Bacskai Sándor: A Spirák története, avagy egy galíciai rabbidinasztia Magyarországon
Spira Cvi Elimelech, a világhíru tudós és rabbi, aki a családfáját Dávid királyig vezette vissza, Galíciából, a San folyó melletti Dynowból jött Magyarországra. 1825-ben foglalta el a munkácsi rabbiszéket, s új hitközségében is azt a szellemet próbálta meghonosítani, amit lengyelországi mestereitol, a hasid világban mindig tisztelt lizsenszki, rymanowi és lublini cádikoktól tanult. Három év múlva azonban visszatért Dynowba, ott is halt meg 1841-ben. Számos homoletikus és kabbalisztikus könyvet írt vagy fordított, a legismertebb, a “Bné Jiszoszchor", a zsidó ünnepek történeti jelentoségével foglalkozik.
Három fia és egy veje Dynowban maradt, a negyedik fiú, az 1865-ben elhunyt Rabbi Eleázár, a szintén galíciai Lancut forabbija lett. Keményen és eredményesen küzdött korának asszimilációs törekvései ellen, már ot is jellemezte az a harcos meg nem alkuvás, ami az utódokat.
Amikor meghalt, két fia Lancutban, egy harmadik Birczában élt; a negyedik, az 1832-ben született Salamon, eloször Strzyzowban kapott rabbiállást. Ottani éveirol a “Bész Slajmaj" címu könyv ír. 1877-ben meghívást kapott a Zemplén megyei Szropkó hitközségétol, a rabbisági levélben ötszobás lakást és heti huszonöt forint fizetést kínáltak és felajánlották, hogy fiát dájenné, rabbihelyettessé választják, de a nagy tudós, pár heti sztropkói tartózkodás után Strazyzowban maradt. Három év múlva, amikor Chájim Szófért Munkácsról meghívták a fiatal pesti ortodox hitközség élére, Spira Salamont választották meg új forabbinak. Í vonakodott, mérlegelt, a strzyzowiak is marasztalták, sot bizonyos Wolkowiczky gróf, a környék földesura személyesen kérte, hogy maradjon, s a forabbi végül a munkácsiak ajánlatát is visszautasította. Ám nem sokkal ezután, amikor Strzyzow új kántort keresett, a választásuk egy volt zupás ormesterre esett, akit a forabbi nem tartott méltónak az állás betöltésére. Viszály keletkezett, aminek az lett a vége, hogy valaki betörte a rabbiház ablakát. Az esetrol tudomást szerzett munkácsiak megismételték a meghívást, amit Spira Salamon 1882-ben immár el is fogadott. Tizenegy évig állt a hitközség élén, s neki sikerült az, ami nagyapjának jó ötven évvel korábban nem: új haszid központ jött létre Kárpátalján, s az akkoriban öt-hatezer lélekszámú munkácsi zsidóság neve, részben tudós forabbijának köszönhetoen, a hagyományhuség szinonímája lett.
Rabbi Salamon 1893-ban hunyt el, Sziván 21-én. Elozo éjjel megírta a végrendeletét, amelyben azt kérte, egyszeruen, feltunés és pompa nélkül temessék el. Koporsóját több ezren kísérték a temetobe. Egyik fia, Rabbi Majse Lájb Strzyzowban élt; a rögtönözve összehívott közgyulés a másik fiút, Rabbi Herselét még a halottas házban megválasztotta. Az új munkácsi forabbi, apja és a szenci cádik tanítványa, a talmudi és a kabbalisztikus tudományokban egyaránt jártas volt. Ez a tudásszint a haszidoknak elég is lett volna, de a kisebbségben lévo haladókat, akik úgy vélték, hogy önmagában mindez még nem jelenti a muveltség legmagasabb fokát, már nem elégítette ki. Küldöttséget menesztettek a Bereg megyei foispánhoz, s kérték, hogy semmisítse meg a “fanatikus, jött-ment csocselék által terrorizált" rabbiválasztás eredményét: legyen dájen, ha akar, intézze a rituális ügyeket, ahhoz nem kell magyarul tudnia és hazafinak lennie. A munkácsiak többsége azonban haszid rabbit akart látni a hitközség élén. A város zsidósága a további húsz évben még hithubbé vált, létszámában megkétszerezodött, imaházakat és új templomot emelt, nagyhíru rabbiját zarándokok keresték fel. Spira Hersele, az országos iroda elnökségének tagjaként aktívan részt vett az ortodox közügyekben, s o alapította a Szentföldön muködo munkácsi kólélt is. Írt responzumokat és Zóhár-magyarázatokat, leghíresebb muve a “Darké Tesivo" c. kommentár, amelyrol annak idején utcát neveztek el a munkácsi nagy zsinagóga mögött.
