Jiszrael felé.

Könnyű annak, akit a sors arra predesztinál, hogy egy eszme vonzásában élheti le az életét, akinek megadatott a siker, az elfogadás és a befogadás. Akinek természete, vonzása, intellektuális hajlamai összhangban állnak a korral. Szilágyinak ez nem adatott meg, műve és személye minden szempontból korszerűtlen maradt. De a korszerűtlenség azt is jelenti, hogy emléke mindaddig fennmarad, amíg csak történelmi kataklizmák lesznek a földön s ameddig tényleg velünk és bennünk él a soha véget nem érő történelem. Vagy addig, amíg csak olvasni és eszmélődni tudunk.