„Túl sok város van ma a világban, amelyet a zsidó nép elleni… gyűlölet pestise sújt. Beszennyezett emlékművek, meggyalázott zsidó temetők, megrongált vagy felgyújtott zsinagógák, vad zsidóellenes kilengések, szégyentelen, Izraelt mocskoló, Saront Hitlerhez hasonlító szélsőbaloldali transzparensek, anti-Izraeli propagandának álcázott uszítás hisztérikus erőszakra, »Öld a zsidókat!«, »Halál a zsidókra! « üvöltözés a legkülönbözőbb nyelveken, miközben botrányos módon arabellenesnek bélyegeznek mindenkit, aki a terror áldozataival szolidaritást mer vállalni: mindezek ma rendszeres, ha ugyan nem naponta ismétlődő jelenségek.”

Elie Wiesel, a májusi berlini antiszemitizmus-konferencia egyik díszvendégének beszédéből valók a fenti szavak. A Berliner Morgenpost másnapi száma a beszédből csupán egyetlen részletet ítélt közlésre méltónak „Elie Wiesel feltette a kérdést, miért nincs a díszvendégek között egyetlen muzulmán sem”. (A szövegben – egy mondat erejéig – erről is volt szó.)

Az idézet sokat mondó: hiába akár a legjelesebb zsidó személyiség kétségbeesett segélykiáltása – a nyugati (elsősorban baloldali) média és közvélemény nem hajlandó meghallani azt, ami politikailag korrekt világképébe nem fér bele.

A nyugati világ – főleg Európa – vadul birkózik önmagával: a berlini konferencián zengtek a harsogó, kemény szónoklatok („zéró tolerancia az antiszemitizmus ellen”), az elcsépelt humanista közhelyek: („A rasszizmus és antiszemitizmus olyan, mint a gaz, mely, ha nem irtjuk ki idejekorán, a társadalom minden szegletében felüti a fejét”, stb. – fogalmazott Miguel Angel Moratinos, spanyol külügyminiszter). S mindeközben az európai politikusok többsége nem vagy alig akarja meghallani a zsidó résztvevők üzenetét: az antiszemitizmus ma Izrael-ellenességnek álcázza magát, gyökerei az iszlám világba nyúlnak, legagresszívebb hordozói Európában pedig az arab világból bevándoroltak közössége.

Így a feszültség egyre nő: az Izrael bírálatának álcázott új antiszemitizmus mérgez tovább, az európai zsidók egyre hangosabban sorolják sérelmeiket, Európa egyre hangosabban átkozza a – régi – antiszemitizmust, miközben „Izrael bírálata” félhivatalos álláspont – s a skizofrén gépezet vadul pörög tovább.

Eközben az ellentmondások már a mindennapokban is megjelennek: a francia belügyminiszter komoly erőfeszítéseket tesz a zsidó állampolgárok és intézményeik védelmében, e célra számottevő erőforrásokat mozgósít, akciócsoportot létesít, hatékonyan együttműködik a zsidó szervezetekkel – miközben a moszlim bevándorlók körében burjánzó zsidó-, Amerika- és nyugat-ellenes hisztériát és agressziót legszívesebben nem is venné észre.

Sikerül-e valamiképp belekiabálni az európai résztvevők, a nyugati közvélemény fülébe, hogy ez abszurditás; sikerül-e ráébreszteni őket, hogy egy szájból fújnak hideget és meleget? – véleményem szerint ez volt a konferencia egyetlen igazi kérdése. És világos választ adni erre természetesen nem lehet: társadalmi folyamatok nem változnak meg egy kétnapos konferencia alatt.

Annyi biztos, hogy mindenki szót kapott: a zsidó társadalmi szervezetek küldötteinek lényeglátó, bátor megállapításait éppoly tisztelettel hallgatták, mint a nagykövetek unalmas közhelyeit hazájuk antiszemitizmus elleni küzdelméről. Natan Saranszki izraeli miniszter kemény, s ugyanakkor nagyon pragmatikus beszédben vázolta az Izrael-bírálat és antiszemitizmus közti határokat, míg az EU-t képviselő Brendan Moran ír küldött (cinikus?) beszédében kijelentette: harcolnak az antiszemitizmus ellen, de Izrael bírálatát megtiltani nem lehet.

A pragmatikus amerikaiak javaslatára – legalábbis elvben – megegyeztek: minden ország megfigyelő rendszert épít ki, regisztrálja az antiszemita incidenseket. Legalább tüneti kezelést nyújtsanak, ha már a diagnózis teljesen hamis.

Borúlátásra ad okot, hogy az egy évvel ezelőtti, ugyanezen tárgykörben rendezett bécsi konferencia óta az európai hangnem mit sem változott, sőt: egy pár hónappal ezelőtti felmérés szerint az európaiak Izraelt tartják a békét leginkább veszélyeztető országnak.

Előrelépés viszont, hogy az antiszemitizmus és „Izrael-bírálat” közötti kapcsolat egyes politikusok számára is földerengett: „Izrael politikáját bírálni nem antiszemitizmus, ám átlépi a határt, aki az ország vezetőit náci szimbólumok használatával becsmérli.” Colin Powell, amerikai külügyminiszter szavai ezek, aki nyilván megszívlelte az amerikai zsidók üzenetét. Hasonló hangnemben nyilatkozott a német kancellár, s a francia külügyi államtitkár is elítélte a horogkereszt és a Dávid csillag egymás mellé állítását, mint „a történelem leckéjének gyalázatos fejtetőre állítását”. Ugyanő – egyben a francia küldöttség vezetője – figyelmeztetett „az elfajulásra, amely anticionista álláspont ürügyén valójában új antiszemitizmust takar, amely semmivel sem kevésbé veszélyes, mint a régi.”

A zsidó állam démonizálására persze továbbra is számtalan mód kínálkozik, ám legalább az első lépés megtörtént a határok meghúzása felé.

Az európai közvélemény – ami az Izraellel kapcsolatos skizofréniáját illeti – roppant tehetetlenségi erejű hatalmas tömb. Talán e konferencia nyomán most néhány repedés jelent meg rajta – de lehet, hogy csupán egy-két jóindulatú hozzászólás nyomán támadtak hamis illúzióim.