1913-ban halt meg, a Sátoros Ünnep második napján. Utóda egyetlen fia, az addig ros-bészdin, Spira Lázár (Chájim Eliézer) lett, aki 1872-ben Strzyzowban született, és a szanci cádik nem kevésbé világhíru fiánál, Rabbi Jehézkel sinyevei rebbénél tanult. Harmincéves korában írta fomuvét, a “Minchosz Eliézer" c. döntvénytárat, “Saáré Tajre" c. könyve szintén forrásmunka a zsidó vallásos irodalomban. Jártas volt a világi tudományokban is, állítólag nyolc nyelven beszélt. Anyai ágon is jeles osök ivadéka volt; anyja a ropsici cádik dédunokája, úgy is halt meg, mint ahogy százötven évvel korábban a Baal Sem tanítványairól írták: amikor úgy érezte, hogy “eljöttek érte", elmondott néhány imát, lehunyta a szemét és csendben elaludt.
Apja halála után Spira Lázárhoz is tömegesen zarándokoltak a magyarországi és külföldi haszidok, hogy gyógyulást, tanácsot, útbaigazítást kapjanak tole, de gyakran fölkeresték keresztények is. Házának, egy ódon, kastélyszeru épületnek az alagsorában hatalmas konyhát rendeztek be, ahol a nála megfordulók és a szegények számára foztek. A hatalmas udvarban templom állt, kétszáz fos menza a jesivabóhereknek, irodák, tanácstermek, és egy különálló lakrész, ahol a lánya és veje élt.
Ennek a talmudtudós forabbinak és körülrajongott rebbének, ennek a markáns arcú és vasakaratú zsidó vezérnek, konoksága és harcossága miatt, majdnem annyi ellenfele volt, mint amennyi barátja és csodálója. Talán élhetett volna békében is, de neki viharos idok jutottak: az elso világháború, a forradalmak és Trianon, az elszakadás, a magyarországi haszid hívek elvesztése és a cseh demokráciában erosödo cionizmus; a modern idok. A palesztinai telepek építése ellen ugyanúgy harcolt, mint az ortodox világszervezet, az Agudász Jiszráél befolyása ellen. A magyar rabbik által nemigen támogatott Agudát kiátkozta; a vallástalan országépítoket szinte valamennyi beszédében és interjújában elmarasztalta, s a Munkácson szerkesztett, cionista Dosz Jidise Folkszblatte ellensúlyozására Jidise Cájtunk címmel hetilapot adott ki ó elofordult, hogy egy szombati napon pisztollyal lövöldöztek templomában a cikkeken fölháborodó, héber gimnázium-beli fiatalok. Spira forabbi nem ismerte el a pozsonyi irányítású és székhelyu szlovenszkói ortodox irodát sem, ami hiába küzdött az önálló ruszinszkói központ felállításáért, melynek vezetoje o lett volna, a tervét kevesen támogatták.
Anticionizmusától nem kevésbé ismert a cári hadsereg offenzívái elol menekülo és balszerencséjükre Munkácson letelepedo rabbik elleni harca sem. Haszidjai Jicchok Ejzik Weisszel, a szaploncai rebbével még viszonylag könnyen boldogultak: a világi ügyekben járatlan, szent életu embert, akit egy ízben “ismeretlen tettesek", a mikve lámpáját leoltva, a medencébe is belökték, jesivájával együtt Nagyszollosre számuzték.
A világháború kitörésekor Újfehértón, majd 1918-tól további három évig Munkácson élo belzi rebbe híveivel való, verekedésekké és kölcsönös kiátkozássá fajuló viszály már jóval hosszabb ideig tartott ó a tíz pontból álló békeszerzodést, amely biztosította a belz-vizsnici imaházhoz tartozók jogait, csak 1934 kora tavaszán kötötték meg.
Spira Lázár 1930-ban a száztizenhét éves Eliézer Alfandri rabbi meghívására négyheti zarándokútra indult a Szentföldre - lehet, hogy csak száztizenöt éves volt, a korát maga Alfandri sem tudta pontosan, csak abban volt biztos, hogy a Hászám Szófér halálhírét már felnott férfiként hallotta.
