A német külügyminisztérium roppant épülettömbjét hermetikusan lezárták a nagyközönség elől: minden kapunál és minden sarkon éber – noha roppant udvarias – rendőrök vizslatták az arra járókat. Páncélautó, lovas rendőrök, útlezárások tették próbára a berliniek türelmét. Mi, újságírók egyedül be sem léphettünk a konferencia helyszínére: attól távol kellett jelentkeznünk, ahonnan, többszöri átvilágítás után, különbusszal vittek a külügyminisztériumba – előttünk rendőrautó, mögöttünk rendőrmotoros. Rózsaszín kitűzőnkkel csak a nekünk fenntartott helyre léphettünk be, a biztonsági emberek udvariasan visszaküldtek, ha olyan ajtón próbáltunk átmenni, ahol csak piros, zöld és sárga kitűzős résztvevők haladhattak át.

EBESZ* Konferencia az antiszemitizmusról – 2004, Berlin.

A német hozzászólók – köztük Joschka Fischer külügyminiszter – drámai szavakkal hangsúlyozzák a helyszín szimbolikus jelentőségét: hetven évvel ezelőtt ebből a városból indult útjára a barna pestis, itt született meg a zsidóság megsemmisítésének terve, és most ismét erről a kérdésről tanácskoznak – de a zsidóság érdekében. A hatalmas rendőri készültség azonban azt mutatja, hogy a téma ma is robbanásveszélyes.

A két napos monstre tanácskozást üdvözli a német államelnök és kancellár, beszédet mond az amerikai külügyminiszter, Mose Kacav izraeli elnök, számos további külügyminiszter és számtalan diplomata. A hatalmas tiszteletköröket látva nehéz elhinni, hogy az európai országok egyáltalán nem akartak az antiszemitizmusról külön tanácskozni – ők a kérdést a rasszizmus és idegengyűlölet egyik alfajának tekintik, és csak amerikai nyomásra egyeztek bele a téma külön kezelésébe.

Aki a „rasszizmus, idegengyűlölet, antiszemitizmus” szavakat használja (ebben a sorrendben), az nagy valószínűséggel EU funkci és/vagy baloldali, aki nem szívesen vesz tudomást a zsidóellenesség egyedi voltáról, arról pedig hallani sem akar, hogy közel-keleti válságnak és az antiszemitizmusnak bármi köze lehet egymáshoz. Hasonlóképp vélekednek az arab országok, amelyek küldöttei egyetlen szó nélkül, faarccal ülték végig a két napot, miközben a színfalak mögött élénken lobbiztak, hogy a Közel-Keletről említés se essék a zárónyilatkozatban. Nem jártak sikerrel, egyetlen mondat bekerült. („Az EBESZ résztvevő államai egyértelműen kijelentik, hogy nemzetközi fejlemények, politikai ügyek, beleértve ebbe Izraelt és Közel-Keletet, sosem igazolhatják az antiszemitizmust.”) Ebben nyilván szerepe volt a tízfős amerikai küldöttségnek, amelyben öt delegátus a különböző zsidó szervezeteket képviselte. (Képzeljük el, hogy a hivatalos magyar delegációnak tagja a Mazsihisz vagy a B’nai B’rith elnöke – ez, egyelőre, lehetetlen. Mellesleg: a tanácskozáson a Mazsihisz részéről senkit sem láttam, noha a résztvevők hivatalos listáján olvasható volt Zoltai Gusztáv és Gönczi Péter neve.)

Én mindig a gyengébbeket pártolom, ezért a Közel-Keleten a palesztinokkal kellene rokonszenveznem – de nem tudok azonosulni azokkal, akik gyűlöletet hirdetnek, akik arra nevelik a gyerekeiket, hogy robbanóövvel felszerelkezve gyilkoljanak. Elie Wiesel szavai ezek is, és csupán azért nincsenek idézőjelben, mert emlékezetből foglaltam össze őket – az EBESZ hivatalos honlapján, ahol a konferencián elhangzott beszédek olvashatók, épp e mondatok nem találhatók.

Kicenzúrázták? Vagy a beszéd írott változtában e szavak nem is szerepeltek? Remélem, hogy az utóbbi. Hiszen például Haraszti Miklós (jelenleg az EBESZ médiaszabadságért felelős biztosa) beszédének egyáltalán nem diplomatikus részei olvashatók a világhálón**: „Amit ma »új antiszemitizmusnak« neveznek, valójában nem új. A hatvanas, hetvenes években fejlődött ki, amikor szovjet parancsra a csatlós államok visszavonták Izrael diplomáciai elismerését… Akkoriban a Palesztina nevében Izrael léte ellen harcoló terrorista szervezeteket marxista-leninistának nevezték, de éppen azt tették, amit ma a vallás nevében harcoló utódaik: ártatlan izraeli civileket gyilkoltak… Akkor találták ki az anticionizmust. A zsidókra alkalmazott új kódszó akkor »az izraeli agresszió támogatója« vagy egyszerűen »izraeli agresszor« volt.”

