A gyász hét napja alatt, amelyet Max Askenázi megült a bátyja mellett, az agya szünet nélkül járt. A temetésről egyenesen Gertrud házába vitték, ahol apa és lánya most a nappaliban ült, körülöttük letakart tükrök és csillárok, s együtt gyászolták az eltávo-zottat.

A gyász első napján Max Askenázi se ételt, se italt nem vett magá-hoz. Dinele vitt neki tejet, hogy erejét ne veszítse, de ő hozzá sem ért. Csak szívta a szivaro-kat, egyiket a másik után, és szórta a hamut mezítelen lábfejére. Senkihez nem szólt, és csu-pán Jób könyvét olvasta:

Veszszen el az a nap, a melyen születtem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott…

Átkozzák meg azt, a kik a nappalt átkozzák, a kik bátrak felingerelni a leviathánt.

Gertrud odahajolt a könyv fölé, nézte a héber betűket, melyeket el-olvasni nem tudott, de amelyek mégiscsak visszatükrözték a bánatát. Max nem vigasztalta. Mit is mondott volna a lányának, akire csak szomorúságot hozott. A küszöbét már csak a tra-gédia után lépte át. Csak a halált hozta azoknak, akik megbocsátottak neki és a megmentésére indultak.

A könyvbe temetkezett, hogy ne kelljen a szemükbe néznie azoknak, akik ellen egész életében csak vétkezett. Felesége mellette ült, és félig béna, nehezen mozgó kezével próbálta vigasztalni, de ővele sem törődött.

– Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön? – olvasta. – És az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?…

A gyász második napján jöttek az emberek, hogy részvétüket fejez-zék ki Max Askenázinak. Megbocsátották, bármit vétett is ellenük a múltban Łódź hajdanvolt királya, aki most nem a trónon ült, hanem egy kis sámlin. Hozták neki a híreket a városból, de őt nem érdekelték. Mit számít az neki? Az élete büntetés. Öreg, megfáradt, megtört ember. Új életet akart kezdeni a család kebelén, de Isten másképpen rendelkezett. Ennek az új életnek a küszöbén a Teremtő elzavarta őt, akár egy leprás kutyát, amelyik be akar menni a ház-ba…

Nyilvánvalóan úgy rendeltetett, hogy ő csak bánatot hozzon a sze-retteire. Ki mint vet, úgy arat. Nem, számára nincsen hely ezen a földön. A sorsa megpecsé-teltetett. Valahogy majd csak kibírja azt a néhány évet, amely még hátravan. Végtére is med-dig élhet még? Ugyan minek foglalkoztatná az újrakezdés? Soha nem volt igazán igényes. Most meg végképp nincs szüksége semmire. Egy kis kenyérhéj, ruha, hogy ne fázzon, talpa-latnyi föld, ahol lehajthatja a fejét. A bölcseknek igazuk van. Mindenki vállát nyomja valami. Az ember küzd, erőlködik, amíg össze nem esik, akkor a többiek letapossák, de később össze-esnek maguk is.

A gyász harmadik napján Max Askenázi már nem borongott többé az élet értelmetlenségén, ehelyett olyan dolgokon merengett, mint a szolgálat, a kötelesség. A világot nem merte megtagadni. Még ha neki semmire sincs igénye, akkor is tekintettel kell lennie a többiekre – Gertrudra, a kis Privelére, Dinelére, Ignatzra, az idős feleségére… Nem hagyhatja őket sorsukra. Neki kell gondoskodnia róluk, megvédelmeznie őket. Össze kell szednie magát, még meglévő erejéből gondoskodnia a kényelmükről és biztonságukról. A régi időkben, ha egy ember meghalt, a testvéröccsére hárult a kötelesség, hogy annak családjáról gondoskodjék. Nagyon jó szokás. Megtiszteli vele az elhunyt életét.