A gyermekeit túlélt aggastyán és Spira rabbi kapcsolata valóságos legenda: már hosszú ideje leveleztek és kölcsönösen tisztelték egymást, de még soha nem találkoztak. A munkácsi forabbi többször is jelezte, hogy szívesen meglátogatná Jeruzsálem szentjét. Í mindannyiszor türelemre intette, várjon még, majd szól, ha eljött az ideje, mígnem egy péntek délután, pár perccel a szombat beállta elott asztalához ült, s megírta nevezetes levelét: “Jöjjön, jöjjön örömben!" Spira forabbi, mint egy fejedelem, kíséretével bevonult Jeruzsálembe, elobb a Szentély falánál imádkozott, de utána rögtön Alfandrihoz ment, s attól kezdve, ha csak tehette, naponta fölkereste. A két Eliézer, a harcias haszid vezér és a már csak szellemileg friss agg, éjjelente, amikor a tiszteloktol, kíváncsiskodóktól és újságíróktól nyugtuk volt, órákat beszélgetett át. Amikor a visszautazás napján a munkácsi rabbi búcsúzni ment Alfandrihoz, a szentéletu ember megáldotta ot, ivott egy kis tejet és azt mondta: “Nekem hosszú élet adatott, amely most véget ér." Reszketo kezeivel megsimogatta a munkácsi rabbi szakállát, és kilehelte a lelkét. Spira Lázár a hosszú hajóút után Sziván hó 2-án, hajnali fél háromkor érkezett meg Munkácsra ó jegyezzük meg az idopontot! ó, ahol az ot éljenzo tömeget és a tiszteletére megjelent rezesbandát leintette, magára zárta szobája ajtaját, és hangosan sóhajtozott.
Az Alfandri rabbi emlékére megtartott gyászév alatt feltunoen sokat betegeskedett, s késobb is gyakran kényszerült gyógykúrára. 1937-ben Budapesten kezelték, majd állapotának rosszabbodásával hazaszállították Munkácsra. Éjszakánként a zsidók százai imádkoztak apja és nagyapja sírjánál, s a hitközség elrendelte, hogy régi szokás szerint a város tizenkétezer zsidója ajándékozzon egy-egy napot életébol a forabbijának. Felépüléséért Budapesten, Prágában, Krakkóban, Dynowban, Lizsenszkben és Nagykállóban folyamatosan imádkoztak a cádikok sírjainál, és Jeruzsálemben is, a szent falnál. Állapota javult, de az agyrák ellen nincs mit tenni: Sziván 2-án, hajnali háromkor ó a Szentföldrol való, hét évvel korábbi visszatérésének órájában ó elhunyt. Kora délutáni temetésén húszezer hívo és több száz rabbi jelent meg, akaratának megfeleloen gyászbeszédet nem tartottak, a “cádik" és a “gaon" szót, és kerülték; csupán a szaploncai és a mezokászonyi rebbe mondott pár szót, és Lebovits, csapi forabbi olvasta fel a kilenc évvel korábban megírt, s azóta folyamatosan finomított végrendeletet, amit pár hét múlva plakátokra nyomtatva is megjelentettek. Egyszeru feliratú sírkövét a gyászhét után, kétezer ember és húsz, környékbeli rabbi jelenlétében állították fel.
Röviddel a halála elott azt mondta: “Valahol a Tiszán áll egy régi híd. Kicsit megviselte már az ido, de lehet rajta járni, s ha nehezen is, elbírja még a megrakott szekeret. A mérnökök elhatározták, hogy új hidat építenek mellé. Szorgos munkások serege dolgozott a betonállványokon, tele hittel és ambícióval. Éjszaka, amikor pihentek, vörös lámpát tettek figyelmeztetésül a félig kész közepére, de jött egy ember, hogy kipróbálja az új hidat, ráhajtott a szekérrel, s mivel a híd még nem állt készen, a Tiszába veszett. A zsidók új hídja még nem készült el, talán eros lesz, de ne járjunk még rajta! Itt a régi, ha elnyutt is, de járható. A zsidók útja: jónak lenni, lojálisnak a néphez, mely hazát adott nekik, a szombatot megtartani, s várni a Messiást, aki lehet, hogy holnap, lehet, hogy száz évek múlva, de egyszer el fog jönni biztosan."