Ilyen kendőzetlen nyíltsággal egy rutinos diplomata nem beszél. Így csak a társadalmi szerveztek (NGO-k) küldöttei beszéltek – vagy még ők sem.

Az NGO-k küldöttei a szekcióüléseken mondhatták el a magukét – amire már nem figyeltek az újságírók, és a küldöttek se nagyon. Ekkor beszéltek a lényegi kérdésekről – és persze épp ezekről nem tudósított a média. Francia zsidó társadalomtudósok elemezték felkészülten, higgadtan az új antiszemitizmus jelenségét – szinte üres teremben. Az antiszemitizmus mára globalizálódott – fejtegette Michel Gurfinkel, a Valeurs Actuelles c. folyóirat főszerkesztője – és kapcsolatba kerül korunk szinte minden problémájával. Így az ellene való küzdelmet ki kell terjeszteni a jog, a nyilvánosság, a nevelés, a társadalomtudományok területére is. Az emlékezés itt nem elég, itt precíz ismeretekre van szükség – így kerülhető el, hogy kudarcot valljunk, amiként az történt a holocaust-oktatás területén. (Köztudomású, hogy számos francia iskolában az arab bevándorlók gyerekei fenyegető fellépésükkel megakadályozzák a Holocausttal kapcsolatos órák megtartását – számukra ugyanis tűrhetetlen, hogy a zsidókról mint áldozatokról essék szó.)

A roppant diplomatikus légkörű tanácskozáson nyílt vitára nemigen volt példa, de a szóhasználat egyértelműen jelezte a nézetkülönbségeket. A muzulmán bevándorlókat néven nevező francia zsidókkal szemben az európai szóhasználat legfeljebb „egyes bevándorló csoportok” említését engedi meg. Még a nagy tekintélyű Simone Weil, Holocaust-túlélő, a francia nemzetgyűlés egykori elnöke is csupán „a francia közösségbe rosszul integrálódott, identitásukat kereső gyerekekről” beszélt.

A francia zsidók képviselői ugyanakkor – korrekt szóhasználattal ugyan – de néven nevezték, hogy az arab/iszlám országokból érkezett bevándorlók nem integrálódtak a francia társadalomba, közösségeik a Hezbollah televíziót és egyéb gyűlöletkeltő médiumokat használják tájékozódásra. Ha az európai hatóságok minderről nem vesznek tudomást, akkor a multikulturális társadalom hamis alapokra épül. Ez utóbbi mondat már alighanem sok volt a levezető elnöknek, aki értetlenkedve visszakérdezett: – Talán bizony az arab bevándorlóknak nincsenek valós problémáik, sérelmeik? – A problémák valósak, a bűnbakkeresés viszont imaginárius – válaszolta a francai küldött, s tovább sorolta problémákat: az EU hivatalosan nem akar tudomást venni arról, hogy az antiszemita atrocitásokat túlnyomó részt a muzulmán bevándorlók fiai követik el. A francia zsidóság pontos nyilvántartást vezet minden egyes támadásról, ám az EU szerint egyedül az áldozatok beszámolójára nem lehet támaszkodni. Az EU szervei nemrég alternatív jelentést tettek közé, mely szerint a zsidóellenes támadások többségét szélsőjobboldaliak követték el – ez ellen a zsidó szervezetek hevesen tiltakoztak. Kétségtelenül igaz viszont, hogy a francia állam e téren kevésbé dugja homokba a fejét: hivatalos statisztikáiban megemlítik az arab bevándorlók közösségét, mint a zsidóellenes agresszió forrását.)

A zsidó résztvevők és az EU képviselői között ugyanakkor összhang volt a hagyományos antiszemitizmus egyértelmű elutasításában: ha máshol nem, ennek az Interneten burjánzó nyílt, zsidóellenes uszítás megfékezésében van jelentősége. Úgy tűnik, a francia állam kezd tudomást venni arról is, hogy ez nemcsak a szélsőjobb, hanem a muzulmán bevándorlók körében is virul: immár lépéseket tesznek a vérvádat népszerűsítő Hezbollah televízió betiltása érdekében.