Nem, az Askenázi-ház nem omolhat össze. Neki, Maxnak gondja lesz rá. Mindent helyrehoz, jóváteszi a múlt bűneit… kárpótolja szeretteit a sok szerencsétlen-ségért, amit a fejükre hozott.

Hallgatta a kondoleáló látogatókat, és odafigyelt a város gazdasági állapotára vonatkozó megjegyzéseikre. A társalgásban továbbra sem vett részt, de meghall-gatta őket. Nem mintha érdekelte volna az az ország, amelyik olyan gyalázatosan elbánt vele, és oly megátalkodottan elintézte az édestestvérét, aki hús a húsából, vér a véréből. Nincs az a pénz, amiért ő meg akarna maradni egy olyan helyen, ahol egy zsidó a szemétnél is keveseb-bet ér, csak eltaposni való, mint a féreg. Elmegy Izrael földjére, ahogy a cionista barátai taná-csolták. Már nem tartotta őket megveszekedett álmodozónak, amiért a zsidó kereskedőkből parasztokat akartak formálni. Rájött, hogy nekik van igazuk, ő tévedett. Minek is gyárakat és házakat építeni csak azért, hogy azt mások kényükre-kedvükre elszedhessék tőle? Pénzzé te-szi mindenét, bármennyit kapjon is érte, és viszi az egész családot ki, a zsidó szülőhazába. Majd üldögél a szőlejében a magafajtája közt, és nem lesz kitől rettegnie. Az élete biztonság-ban lesz, élhet nyugalomban. A saját mezején aratott búzából készült kenyeret eszi, a saját te-hene tejét issza. Mihelyt letelik a gyászidő, menekül azok közül, akik zsidó vért szomjúhoz-nak.

Látogatói helyeselték az elhatározását. – Bölcs szavak – mondották. – Ha maga megy elöl, Askenázi úr, fél Łódź követni fogja a példáját…

A gyász negyedik napján Askenázi felhagyott tervével, hogy szőlőt ültet és földet fog művelni. Az a fiatalok dolga, akik máshoz nem értenek, de az ő korában az emberből már aligha lesz paraszt. Mi jó származhat abból? A kereset minimális. Az ég köz-reműködése szükségeltetik hozzá. Az ember megélhetése a naptól, széltől, esőtől, a természet legapróbb szeszélyétől függ. Ráadásul fizikai erőnlét is kell hozzá. Nem megmondta Isten, hogy „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet”? Neki, Askenázinak hogyan is volna min-dehhez ereje…

Amellett mindenki csinálja azt, amihez a legjobban ért. Nem, ha Iz-rael földjét túrja, abból se neki, se a zsidóságnak semmi haszna. Az már többet ér, ha ott létre-hoz valami maradandót. Odaszállíttatja a gyárait. Megtette eddig is, megteszi most is… Egy nemzet nem élhet csak abból, ami a földjén megterem. Gazdagsága az iparában rejlik, és ő, Askenázi, megkezdi ott az iparosítást, ahogy megtette Łódźban és később Oroszországban. Gyárakat fog építeni a Szentföldön. Munkalehetőséget biztosít sok ezer zsidónak, és az álta-luk készített termékeket majd az egész világon árusítja, s ezzel komoly tőkét hoz be az or-szágba. Nem Łódź királya lesz, hanem Izrael királya…

Ez már megéri az erőfeszítést. Majd ő megmutatja a gójoknak, hogy mire képesek a zsidók. Mi más volt Łódź még nem is olyan rég, mint egy üres falu? És az emberek nagy akaraterővel világhíres ipari és kereskedelmi központtá alakították át. És most ideje tenni valamit a zsidóságért, amint Jákób mondta Lábánnak: „Immár mikor tehetek vala-mit a magam házáért is?”

