A szerző nevét eddig csak a Népszabadságban időnként megjelenő izraeli tudósításaiból ismerhette az olvasó. Ebből a nemrég megjelent önéletrajzból az is kiderül, hogy – mint oly gyakran –, a magyar sajtóban külföldi néven publikáló valójában magyar származást takar. Yehuda Lahav Weiszlovits István néven született a csehszlovákiai Presovban (Eperjes). Bár a szépséges felvidéki városról kevés szó esik a könyvben, ismeretes, hogy Eperjesen igen aktív zsidó élet folyt. A zsidó közösség mintegy négyezer lelket számlált, az összlakosság negyven százalékát tette ki! A városban jesiva működött, 1927-től pedig zsidó múzeuma volt amely, sokévi kényszerszünet után ma újból nyitva áll. A szerző „mindennapi polgári családban” nevelkedett, apja orvos volt. Amikor a zsidótörvényeket bevezették, a fiú legnagyobb bánata nem az volt, hogy sárga csillagot kellett viselnie, hanem az, hogy nem vehetett ki könyvet a városi könyvtárból. A gyermek szüleit és szinte minden rokonát elvesztette a Holokausztban. Apját szökés közben elfogták és kivégezték, anyja Auschwitzban lelte halálát. Féltestvérét viszont a harmincas években Angliát járt édesanyának sikerült kimentenie, míg őt magát, 12 éves korában, a megszállt Szlovákiából a biztonságosabbnak tűnő Magyarországra csempészték. Ott előbb rokonoknál, majd zsidóházban, végül egy budakeszi gyermekotthonban vészelte át az üldöztetést. A hetvenes éveiben járó szerző még a mai napig sem tudja megemészteni még fiatalon elpusztult szüleinek elvesztését. Mindig is őket tekintette „szellemi vezércsillagának”, döntéseit mintegy az ő „jóváhagyásaikkal” hozta. Ahogyan már a háború előtti asszimilált zsidóság nagyrésze, úgy szülei sem vették eléggé komolyan a rájuk leselkedő veszélyt. Édesanyja nem tudott meghonosodni Angliában és visszatért Csehszlovákiába, apja pedig, aki már sejtett valamit abból, hogy mi is várhat rájuk, 1942-ben is csak fiúgyermekük megmentésére gondolt: „ami mindannyiunkra vár, az nem való gyereknek"” jegyezte meg talányosan. Lahav önéletrajzi regényét a harmadik házasságából származott gyermekei okulására írta, remélve, hogy így jobban megismerhetik és megérthetik életútját, jobban, mint ez neki sikerült.

A magát csehszlovák hazafinak valló fiú érthető örömmel fogadta a felszabadulást. 15 éves korában a szovjet katonák tolmácsa és kedvence lett, egyikük örökbe is akarta őt fogadni. Visszatérve szülővárosába, Weiszlovits Pista csatlakozott a baloldali cionista Hasomer Hacair mozgalomhoz, melynek ideológiájában megtalálni vélte a szocializmus és cionizmus eszméinek ötvözetét. A politika iránt élénken érdeklődő ifjút, mint oly sok életbennmaradott zsidót, a két akkori szlovákiai párt közül a körülmények természetszerűleg a kommunista párt irányába sodorták. Politikai érzelmeit a csehszlovák rezsim Izrael-barát orientációja is táplálta. Majd, amikor 1949 körül kiderült az új rendszer és a cionizmus összeférhetetlensége, a cionista pártok betiltásakor Weiszlovits úgy döntött, hogy kivándorol Izraelbe, a „megvalósuló kommunista országból” a „megvalósult szocializmusba”, mely eszme megtestesülését a kibbucban, nemzedékének vágyálmában látta. Ám Yehuda Lahav kibbuctag nem az az ember volt, aki képes politika nélkül élni. Könyvének tanúsága szerint Izraelt azokban az években a bizalom hiánya, a gyanakvás, a társadalom polarizáltsága és az éles politikai viták uralták. Maga Lahav is a cionizmus és kommunizmus „kettős fogságába” került. Hol kommunizmussal, hol antikommunizmussal vádolták. A kommunista párt vonzotta is, taszította is, ugyanakkor „az egyetlen igaz arab-zsidó pártnak” tartotta. Nyolc év után, „kommunista aknamunkáért”, kizárták a kibbucból. Egy ideig pedagógusként tevékenykedett, majd elkezdett cikkeket, riportokat írni a kommunista párt lapjának, a Kol Haamnak. Bár, különösen a csehszlovákiai anticionista Slansky-per következtében kétségei merültek fel a kommunista párttal szemben, 1953-tól mégis munkatársa lett a Kol Haam szerkesztőségének. Később a lap külpolitikai tudósítója, egyebek között az Eichmann-perről is beszámol. 1960-tól cseh újságokban is publikál, és nemcsak Csehszlovákiában, de Magyarországon is gyakori vendég. Az Izrael palesztinokkal kapcsolatos politikájával szemben kritikus és a Szovjetuniót idealizáló újságírónak csalódnia kellett a Szovjetúnió változó Közel-Kelet-i politikájában. Az 1967-es háború, majd a Prágai Tavaszt követő szovjet megszállás pedig tovább mélyíti kiábrándultságát. A „bársonyos forradalom” után, hosszú ideig – 1969 és 1981 között – persona non grata mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon. A kommunista rendszerek fellazulásával azután egész Kelet-Európa megnyílik előtte. Nyelvtudása, helyismerete kivételesen alkalmassá teszik arra, hogy Kelet-Európa szakértővé váljon. Könyvében vall arról, hogy úgy érzi, a Holokausztban elpusztultak helyett is él. Lahav szívéhez közel állt az arab-zsidó megbékélés, és az izraeli baloldaliak egy csoportjához hasonlóan ő is elítéli Izrael arabokkal szembeni politikájának túlkapásait. Ugyanakkor mégiscsak zsidó és izraeli, és itt az ellentmondás: fájdalmasan érinti, amikor a másik oldalon visszautasítást, elzárkózást talál. Hite mégis töretlen. 1983-ban izraeli békeküldöttséggel jön Budapestre, ahol a palesztin felszabadítási mozgalom képviselőivel is találkozik. Később részt vesz a magyar-izraeli kulturális társaság megszervezésében, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy a két ország közötti kapcsolat normalizálódott.

A háború után sok zsidó, legfőképpen értelmiségi, bejárta a Lahav által felvázolt utat, a cionizmustól a kommunizmuson át, a kiábrándulásig. A különbség ott van, hogy ő ezt egy szabad országban. tette, saját választásából. A jószándékú és gyakran vívódó Lahav élete mindnyájunk életének egy darabja. Okulhatunk belőle.