Zsidó Iskolák Magyarországon I.
Alábbi írásunk egy kutatás összegzésének elso része. A kutatás célja a magyarországi zsidó iskolák föltérképezése volt, szponzora a Muvelodési és Közoktatási Minisztérium Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Foosztálya.
Gadó János:
Versenyképes ideológia-e a zsidóság?
A zsidó oktatás szellemi erotere Magyarországon
Az 1989 utáni magyarországi zsidó reneszánsz hullámai nyomán a már régóta muködo Anna Frank gimnázium mellett két új iskolát alapítottak a fovárosban. A magyar zsidó történelemben szinte páratlan ez a helyzet: három önálló, egymástól független, egészen eltéro indíttatású zsidó gimnázium muködik az országban. E mai oktatási megújulás annál figyelemreméltóbb, mert az új zsidó iskolák közül az egyik a vészkorszak idején nagyobbrészt elpusztított, majd a népi demokrácia negyven esztendeje alatt emigrációtól tizedelt és asszimilációval sújtott zsidóság autentikus terméke. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy feltérképezzem: a mai magyarországi zsidó iskolák milyen ideológiák kereszttüzében állnak.
I.: Uralkodó eszmék - a nagy narratívák
Koronként váltakozó uralkodó eszmék (divatos terminológiával élve: nagy narratívák) alakítják idorol idore az emberi társadalmak dinamikáját. Ezen eszmék a világ egészére kívánnak magyarázatot adni. Híveik hite szerint segítségükkel a világ minden jelensége megmagyarázható, helyére teheto, egységes rendszerbe foglalható, felhasználásukkal a kizökkent világ helyrebillentheto, az univerzális magyarázatból mindig le lehet vezetni az éppen aktuális problémára vonatkozó cselekvési algoritmust.
A zsidóság az európai történelem nagyobb részén át egyedül állt abban, hogy saját, az uralkodó eszméktol eltéro narratívája volt, egy öntörvényu, igen részletesen kimunkált, gyakorlati életbe jól átültetett hitbéli és cselekvési rendszer, amely biztosította a nép különállását, egyszersmind lehetové tette a befogadó népekkel való békés együttélést. A zsidóság - a diaszpóra kétezer évén keresztül uralkodó felfogása szerint - nép: ennek számtalan attribútumával. Ez a rendszer zárt, külso legitimációra nem szorul. A külvilággal fenntart érintkezési csatornákat, ám ezek inkább a technikai együttélést, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen jó viszonyt szolgálják, saját legitimációt érinto impulzust nem engednek be és nem bocsátanak ki. (A zsidó közegben oly nagy súlyú hagyomány a középkortól kezdve még a Talmud tanítását is tiltotta a nem zsidóknak, mivel utóbbiak a kikényszerített hitviták során nemegyszer éppen a Talmud szavait forgatták ki zsidóellenes vádjaik igazolására.)
A kiválasztott nép öntörvényu ideológiája alapján elkülönülo társadalmat saját, fejlett infrastruktúra tartotta fenn, amely gondoskodott a közösség minden tagjának taníttatásáról, szükség esetén szociális ellátásáról, házasításáról és eltemetésérol. (Mindez persze csupán elvi cél volt: jogosultsága a közösségben vitán felül állt, de a mindenkori anyagi körülményektol és a személyes tényezoktol függött, hogy mennyit sikerült belole ténylegesen megvalósítani.) Az infrastruktúra muködésének és az egyén életvitelének hallatlan részletességgel kidolgozott szabályrendszerét az V. században Babilonban kodifikált Talmud foglalta össze. Az elkülönültséget biztosító szabályrendszert a fiúgyermekek ötéves koruktól tanulták. Ez nem ért véget soha olyan formális aktussal, mint a nyugati egyetemek diplomaosztása, doktorrá avatási szertartása - a hagyomány szerint a férfi élete végéig tanul. A zárt közösségekben, ahová a külvilág értékméroi nem szivárogtak be, a legfobb érték a tanulás volt, a társadalmi hierarchia csúcsán a szent iratokban és az azok kommentárjaiban jártas ember állott. Az infrastruktúrában is ennek megfeleloen kulcsfontosságú volt az oktatás.