A gyász ötödik napján Max Askenázi lázas igyekezete, hogy tervét kivitelezze, valamelyest csillapodott, helyét a nyugodt elmélkedés foglalta el. Bolond, aki he-behurgyán belefog valamibe, aki a pillanat sugallatára cselekszik. A megfontolt ember gondo-san számításba veszi az ellene és mellette szóló érveket, mielőtt egyetlen fontos lépésre el-szánja magát. Inkább vizsgáljuk meg azt a vizet tízszer is, semmint hogy egyszer felelőtlenül belevessük magunkat. Ipari létesítményeket telepíteni az Ősök Földjére kétségkívül nemes gesztus, igazi micve , de légvárat építgetni ugyanakkor nagy ostobaság. Nem mintha olyan nagy dolog volna felépíteni egy gyárat vagy akár többet is. A lényeg, hogy hová kerülnek az áruk, amiket ezekben a gyárakban megtermelnek. Ezeket a felvevő piacokat meg kell terem-teni. Való igaz, valaha homokos síkság volt Łódź maga is, mégis része egy országnak, amely iszonyú áruhiányban szenvedett. Az orosz birodalom lakóinak száma több száz millióra rú-gott. És Izrael? Az ott élő nyomoronc arabok rongyokban járnak, és nincs szükségük ruhane-műre. Aztán meg az angolokkal sem könnyű versenyre kelni. Egy angol kelendőbb tíz zsidó-nál. Ami az Izrael földjén élő zsidóságot illeti, azok kevesen vannak, és többnyire hittudósok. Zsidókkal általában nagyon kellemesen elkölti az ember a sábáti vacsorát, de üzletelni velük, az már egészen más.

És hogy áll ott a víz dolga? Vajon megfelelő minőségű-e az áru mo-sására? Van ezen kívül ezer más akadály. Egy vállalkozást beindítani nem nagy dolog; utána fenntartani, az már egészen más. Mindent egybevetve, az erőfeszítés óriási problémákat rejt magában. Izrael olyan ország, amely adományokból, külföldről érkező segélyekből tartja fenn magát. Ha a dolgok rosszra fordulnak, maguk a zsidók fognak ellene fordulni.

A gyász hatodik napján Max Askenázi figyelmesen hallgatta a hozzá ellátogató kereskedőket és iparosokat. Alig várták, hogy megtudják, újranyitja-e a gyárát, ha igen, hát mikor, és mit készül termelni. A világ kezd kigyógyulni a háború okozta sebekből. A tavasz első leheletével utazó ügynökök, felvásárlók, üzletkötők kezdtek feltünedezni Łódźban. Új piacok nyíltak meg a szomszédos agrárországokban, és minden tekintet Max Askenázira, Łódź hajdanvolt királyára figyelt. Ahogy a gyerekek egy bolondnak százan ered-nek a nyomába, a kereskedők és gyárosok tőle várták, hogy utat mutasson. – Te megteszed az első lépést, mi meg megyünk a nyomodban – mondták neki.

A gyász hetedik és egyben utolsó napján Max Askenázi felállt a sámliról, és fel-alá járkált a lánya nappalijában.

Elment az ő józan esze, hogy ezek elől megfutamodjék? Csak mert a polákok ki akarják túrni innét? Hát ő köp rájuk, és marad. A nyavalya törje ki őket! Törte itt kezét-lábát, hogy fölépítse a birodalmát, míg ezek verték a blattot, és szoknyák után futottak. Feláldozta a boldogságát, ezek meg úgy képzelik, hogy most beleülnek a készbe, és learatják az ő munkája gyümölcsét?… Majd ha elment a józan esze, akkor nyújtja át nekik mindezt ezüsttálcán! Olyan nincs ezen a világon, hogy az embernek készen az ölébe pottyanjon bármi is…

Ha csak Jákob Bunem is megértette volna… Akkor most kéz a kéz-ben iparkodhatnának, hogy urai legyenek Łódźnak. De Jákob Bunem úgy viselkedett, mint egy gój. A „becsületért” feláldozta az életét. Micsoda ostobaság! Ha egy falka veszett kutya ráveti magát az emberre, ugyan minek azt érezni az áldozatnak, hogy megalázzák? A kutyák erősebbek az embernél, de attól még ők a kutyák, az ember meg ember. A régi zsidóknak volt igazuk. Olyan mélyen megvetették a gójokat, hogy a sértéseiket és gúnyolódásukat kevesebb-nek érezték a szúnyogcsípésnél.

