A Holokauszt Emlékközpont ünnepélyes megnyitását már sokat méltatták, az elhelyezést sokan vitatták, de szükséges áttekinteni, hogy milyen jelentőségű ez a „zsidó politikai élet” szempontjából.

A magyarországi zsidóság legfőbb csoportképző élménye a vészkorszak, leginkább ennek a szörnyűsége köti össze az embereket.

Még az a zsidó is, aki eltávolodott a vallástól vagy sohasem vett részt a vallási életben és arról halvány fogalma sincs, valamilyen közösséget érez a többi zsidóval, mert szüleit, nagyszüleit, rokonságát is meggyilkolták. Kovács András kutatásai ezt az egyébként is ismert tényt bizonyították.

A vallásos zsidó szervezetek ennek megfelelően a megemlékezések megszervezésében döntő szerepet játszottak a korábbi években. Az ötvenéves évforduló kapcsán létrejött a Holokauszt Emlékbizottság. Ezt a hitközség dominálta és bár voltak megemlékezések hitközségen kívüli szervezésben, ezek mellékesnek tűntek. Igen jól mutatta ezt, hogy kinek az arca jelent meg a tömegkommunikációban, kik voltak azok, akik a nyilvános ünnepségeken beszéltek, illetve ezzel kapcsolatban nyilatkoztak.

A dolog természeténél fogva rabbik, illetve a Mazsihisz elnöke, elnökhelyettese, ügyvezető igazgatója tartotta a fő beszédeket Budapesten és vidéken egyaránt. A megemlékezésekhez szükséges anyagi forrásokat, az állami támogatáson túl szintén a Mazsihisz biztosította.

Az elmúlt tíz évben ez a helyzet nem változott. Ám most alapvetően új helyzet állt elő, hogy a Holokauszt Múzeum (amit hivatalosan nem így hívnak, de mindenki így emlegeti) megnyílt Budapesten. A megnyitás megelőző vitákból mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a múzeum helyének kijelölése, a felújítás metódusa, a zsinagógai tér tökéletes visszaállítása kizárólag a Mazsihisz-BZSH ügyvezető igazgatója akaratának megfelelően történt, és az állami pénzek elköltése is ehhez igazodott.

A múzeumot működtető közalapítvány szinte súlytalan volt a hitközséggel szemben.

A régi elnök lemondása és egy főkurátor kinevezése már csak azért is más helyzetet teremtett, mert a személyi döntés egy, a Síp utcai adminisztrációval hosszú évek óta szembenálló, azt nyíltan kritizáló személyiséget juttatott hatalmi pozícióba. (Elég arra emlékeztetni, hogy az elhíresült Landeszman-ügyben, a Mazsihisz akkori elnökén és az egyik vezetőségi tagján kívül, Székely Gábor az elsők között követelte a nyilatkozatot adók azonnali távozását.

Az új helyzetben, a zsidó hitközségek szerepe marginalizálódik a holokauszt megemlékezésekkel, kutatásokkal kapcsolatban. A jövőben e tárgyban a Holokauszt Múzeum véleményét fogják kikérni.

Talán tudattalanul, talán tudatosan, ez már az április 15-16-i megemlékezések szimbolikájából világosan kitűnt. Mert a 15-én tartott eseményeket a Minisztérium szervezte, az azt követő három nap eseményeit pedig már maga a múzeum. A széles közvélemény előtt rabbik, a hitközség vezetői csak elvétve jelentek meg, magán az ünnepségen polgári személyek beszéltek: államelnökök, a miniszterelnök és miniszterek, színészek. A hitközséget és vezetőit még az üdvözlésekben sem említették meg. Az ünnepségen imák sem nagyon hangzottak el.

Az talán a véletlennek tudható be, hogy kisebb botrány tört ki az ünnepség megnyitásakor, mert a Mazsihisz helyszínre érkező elnöke és ügyvezető igazgatója nem talált magának ülőhelyet, legalábbis olyat nem, amelyre külön ki lett volna írva a nevük. A rendezők felajánlották ugyan nekik, hogy hoznak széket a VIP-szektorba, de ez őket nem elégítette ki, egyikük feldúltan távozott még az ünnepség megkezdése ellőtt, és másnap felháborodott hangú levélben tiltakoztak a Nemzeti Kulturális Miniszter elnökség előtti levélben az őket ért inzultus miatt.

Az esemény talán mégis szimbolikus, hiszen a korábban döntő befolyást gyakorló Mazsihisz-vezetők, akik nélkül sem az ünnepség megszervezése, sem a beszédek nem voltak elképzelhetők, most azt tapasztalták, hogy hivatalosan nem létezőnek tekintik őket, sem ők, sem a hitközség, nem szerepel az esemény résztvevői között.

A Mazsihisz elvesztette meghatározó szerepét, a Holokauszttal kapcsolatos kérdésekben, vagyis azon a területen, amelyhez a legtöbb Magyarországon élő zsidó vagy zsidó származású ember kötődik. Az, hogy ennek mi lesz a közvetlen és közvetett következménye, ma még lehetetlen megmondani, de az biztos, hogy a Mazsihisz végre hozzáláthat valódi feladatához: a vallásos zsidó élet szervezéséhez, bár még mindig az övé az rendkívüli felelősségteljes munka, amely a holokausztot túlélt nemzedék támogatását jelenti.

Feldmájer Péter