*

Tamás Gáspár Miklós úgy döntött, hogy ért a Közel-Kelethez, így újabb harcosan Amerika- és imperializmus-ellenes cikket írt a Magyar Hírlapba (A kormánytöbbség figyelmébe. Sürgős, május 11. ):

„Már tavaly ilyenkor (2003 tavaszán) számosan megírtuk világszerte, hogy miért indokolhatatlan, igazolhatatlan és igazságtalan az Egyesült Államok és Nagy-Britannia haderőinek támadása Irak ellen. (...) Amit akkor is sejthetett minden kritikusan gondolkodó ember, mára világosan és kétségbevonhatatlanul beigazolódott.“

TGM tényként állít egy véleményt: az iraki hadjárat „indokolhatatlan, igazolhatatlan” volta ugyanis nem bizonyosodott be objektíve, pláne nem kétségbevonhatatlanul.

„A Bush-kormány és a Blair-kormány először is durván megsértette a nemzetközi jogot és az ENSZ alapokmányát. Másodszor, a támadás elkerülhetetlensége mellett fölhozott legfontosabb indokokról – 1. Szaddám tömegpusztító fegyverei, 2. a Szaddám-féle rezsim kapcsolata az al-Keida terrorista hálózattal – nemcsak az derült ki, hogy hamisak (ez minden figyelmes újságolvasó számára nyilvánvaló volt), hanem az is, hogy ezt Bush, Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz nagyon jól tudta.“

Nem az USA és Nagy-Britannia sértette meg a nemzetközi jogot és az ENSZ-alapokmányát, hanem Irak. Ha a BT valamennyi tagjának érdekei úgy kívánták volna, hogy igennel szavazzanak, akkor a szerző ma igazságosnak tartaná a háborút?

Sem az 1., sem a 2. pontról nem derült ki, hogy hamis, utalnánk itt 1. David Kay lemondott fegyverzetellenőr szenátusi vallomására és 2. a Szaddám – al-Kaida kapcsolat új (cseh, amerikai) bizonyítékaira. A tömegpusztító fegyvereket valóban nem találják, de a szakértők számos vegyi- és biológiai fegyverprogramra utaló jelet (valamint a fegyverek szíriai exportjára utaló nyomot) találtak.

Az Irak-elleni vád egyébként sem kimondottan Szaddámnak az al-Kaidával való kapcsolatára, hanem a terrorizmus támogatására utalt. Mint arról e lap többször beszámolt, a diktátor teljes nyíltsággal támogatta a Hamaszt és a palesztin „mártírok” családtagjait. Végezetül, ha valami, éppen a jelenlegi iraki helyzet bizonyítja ékesszólóan, hogy Irakban a terrorizmusnak nagyon is jól bejáratott infrastruktúrája van.

„Harmadszor: be van bizonyítva, hogy a Bush-vezetés már a 2001. szeptember 11-ei New York-i és washingtoni merényletek előtt elhatározta Irak megtámadását.“

Ezzel szemben tény, hogy semmi nincs bebizonyítva. Az „elhatározás” nem ugyanaz, mint a „felkészülés.” Clintonhoz hasonlóan a Bush-kormánynak is volt terve, azaz forgatókönyve egy Irak-elleni háborúhoz, ugyanis a védelmi politikának az a feladata, hogy legyen.

„Ötödször: az al-Ghraib (és nem "al-Garib"[?], ahogy a pesti sajtó és rádió mondja, írja) börtönben szisztematikusan és régóta művelt iszonyú kínzások – amelyek persze másutt is folynak – a legitimáció utolsó maradékától is megfosztották az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek az iraki akcióját.“

Ismét egy bizonyítatlan vád: lapzártakor nincsen szó „szisztematikus” kínzásokról. A történtek elfogadhatatlanok és védhetetlenek, ahogy az volt Drezda bombázása is. Az iraki akció nem lett megfosztva legitimációjától – ez csak akkor lenne jogos kijelentés, ha az elkövetőket és cinkosaikat nem büntetnék meg keményen, és ha valóban mindennapos rutint jelentettek volna a megalázások.