Nem, semmi értelme odadobni az embernek az életét az ilyen osto-baságért. Izrael erőssége nem a fizikai erőben rejlik, hanem az intellektuális felsőbbrendűség-ben, az észérvekben. A gójok emberemlékezet óta üldözték, kigúnyolták, elnyomták a zsidó-ságot, nekik meg hallgass volt a nevük, mert ők voltak a jövevények, ők voltak a gyámoltalan kisebbség, farkasok között a bárányok. Ellentmondhat a bárány a farkasnak?…

Ha a zsidók alkalmazkodtak volna a gójokhoz, már rég nem lenné-nek a föld színén. Csakhogy a zsidók felfogták, hogy nekik más utat kell járniuk, és éppen ez a felfogás adott nekik erkölcsi tőkét ahhoz, hogy megszerezzék és felhalmozzák az egyetlen erőt, amelyet a gójok tiszteletben tartanak – az intellektuális és gazdasági hatalmat.

Ebben rejlik a zsidóság ereje, és az egyetlen lehetősége, hogy bosz-szút álljon a gójokon. Nem karddal, nem puskával, hanem csak és kizárólag észérvekkel kere-kedhetnek felül. Meg vagyon írva: „A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.” A zsidót az észérvek vezetik; a gójt az ököljog. A zsidók évszázadok óta úgy táncolnak, ahogy a gójok fütyülnek, mert túl kevesen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak. Veszélyes időkben a zsidónak az a dolga, hogy ne áldozza fel az életét, hanem csillapítsa le a fenevadat, hogy életben ma-radjon, és rendületlenül kitartson.

Ha csak Jákob Bunem tisztában lett volna ezzel! A megaláztatás, amelyet a gazfickó a nálánál gyöngébb áldozatra rákényszerített, nem az áldozatot fosztotta meg becsületétől, hanem a megkínzóját. Hogy is van a mondás Az atyák erkölcseiben ? „Aki mást vízbe fojt, maga is vízbe fojttatik”.

Tán nem könyörgött Jákob Bunemnek, hogy ne álljon nekik ellen, mert nagy ostobaság reménytelen küzdelembe bocsátkozni a túlerővel? A fenevad figyelmét el kell terelni ésszel, ravaszsággal. De a bátyja mindig makacs volt. Inkább a forró vére, sem-mint az esze irányította. A vér meg a gójok útja-módja.

Askenázi szeme bepárásodott. Nem úgy rendeltetett, hogy a bátyjá-val együtt munkálkodjanak, de majd ő foggal-körömmel megvédelmezi mindazt, ami az övé volt. Megint Łódź királya lesz belőle. Lehet, hogy ki nem állhatják, de attól majd még rákény-szerülnek, hogy kalapot emeljenek előtte, és elöl-hátul kiszolgálják. Majd ő megmutatja ne-kik, hogy kicsoda Łódź ura…

A zsidó fegyvere a pénz. A pénz az ő kardja, pajzsa. És ő ezt a fegy-vert arra fogja használni, hogy megfizessen az ellenségeinek, amiért őt megalázták, és a bátyját megölték. De ehhez észnél kell lennie. Egyetlen elhamarkodott, esztelen lépés, és a csata elveszett, ő, Max Askenázi pedig nem teszi meg ezt a szívességet az ellenségeinek.

A gyászt követő nyolcadik napon Max Askenázi megborotválkozott, tiszta ruhát vett, és elindult, hogy visszafoglalja a várost, amely valaha az övé volt.