A forabbi elso feleségétol, mivel teherbe nem esett, elvált. Másodszor Safrin, komarnói rebbe lányát vette el, a házasságából egy gyermeke született, Cháje Frime Rivke, akit a húszas évek végén eljegyzett a parczewi rabbi fia. Az esküvot és az egyhetes lakodalmat 1933 márciusában tartották a rabbiház udvarán. A fiatal párt a bóherek biciklin kerekezo raja, zsidó huszárok, rezesbandák és klezmerek kísérték az udvarban felállított sátorhoz. A díszvendégek, rebbék és forabbik mellett tízezer embert láttak vendégül a lakodalmi hét minden napján. A világra szóló lakodalomról az újságírók serege, valamint a német Ufa és az amerikai Fox filmgyár is tudósított.
A vot, az 1914-es születésu Rabbi Báruch Rabnowitzot, 1937-ben egyhangúlag választották meg apósa utódjául, már a nagy temetés estéjén fölkeresték kvitlijeikkel a haszidok, új rebbének ismerve el. Rabinowits forabbi, a tanult, huszonéves ifjú ó akinek arca és alakja Roman Vishniac Vanished World címu fotóalbumában többször is föltunik ó a béke megorzését és a jesiva fejlesztését tekintette fo feladatának. Háza kertjében huszonöt méter hosszú sátrat építtetett, ahol a kétszázötven növendék tavasszal és nyáron a friss levegon tanulhatott. Javította a bóherek élelmezését, és a tanintézet támogatására létrehozott egy misnajesz egyesületet. Azonban amikor a Felvidékkel együtt a Kárpátalja is visszatért Magyarországhoz, s az itteni haszidok végre vízum nélkül, szabadon mehettek volna ottani forebbéjükhöz, a Lublini Nagyhercegség területén született, és Munkácsra költözése óta csehszlovák papírokkal is rendelkezo Rabinowits rabbi nem kapta meg a magyar állampolgárságot. 1941-ben kitelepítették, Jagolnicében élt, ahol a nagyapja valaha rabbi volt. Sorsa a megszállt Lengyelországban elso látásra nem tunt biztatónak, pedig csakis így menekülhetett meg attól, hogy a húszezer magyarországi “hontalan"-hoz hasonlóan ot is a kamenec-podolszki transzportba rakják. Késobb, nagy küzdelmek és még nagyobb lefizetések árán újra beengedték Magyarországra, de Munkácsra már nem mehetett vissza. Budapesten élt, különbözo helyeken, például egy öregotthonban húzta meg magát. Bár saját hitközsége gyakorlatilag már nem volt, maradt annyi tekintélye, hogy beválasszák az Orthodox Iroda rabbi-bizottságába. Különösen a vallásos ifjúság nevelése terén és a jesivabóherek érdekében dolgozott sokat. Gyakran prédikált a Kazinczy utcai fotemplomban, de másutt is elmondta, mit látott letarolt szüloföldjén. Szinte könyörgött a zsidóknak, hogy meneküljenek, amíg lehet, vagy ha már nem akarják itthagyni szeretett hazájukat, legalább fegyverezzék fel magukat. Majdhogynem kinevették.
1944. február 23-án egy szerdai napon, amikor a belzi és a geri rebbét már rég kiszöktették Európából, feleségével és négy kisfiával o is vonatra ült, és kivándorolt a Szentföldre. Vágya, hogy Munkácsra még visszatér, álom maradt. Hamar megözvegyült, és a gyászido leteltével, sok haszid megdöbbenésére, korábbi házvezetonojüket vette el. Néhány évi palesztinai tartózkodás után megválasztották Sao Paulóba. 1962-ben visszament Izraelbe, a Tel Aviv melletti Hokonban lett forabbi, emellett a tanult, muvelt férfi egyetemre járt, filozófiából doktorált, és idovel a cionizmussal is megbarátkozott. A foként Brooklynban letelepedett munkácsi hívek és tanítványok úgy érezték, eltávolodott Munkács szellemétol, s a haszid fogalmak szerint modern rabbi ugyancsak régóta nem nevezi már magát munkácsi rebbének. Eljött Holonból is, ma Petah Tikván él, a feleségével közösen tervezett lakásban.
Azt lehetne hinni, hogy a történetnek vége, de nem: legidosebb fia, a még Munkácson született, Boro Parkban élo Majse Lájb Rabilnowitz, néhány éve fölvette az apja által levetett “munkacser rebbe" címet, s mégis megvalósult a nagyapa, Spira Lázár munkácsi forabbi végrendeletének utolsó pontja: “ne száradjon ki a forrás és ne fonnyadjon el a fa."
*
Az íráshoz az erdélyi Népünk, illetve a budapesti Zsidó Híradó és Orth. Zsidó Újság több cikkét is fölhasználtam.