*

Az eléggé el nem ítélhető fogolykínzások a nyugati és a magyar média egy részében rendszerré, az amerikai értékvilág jellegéből következő szisztémává álltak össze. A magyar kormány esélyegyenlőségi minisztere, Lévai Katalin azonban ennél is továbbment, és a zsidóságot ért genocídiummal vont párhuzamot: Hétköznapi holokauszt című publicisztikával reagált a történtekre (Népszabadság, máj. 13.):

„Nem volt elég a XX. század borzalma. Nem volt elég a világháborúk sora, a több mint hatvanmillió halottat jelentő hitleráj, a sztálini terror, Kambodzsa, Vietnam, Afganisztán, a grúz, a csecsen viszály, az afrikai kontinens vérbe fordulása, a közel-keleti háborúk, az etiópiai, ghanai, ugandai borzalmak, a dél-amerikai, a jugoszláv népirtás. Most Irakból érkeznek a hírek a hadifoglyok megkínzásáról.“

Ebbe a sorba illeszkedik tehát az, amit néhány brutális amerikai katona és hírszerzőtiszt a bagdadi Abu Graib börtönben elkövetett. Ez azonban nem más, mint a zsidóság holokausztjának (vagy Pol Pot népirtásának) banalizálása, bagatellizása. Lévai Katalin (aki a „jugoszláv népirtás”, értsd: a koszovói szerb muzulmánüldözés idején békepárti és bombázásellenes volt), most egyetértően idézi a cikkben azokat az iraki foglyokat, akik

„Szaddám kegyetlenkedéseinél is megalázóbbnak érzik (…) azt, ahogyan velük bántak. (…) A verés nem fáj, de ők a férfiasságunkat akarták megkérdőjelezni.“

Mintha a szexuális megaláztatás rosszabb lenne Szaddám kínzókamráinál, csak azért, mert az elkövetők amerikaiak. Lévai azonban még tovább megy: a szenvedések fokozatosan enyhülő skáláján, a holokauszt-genocídium-kínzás-szexuális abúzus nyomvonalon haladva új elemekkel gazdagítja a „hétköznapi holokausztot”:

„Az emberiség történetét végigkíséri az erőszak, a kényszerprostitúció, a fizikailag gyengébbek elleni testi és lelki terror. (…) A terrorizmus elleni háborúra hivatkozva az államok többsége korlátozta állampolgárainak jogait. (…) A hétköznapi holokauszt naponta veszi áldozatait. Sok helyen az emberek jogait ma is semmibe veszik.“

Nehéz elhinni, hogy a köztársaság esélyegyenlőségi minisztere szerint az emberek „jogainak semmibe vétele”, az erőszak, a „kényszerprostitúció”, a fizikai és lelki terror egyenlő lenne azzal, amit a holokauszt szóval jelölünk. A menthetetlen iraki fogolykínzás nem egy, az iraki nép kiirtását célzó washingtoni fajvédő program része, hanem az iraki demokrácia helyreállítását célzó katonai beavatkozás elveivel ellentétes, súlyos túlkapás. Amelyet az amerikai intézményrendszer szerencsére korrekt módon feltár, kivizsgál és elítél.

*

Ariel Saron továbbra is főfájást okoz a balliberális oldalon. Egyrészről teljes elutasítás fogadta egyoldalú kivonulási tervét Gázából, másrészt látszólagos kétségbeesés a tervét leszavazó Likud-döntés végeredményét. Látszólagos, mert a Likudot ostorozó írások mögött nem nehéz felismerni némi kárörömöt, ahogy Kepecs Ferenc cikkének címe is beszédes. (Saron megszégyenülése, Népszava, május 4.)

