Annak ellenére, hogy a szervezők igyekeztek többféle nézőpontot is bemutatni, túlnyomórészt a történelem dominált a konferencia programjában. Ez a történész-dominancia érthető, hiszen számtalan kiváló történész foglalkozik a kérdéssel, azonban izgalmas lett volna, ha több olyan előadást hallhatunk, amely a művészetek és a holokauszt kapcsolatával foglalkozik. Erre nagy igény lett volna, amit az is bizonyít, hogy Horváth Rita és Sanders Iván irodalmi témájú előadásának hallgatói gyakorlatilag megtöltötték az Akadémia dísztermét.

Egy konferencia programjának összeállítása természetesen mindig szubjektív, és elmondhatjuk, hogy a program kárpótolni tudott a hiányérzetért. Több olyan kutatási eredményt is megismerhettünk, amelyek általában inkább csak a szakma szűk berkeiben ismertek – vagy mert részterületeket ölelnek fel, vagy mert Magyarországon még nem lettek publikálva. Ilyen volt például Kovács M. Mária és Karsai László előadása a zsidótörvényekről és Schweitzer Gábor előadása arról, hogy hogyan hajtották végre a zsidótörvények a mindennapokban, illetve a bírói gyakorlatban, hogy hogyan születtek néha teljesen egymásnak ellentmondó bírói ítéletek.. Viszonylag kis szerep jutott a „klasszikus” mikrotörténeti megközelítésnek, pedig a holokauszt jobb megismeréséhez mindenképpen hozzájárulnak az olyan naplók, életrajzi beszámolók, mint Szilágyi Ernő memoárja, amiről Novák Attila tartott előadást.

A konferencia a igyekezett felvillantani olyan momentumokat, amelyek valahogy kapcsolódnak a magyar zsidóság tragédiájához. Viszonylag kevéssé ismert például a külföldön élő, ott rekedt magyar ajkú, magyar állampolgárságú zsidóság sorsa. Erről számolt be Michele Sarfati, a milánói Zsidó Dokumentációs Központ alapítvány professzora, de ezt a kérdéskört érintette Jean Ancel, Radu Ioanid és Holly Case előadása is az erdélyi és romániai holokauszttal kapcsolatban.

Külön szekciók foglalkoztak a Soá interpretálásának és recepciójának, oktatásának a kérdéseivel. Az utóbbival kapcsolatban Kovács Mónika arra figyelmeztetett, hogy a nyugati, izraeli tananyagok nehezen illeszthetők be a magyar oktatás struktúrájába és komoly a veszélye annak, hogy a Soá oktatását sokan összemossák a Holokauszt Emléknappal. Érdekes lett volna kitérni arra – akár egy másik előadás keretein belül is –, hogy az emléknap léte, amely egyébként kétségtelenül tisztességes szándék eredménye, mennyire múzeumizálja és teszi kötelezően letudandó penzummá a holokausztot – immár nemcsak az oktatás keretein belül. Ez ugyanúgy hozzátartozik a recepcióhoz, mint azok a pszichológiai következmények, amelyekről Erős Ferenc beszélt, vagy azok a negatív tendenciák, mint a holokauszt relativizálása/tagadása, amelyekről Kovács Éva értekezett, és a társadalmi, történészi viták napjainkig tartó hiánya, ami Pók Attila előadásának témája volt.

A művészi-filozófiai interpretáció – mint mindig – a holokauszt esetében is összefügg a társadalom interpretációjával vagy annak hiányával. Bence György Hannah Arendtnek az Eichmann-pert követően megfogalmazott híres-hírhedt tézisét értelmezve a „gonosz banalitásáról” utalt arra a hatalmas vitára, amelyet Arendt könyve (Eichmann Jeruzsálemben) kiváltott. Míg Arendt és Bence György az elkövetőkre és az elkövetésre fókuszált, a két irodalmi témájú előadás az áldozatokra (és ezen belül a túlélőkre). Mindkét előadás tanulsága, hogy a holokausztirodalom gyakori, szinte visszatérő motívuma az identitáskeresés, öndefiníció. Horváth Rita szerint korántsem a véletlen vagy a divat az oka annak, hogy a Soával foglalkozó szépirodalmi alkotások között soknak a családtörténet a műfaja. A folytonosság vagy éppen a diszkontinuitás igénye logikusan vezet az identitás kereséséhez és az öndefiníció szükségességéhez. Sanders Iván Kertész Imre munkásságának elemzésekor utal arra, hogy amerikai szempontból Kertész közép-kelet-európai zsidóságképe könnyen tűnhet zsidó öngyűlöletnek (és valóban léteznek Kertész műveiben negatív zsidóképek), még akkor is, ha ez az állítás nem helytálló. Az asszimiláns, a vallásos nevelést nem kapott, zsidó kultúrához nem kötődő Kertész részéről egyrészt természetesen érthető, hogy zsidósága a Soát, a veszélyeztetettséget jelenti, hiszen a „zsidóságélményt” számára Auschwitz nyújtotta, nem a haszidizmus vagy más pozitív azonosulási lehetőség. Ugyanakkor éppen ez a holokauszt-élmény tette lehetővé számára, hogy átéljen „valamit”, így a Soá mint zsidóság-definíció Kertész esetében nem öngyűlölet, sőt, a zsidó öngyűlöletet megveti.

A konferencia célja nemcsak a szigorúan vett új tudományos eredmények bemutatása volt, hanem annak konkrét vizsgálata is, hogy az eltelt hatvan év milyen mentális változásokat hozott – hozott-e egyáltalán – a zsidó és a nem-zsidó társadalomban, s hogy mit jelentett a holokauszt az elmúlt évtizedekben és mit jelent ma. És a konferencia címének – A holokauszt Magyarországon 60 év után európai perspektívában – alighanem ez az igazi tartalma