I.2. Az öntörvényu rendszer feltörése
A zsidóság ethoszát a keresztény Európában több mint ezer éven át visszatéroen támadták, idorol idore megpróbálták felszámolni, de az ebben rejlo legitimáció oly mélyen gyökerezett, hogy e kísérletek (amelyek az egyének egyikénél-másikánál esetleg sikerülhettek) a zsidóság egésznél rendre kudarccal végzodtek. A népként való különállásnak mindaddig nem volt alternatívája, míg a befogadó társadalmakban uralkodó hitvallás a zsidóság hitében a konkurencián kívül mást nem látott. A változás lehetosége akkor csillant föl eloször, amikor a XVIII. század vége felé a vallás kezdte elveszíteni legitimáló funkcióját. A helyébe lépo ráció számára már nem volt leküzdhetetlen elvi akadálya a zsidók egyenjogúsításának. Csupán életmódjukat, foglalkozásukat kívánták megváltoztatni, a kor uralkodó gyakorlatához illeszteni (ez volt a zsidók polgári megjavítása), valamint nyilatkozatukat hallani, hogy az adott nemzet fiai lesznek, és annak törvényeit magukra nézve kötelezonek ismerik el, akkor is, ha ez a hagyományos zsidó joggal ellentétben áll. Miután az érintettek számára a gazdanépekkel való együttélés mindig is elvi alapokon nyugodott, a huségnyilatkozat halachikusan megoldható probléma volt. A zsidóság vallássá nyilvánítása az államhatalom felé zárójelbe tette, a magánélet szférájába szorította vissza az osi törvényeket; a zsidóságért aggódók pedig megnyugodhattak abban, hogy csupán a befogadó társadalmaknak mindig megteendo engedményekrol van szó ezúttal is - a lényeg sértetlen marad.
Ám az öntörvényu zsidó életfelfogás nehezen fér meg egy másik modern, dinamikus nemzettudattal. A modern világba való beilleszkedés feltörte a hagyományos zsidó közösségek zárt rendszerét. Ott, ahol a két világ találkozott (a XVIII. század végétol kezdve egyre szélesebb körökben, Európa egyre több országában) megindult a zsidók átáramlása a gettó világából a szélesebb társadalomba. A nacionalizmus diadalmas eszméje erosebb volt a pusztán felekezetté szukült zsidóságnál; a ráció kikezdte a vallást; az emancipáció, a kecsegteto karrier ígérete elhomályosította a gettó akolmeleg, ámde dohszagú világát; a ráció diadalmas eszméje által legitimált modern tudományok mellett hitelét veszítette a szorszálhasogatónak bélyegzett Talmud; a zsidó páriasorsból való menekülés vágya gyakran erosebb volt, mint az osi közösség iránti huség. A zsidó közösség fölszívódásától ekkor persze még nem tartottak: az eloítéletbol, társadalmi távolságból, a viszonylag nagy létszámú közösség tehetetlenségi erejébol és a zsidóság megroppant, ámde el nem tunt legitimációjából fennmaradó válaszfalak még álltak, éppen csak hogy egyes darabjaik kezdtek letöredezni. Ám egyfelol a legitimáció megroppanása, a zsidóság öntörvényu narratívájának visszaszorulása, másfelol a környezo társadalomba beilleszkedni vágyók oly gyakori visszautasítása boven adott ideológiai muníciót az emancipációval elégedetlenek, a csalódottak számára.
E súlyos konfliktusra zsidó részrol számos válasz született. Ezek közül egyesek fenntartották a nagy narratívát, az öntörvényu zsidóság eszméjét. Az ortodoxia - a nem zsidókkal való együttélés terén tett külsodleges engedmények mellett - elutasította a másik nemzethez tartozás gondolatát és fönntartotta a zsidó nép ethoszát. Az egész probléma nem érintette meg a keleti ortodoxiát és foként a haszidizmust, amely nem akart tudomást venni a nyugati világ fejleményeirol. Nem utasította el a kihívást, hanem elvégezte a szintézist a cionizmus és a bundizmus, amelyek a kor uralkodó eszméibol és a hagyományos zsidó ethoszból gyúrtak új, átüto ereju narratívát - elobbi az ideologikus nacionalizmust, utóbbi a pragmatikus, baloldali nemzeti önrendelkezési elvet vegyítve a zsidó öntörvényuséggel.
Az önálló zsidó narratíva tudatos elutasítását választotta a reformzsidóság - foleg történetének korai, XIX. század közepi szakaszában, mikor zsidó tudatát messzemenoen alárendelte a befogadó nemzet iránti huségnek.