„Sajnos szinte egyáltalán nem ismerjük az országunkban élő iszlám közösségeket – fogalmazott az egyik német NGO vezetője – holott tudomásunk van arról, hogy egyes mecsetekben zsidóellenes beszédeket tartanak. Nemigen találunk azonban partnereket közöttük a párbeszédhez.”

Figyelemre méltó volt még egyes német zsidó fiatalok felkészültsége, szervezettsége és „agresszivitása”. Médiafigyelő szervezetük (www.honestly-concerned.org) naprakészen tartja nyilván, kritizálja és kéri számon a német média antiszemita-gyanús vagy Izrael-ellenes megnyilvánulásait. Szórólapjaikat mindenhová elhelyezték – de az újságírók semmi érzékelhető érdeklődést nem mutattak. Milyen visszajelzéseket kapnak? – kérdeztem vezetőjüktől, aki őszintén elmondta, hogy alig egy éves kezdeményezésük egyelőre kevés hivatalos visszhangot váltott ki, de informális csatornákon tudják, hogy a főszerkesztők számon tartják őket.

Úgyszintén figyelemre méltó új jelenség az emberjogi mozgalmak baloldali antiszemitizmusa ellen küzdő zsidó szervezetek megjelenése. Az Izrael-ellenes, palesztin sérelmekkel operáló anticionista retorika ugyanis erős pozíciókat vívott ki az olyan nagytekintélyű szervezetekben, mint az Amnesty International vagy a Human Rights Watch. Az amerikai Human Rights First mozgalom e szervezeteket látja el naprakész információkkal a zsidóellenes atrocitásokról. Mindez azt mutatja, hogy a nagy nyugati zsidó közösségek tisztában vannak az új antiszemitizmus súlyával, megértették a média jelentőségét és felvették a kesztyűt – még ha eszközeik egyenlőtlenek is.

Hogyan jut el a konferencia üzenete a nagyközönséghez? Legfontosabb részük – mint a fentiek bizonyítják – gyakran sehogy. Az újságírók, tévéstábok csak a plenáris ülésekre, a látványos szereplőkre figyelnek (Elie Wiesel, Colin Powell, Joschka Fischer), s még e kulcsfigurák beszédeiből is hajlamosak kihagyni a saját világképükbe nem illeszkedő részeket. Ezért roppant fontos a tömör, célratörő fogalmazás: ebben az amerikaiak jók, míg az európaiak hajlamosak hosszas körmondatokban mennydörögni és fogadkozni. „A konferencia megtört egy tabut: Izrael bizonyos fajta bírálatát antiszemitizmusnak bélyegezte. Kritériumokat nem állítottuk föl, de legalább nyíltan beszéltünk róla ” – nyilatkozta Abraham Foxman, az Anti Defamation League*** elnöke. Igaz, e nyilatkozatát az európai lapok közül csak az (amerikai kiadású) International Herald Tribune-ban láttam.

Nathan Sharansky, izraeli miniszter konkrét kritériumokkal próbálta meghatározni a határokat jogos Izrael-bírálat és antiszemitizmus között. Nagy tapssal fogadott beszédét a média nem ismertette – foglaljuk hát össze mi a lényeget.

Bírálatnak álcázott antiszemitizmus a

Démonizáció: Izrael uszító, gyűlölködő kifejezések, rajzok közepette történő ábrázolása; az ország egybevetése a náci Németországgal, hadseregének összehasonlítása az SS-szel, vagy miniszterelnökének gyerekgyilkosként való bemutatása. Ide tartozik az arab világ nyíltan zsidóellenes hangneme: például a mekkai nagymecset imámjának beszéde – „Allah pusztítsa el a zsidókat” –; s az arab televíziókban viruló, vérvádat népszerűsítő sorozatok.

Dupla morál (magyarul kettős erkölcs, az idegen kifejezést csak a D betű kedvéért hagytuk meg): Ez az antiszemitizmus egyik legősibb sajátsága: a zsidókkal szemben más elvárásokat támasztanak, mint másokkal szemben Ma Izraelt a nemzetközi fórumokon többször ítélik el, mint a világ összes elnyomó rezsimjét együttesen. A nagy tévéállomások többet foglalkoznak izraeli katonák és palesztin civilek szembenállásával, mint más, tényleges népirtással járó konfliktusokkal.

Delegitimáció: Izrael létezési jogának nyílt vagy burkolt megkérdőjelezése mindig antiszemitizmus.

Natan Saranszki végül arra buzdította a résztvevőket, hogy – az antiszemita akciókat törvényben büntető Franciaország példájára – saját országukban készítsenek konkrét terveket az antiszemitizmus elleni fellépésre és ezzel forduljanak a törvényhozókhoz.