„Vasárnap, a szavazás napján a cionizmus szélsőségesei tevőleges segítséget is kaptak a másik fél szélsőségeseitől: egy merényletben egy nyolcadik hónapban lévő terhes anya halt meg négy kislányával együtt.“

Lehet vitatni, hogy a Likud szavazói bölcsen döntöttek-e, de automatikusan szélsőséges cionistáknak titulálni és egy kalap alá venni őket a terroristákkal: komoly elfogultságra utal. Különösen, ha néhány nappal azelőtt a teljes balliberális oldal tartotta elfogadhatatlannak a tervet. Ezen logika alapján Kepecsnek éppen a Likud-tagok bölcsességét kellene dicsérnie. De tudjuk, hogy ahol Izrael vagy Saron neve felmerül, ott a logika kollektív öngyilkosságot követ el.

*

Az elfogultságok terjesztésének apró, de elemi technikája, hogy álláspontunkat, előítéletünket kész tényként tálaljuk, más tényt viszont, ami szervesen hozzátartozna a történethez, nem mutatunk be. Így tett Sitkei Levente, a Magyar Nemzet újságírója, aki Egyiptom „központi sajtópalotájában” tett látogatását foglalta riportba (Sivatagi sajtó. MN, máj.8.) A szerzőnek az egyik lap főszerkesztő-helyettese „szabadkozik”, hogy

„…szinte minden hírünk elsősorban Izraelről és a palesztinok helyzetéről szól, ám meg kell érteniük, nálunk ez majdnem belpolitika. (…) Az országban pedig olyan érdeklődéssel várják az olvasók az izraeli eseményeket, mintha saját országukról lenne szó.“

A magyar újságíró megérti, ezért nem kérdezi meg, pontosan miből táplálkozik, milyen híradást és milyen lapnézőpontot jelent ez a „belpolitikai” szemlélet, ehelyett hagyja, hogy beszélgetőpartnere rátérjen az amerikai-egyiptomi viszonyra:

„Hasonlóképp problémás a másik „örök szövetséges”, az Egyesült Államok megítélése. Békeszerződés ugyan van, ám a palesztinok ellen vívott háború és a múltbéli összecsapások miatt legalábbis ellenséges a viszony nemcsak Izraellel, hanem az amerikaiakkal is.“

A beszámolóból nem derül ki, vajon az egyiptomi lap második embere, vagy a magyar újságíró állítja-e, hogy valakik „háborút vívnak” a palesztinok ellen, és hogy Izrael vagy pláne az USA pontosan mikor üzent hadat a palesztin népnek, mint olyannak. Amire itt felhívnánk a figyelmet: a „palesztinok ellen vívott háború” tényként szerepel az állításban, holott ha a szerző összefüggésben akarta volna láttatni a konfliktust, hozzátehette volna, hogy „interjúalanyunk szerint.” Vagy, ha tényleg objektív akar lenni, hozzáfűzi, hogy Izrael szerint viszont éppen a palesztin terroristák vívnak ellenük hadüzenet nélküli, civilek százainak életébe kerülő háborút. Ráadásul 1948 óta

„…Az egyiptomiak nem hajlandók elfogadni, hogy a világ első számú hatalma – amely egyébként őket is ellátja fegyverrel – támogatja a megszálló Izraelt.“

A „megszálló Izrael” tehát nem egy nagyon is megkérdőjelezhető, szubjektív értelmezése egy geopolitikai helyzetnek, hanem objektív tény, legalábbis Sitkei (vagy az általa kritikátlanul beidézett lapszerkesztő) szerint. A teljes kritikátlanság jellemzi a beszámoló azon, egyáltalán nem lényegtelen részét is, amely szerint

„Egyiptomban egyébként minden szerkesztőség megjelenés előtt ellenőrizteti cikkeit a belügyminisztérium illetékes hivatalával, amely csak a fennálló rendet nem veszélyeztető írásokat engedi kinyomtatni.“

A cikk szerzője nem akad fenn ezeken a viszonyokon, meg sem említi, hogy Izraelben például teljesen szabad a sajtó, ehelyett annak örül, hogy

„…a kormány, úgy tűnik, bírja a kritikát,…“

és beszélgetőpartnerével együtt ő is bízik abban, hogy

„…a hosszú út során végzett munka meghozza a gyümölcsét.“