A XIX század közepétol a holocaustig tartó korszakban zsidóság és modernizáció találkozásának foáramában - legalábbis közép-európai nézopontból - a konzervatív, Magyarországon neológnak nevezett zsidóság helyezkedett el. Ez az irányzat a két narratíva egymás mellé rendelésével próbált válaszolni a kihívásra. Amint azonban ezt fentebb láttuk, a harc egyenlotlen volt: a felekezeti státuszba visszaszorított és más eszmei fogózót nem kereso zsidóság a kor diadalmas eszméivel szemben nehezen állta a sarat.
II. Az oktatási rendszer és a nagy narratívák
A modern korban minden nagy célokat kituzo közösségi vezeto kulcsfontosságúnak tekintette az oktatási rendszert. Az üdvözíto célok érdekében végso erofeszítésekre mozgósított közösség eroforrásaiból gyakran éppen az iskolákra áldoztak aránytalanul sokat, hiszen a megfelelo indoktrinációval csak ezek biztosíthatták az adott közösségszervezo elv fennmaradását, legitimációjának továbbörökítését.
A magyarországi keresztény egyházak még a XVIII. században, abban a korszakban alapozták meg fejlett iskolahálózatukat (1901-ben 22 evangélikus, 25 református és 45 katolikus gimnázium), mikor a protestáns és a katolikus felekezet éles harcot vívott egymással, a vallásháborút folytatva békésebb eszközökkel. A korszak uralkodó eszmeiségének megfeleloen a vallás állt az azonosságtudat középpontjában és a legdinamikusabb közösségszervezo ero is ez volt. A XIX. században ez a történet megismétlodött, midon a magyar uralkodó elit a kor uralkodó eszméje, ezúttal a nacionalizmus impulzusának engedve sorban állíttatta föl a magyar gimnáziumokat a nemzetiségi területeken, a kisebbségeket asszimilálandó. (Az iskolarendszer kiépítésének elsodleges politikai funkcióját mi sem jelzi jobban, mint hogy az uralkodó elit a színmagyar területeken - így pl. az Alföldön - korántsem buzgólkodott ennyire az iskolaépítésben.)
II.1. A magyar neológia és az oktatási rendszer
Az iskolaépítés politikai terheltségének tudatában már jobban értheto, miért nem törekedett a neológ magyar zsidóság szélesköru oktatási hálózat kiépítésére. Az oktatási rendszer teljes vertikumát lefedo iskolahálózat létrehozása olyan nagyszabású vállalkozás, egy közösség eroit oly végletesen igénybe vevo feladat, hogy ennek kivitelezését a lenni vagy nem lenni kérdés, egy korszak uralkodó eszméje mindennél erosebben motiválja. A vizsgált korban a nacionalizmus a zsidóságot a magyarság felé hajtotta: a zsidóság számukra nem faj volt (e szó akkor még - a nácizmus fellépése elott - nem volt szalonképtelen), nem nemzetiség, hanem vallás. Az Nizraelita vallású magyar szóösszetételnek a második része volt dinamikusabb: a korban elsodleges nemzet ütötte a másodlagos vallást.
Karády Viktor e témában írott tanulmányai adatok tömkelegével bizonyítják, hogy miközben a neológ zsidóság iskolázási hajlandósága messze az összes többi felekezet elott járt, saját modern oktatási hálózat kiépítésében korántsem buzgólkodott ennyire. 1918 elott a zsidó elemi iskolásoknak csupán 33 százaléka járt saját felekezetük iskolájába, ami a legalacsonyabb arány a bevett felekezetek között. Adataiból az is kiderül, hogy a zsidók esetében a magyar társadalmi hierarchia centrumához való közelség egyenesen arányos az iskoláztatási alapossággal, viszont fordítottan az önálló iskolarendszer kiépítésének igényével. A fovárosban élo zsidóság iskolázottsága a legmagasabb, ugyanakkor itt járnak a zsidó gyerekek legkisebb arányban saját felekezetük iskoláiba. A neológia asszimilációs hajlandóságát azonban még e szám sem illusztrálja hitelesen: a 33 százalékban bennefoglaltatik a fejlett nyugat-magyarországi ortodox iskolahálózat (lásd alább). Még az izraelita felekezeti iskolák jobb felszereltsége, pedagógusokkal való jobb ellátottsága és az innen továbbtanulók magasabb aránya sem bizonyult vonzónak a zsidó szülok nagyobb része számára.
Egészen más a helyzet, ha a zsidóság öntörvényu jellegét fenntartó, nagy narratívákra épülo közösségek oktatási rendszerét figyeljük.
A modern világban élo, de a zsidó nép eszméjéhez ragaszkodó észak-magyarországi ortodoxia (melynek hagyományosan a Chatam Szofér neve által fémjelzett, hírneves pozsonyi jesíva volt a szellemi központja) fejlett iskolahálózatot épített ki a Dunántúlon és a Felvidék (késobb Szlovákia) nyugati részén, melynek surusége a korban e téren elöljáró evangélikus egyházéval vetekedett.
A keleti ortodoxia és a haszidizmus a modern oktatás követelményeirol nem vett tudomást, fenntartotta a hagyományos ismereteket oktató héderek suru rendszerét - ignorálva az ilyen iskolákat illegálisnak nyilvánító állami határozatokat. (1920 után a magyar oktatásnak ez a problémája megoldódott, mivel a hagyományhu zsidóság dönto többsége a trianoni határokon kívülre került.)
A zsidóságot a nemzeti eszmével szintetizáló cionista irányzat Tarbut mozgalma a két háború közötti Lengyelországban 129 elemi iskolát, 20 gimnáziumot és 5 tanítóképzot muködtetett, eroteljesen törekedve a modern héber nyelv használatára. A konkurens autonomista irányzat, mely a jiddist tekintette nemzeti nyelvnek, az ott élo zsidóságot pedig éppoly nemzetiségnek, mint a lengyeleket, szlovákokat, ukránokat, 95 iskolát, 4 gimnáziumot és egy tanítóképzot mondhatott a magáénak. ( A fenti ketto együttes létszámát is meghaladta a lengyelországi ortodoxia hédereit és jesíváit látogató bócherek 60 ezres létszáma.)
A felekezeti státuszú neológ magyar zsidóság különösen nehéz helyzetben volt, mikor a zsidó iskolákon kívül maradó fiatalságot próbálta elérni. Intézményes eszköze erre mindössze az állami tantervekben eloírt heti két hittanóra maradt. Természetesen eleve kérdéses, hogy heti két órában miként lehet egy átfogó értékrendet és világszemléletet a gyerekekbe plántálni, de a zsidóság esetében ez bizonnyal még kevésbé muködhetett, mint más felekezeteknél. Egyrészt az iskola, ahol a diákok napjaikat töltötték, természetszeruleg közvetítette a keresztény szokásokat, ismereteket, értékrendet - a külvilág életritmusa a keresztény hagyományokon nyugodott (keresztény ünnepek, vasárnapi pihenonap, stb.) Másrészt a zsidóság - amely eredeti formájában népi közösség, önálló érték- és szokásrend, hagyományok suru szövete, külön életvilág - átörökítése heti két órában komolytalan kísérlet, ha a szüloi ház ebbe nem igazán partner. A hagyományos zsidóság életét természetszeruen szotte át a közösségi tudás ezer szála, amit a fiatal e közegben otthon, az utcán, a szomszédoknál elsajátított. Nép, kultúra, vallás (és gyakran a nyelv) teljesen összefonódtak. A héderben és a jesívában tanultak erre épültek. A jesíva-oktatás családias, ismételgeto, rendetlen légköre, ahol a közösséghez tartozás nem kérdés, ahol félszavakból is értik egymást, ahol az olvasott anyag a tanító kommentárja, bensoséges útmutatása nyomán válik érthetové - mindez igen erosen eltér a modern oktatás szigorú logikai menetrendjétol, explicit magyarázataitól.
Zsidóság és magyarság neológ felfogás szerinti egymás mellé rendelése azt hozta magával, hogy az állami iskolák hittanóráin gépiesen egymás mellé tették a hivatalos magyar oktatási curriculumot és a hagyományos zsidó nevelést. Mikor azonban a zsidó vallástanárok automatikusan a jesíva-oktatás stílusát folytatták a heti két órába zsúfolt - és ezért rendkívül intenzív munkát megkívánó - hittanórákon, az eredmény eloreláthatóan a teljes kudarc volt. A módszer és a mondanivaló egyaránt a levegoben lebegett, kicsúszott mögüle a hagyományos közösség legitimáló háttere. Az Izraelita Tanügyi Értesíto hasábjain évtizedeken át visszatéro téma, miként hasznosítsák a leheto leghatékonyabban a hagyomány tanítására rendelkezésre álló csekély idot. (Az imákat tanulják-e vagy a bibliát, érdemes-e külön héber grammatikát tanulni, stb.) A többnyire komoly pedagógiai szaktudásról és empátiáról tanúskodó hozzászólások, viták, melyek során sokféle javaslat fölmerült, azonban mindig szigorúan az adott ideológia keretein belül maradtak. A magyar tudat-zsidó tudat arányát, a zsidóság felekezeti voltát, a korban gyenge legitimációját nem kérdojelezték meg az eszmecserék során. (Ebben persze valószínuleg az is szerepet játszott, hogy a lap gazdája, az Izraelita Tanítóegylet, az országban egyedülállóan, ortodox és neológ irányultságú tanítók közös testülete volt, így az együttmuködés feltételeként az ideológiai kérdéseket jegelni kellett.) Végigolvasva a lap két háború közötti számait, azt látjuk, hogy a viták nem ültek el, ami arra utal, hogy a kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendezni. A visszás helyzetet jól illusztrálják a kortársak visszaemlékezései, amelyek a hitoktatás komolytalanságát, eredménytelenségét idézik fel. Mindennek következtében a zsidóság széles tömegei kerültek a bent sem vagyok, kint sem vagyok állapotába, amikor a közösséghez tartozás elsosorban már nem a belso indíttatáson, hanem a külvilág távolságtartásán múlott. Erre az állapotra illik rá Sartre híres mondata: A másik ember tekintete az, ami zsidóvá tesz.
III. Szükségbol erényt - a zsidó gimnázium 1919 után
A zsidó felekezeti oktatás elemi iskolákon túli, középszintu intézményei kevés kivétellel 1919 után, a korszak antiszemita kurzusának nyomása alatt születtek. A nem zsidó oktatási intézményekbe (nem csak az egyetemekre) a felvétel megnehezült, a zsidó tanulók helyzete a többi iskolában gyakran rosszabbodott. Hiányzik a rendszeres statisztikai áttekintés arról, hogy a zsidó iskolákba járó fiatalok mennyiben futottak be más pályákat, mint az állam és a többi felekezet iskolájában tanuló zsidók. Karády Viktor szerteágazó munkássága a zsidóság magyar társadalomba, annak intézményeibe való beilleszkedését kíséri figyelemmel, Felkai László részletes monográfiája a budapesti zsidó fiú- és leánygimnáziumról az itt végzettek további pályáját nem vizsgálja statisztikai rendszerességgel. Karády Viktor szerint a zsidó gimnázium a pesti zsidóság tanulási stratégiájában alárendelt szerepet játszott, hiszen fiataljainak csak egy töredéke végezte itt tanulmányait. Ez valószínuleg így van. Azt is hozzátehetjük, hogy még az itt tanulók közül is sokakat a kényszer hajtott ide. (1938 és 1944 között ehhez nem is férhetett kétség.) E gimnázium diákjai közül jóval kevesebben kívántak továbbtanulni, mint a zsidó átlag - felteheto, hogy olyan szülok küldték ide gyerekeiket, akik az egyetemi taníttatásról eleve lemondtak. Ez kontraszelekciót sejtet, ám a tanulmányi versenyek eredményei, egyes diákok további pályafutása, az intézmény tanárainak magas fokú tudományos tevékenysége (1945 után többeket azonnal az Akadémia tagjává választottak) egészen mást bizonyít. Felkai László könyvébol olyan iskola képe bontakozik ki, amelyet diákjai (és volt diákjai) nagyra értékelnek. Ez tükrözodik egyebek közt a gimnázium öregdiákjainak hajdani nagylelku adományaiból.
Hogy a zsidó gimnáziumban milyen szellemi energiák voltak az antiszemita kurzus által lefojtva, azt illusztrálja az 1945 utáni néhány szabad esztendo története, mikor az intézmény az országos tanulmányi versenyen elso lett (1947-ben) vagy az elso helyek egyiket szerezte meg (1945-ben). Mindezt a náci megszállás és a nyilas uralom hatalmas vérvesztesége után!
Nehéz arról adatot gyujteni, vajon a zsidó gimnázium végzettjei nagyobb arányban maradtak-e huségesek a közösséghez, mint más iskolákban végzett társaik. Az alma mater iránti ragaszkodás fakadhat a diákévek iránti nosztalgiából is. Ám bizonyos tényezok az elobbi feltételezést támasztják alá. Az antiszemita kurzus légkörében felnövo fiatalok a zsidó gimnázium óvó melegét élvezhették - még akkor is, ha a hivatalos kurzushoz az iskola vezetosége mindvégig ragaszkodott. A zsidó környezet lehetové tette a hagyományok (pl. ünnepek) megtartását, amire a nem zsidó iskolákba járó fiatalnak legfeljebb otthon nyílott alkalma. Igaz ez akkor is, ha a hittanon kívül a zsidóságot más, modernebb formában itt sem oktatták. A gimnázium tanárainak kiemelkedo szellemi teljesítménye, a tanulmányi versenyeken elért jó eredmények ebben a környezetben kétségkívül a zsidóság presztízsét erosíthették a fiatalokban. A gimnázium ideológiájából a két háború között a zsidóság számos legitimációs eleme ki volt rekesztve: a zsidóság népi-nemzeti értelmezése (cionizmus), a modernkori szellemi teljesítmények jelentos része (pl. a két háború közt a baloldali gondolat jeles képviseloi nemigen juthattak be a kincstári panteonba), de egy jól muködo, összetartó, külso kényszer és fenyegetettség által is összepréselt közösség számára a maradék is elég lehetett a hitelességhez. Ez a maradék a vallás volt, az ünnepek, valamint a zsidó történelem azon eseményei illetve személyiségei, amelyek a kor ideológiájának szemüvegén keresztül nézve is szalonképesek voltak (pl. Majmonidész, Spinoza, Kis József). Míg azonban a nem zsidó iskolába járóknak ez nem sokat jelentett, nemigen tudták tartalommal megtölteni, addig a zsidó gimnázium szellemi elitbol verbuválódott tanárai még e kiherélt zsidó tudatot is tartalommal töltötték meg, még ezen a keskeny ösvényen haladva is tudtak eredetit és hiteleset nyújtani.
IV. A zsidóság legitimációja 1945 után
A Soá irtózatos tapasztalata után az európai zsidóság legitimációs rendszere számos országban rombadolt. Ami eddig marginális volt (a cionizmus) az hirtelen a középpontba került, ami középponti volt (bizalom a befogadó nemzetben) azt a szemétre kellett vetni. Talán mindennél inkább így volt ez Magyarországon. Az 1945 utáni néhány szabad esztendo a zsidóság hallatlan szellemi felpezsdülését hozta. A formális és informális cenzúra korlátai ledoltek. Az 1944-es tapasztalatok után a maradék magyarázatot keresett a történtekre és egyben új utakat kutatott. A zsidó hitközségben, melyet nem béklyózott többé a kurzus iránti huség, ideológiai platformok alakultak.
A vészkorszak utáni útkeresés, a magyarázat elemi ereju igénye a pusztulás okaira, ismét az egyetemes eszméknek kedvezett. A kommunizmus és/vagy a cionizmus átfogó magyarázattal szolgáltak a náci népirtásra, és radikális receptet ígértek hasonló esetek megelozésére. Az ideológiai sokszínuség a zsidó gimnáziumot is elérte, aminek jele, hogy az iskolai ünnepélyeken a Himnusz mellett a Hatikva és az Internacionálé is elhangzott.
V. A legitimáció megszunése
A pluralizmus korszaka 1948-ban végetért. A cionizmus hívei értheto okokból elhagyták az országot, és oket követte a vallásos zsidóság maradéka. Akinek még voltak illúziói a népi demokrácia zsidósággal szembeni toleranciájáról, az új, demokratikus Magyarországról, az 1956-ban ezekkel az ábrándokkal leszámolt. Aki zsidó akart lenni, akár cionista, akár vallásos felfogás szerint, az nagy valószínuséggel elment az országból. Az itt maradó zsidóság ideológiai bázisa úgy összeszukült, hogy abból semmiféle hitelt érdemlo kép nem állhatott össze. Cionizmusról szó sem lehetett, de közösségrol sem nagyon, hiszen a határon túl élo hittestvérekkel kapcsolatot tartani igen nehézkes és gyakran veszélyes volt. Az uniformizáló rezsim a vallásgyakorlás minimális feltételeit sem biztosította (kóser étkezés, szombat és a többi ünnepek megtartása). Az e körülmények között felnövekvo új nemzedék csak az asszimiláció útját ismerte, felmenoinek hagyományairól gyakran még azt sem tudta, hogy létezik.
A pártállami nyomás persze nem elegendo magyarázat a zsidóság szinte ellenállás nélküli felmorzsolódására, utánpótlásának teljes elapadására. Elvégre a keresztény egyházak is hasonló nyomás alatt álltak, mégsem véreztek ki ennyire. Még a soá irtózatos vérvesztesége sem ad választ mindenre, hiszen a túlélo kétszézezer fos budapesti közösség még mindig számottevo bázisa maradhatott volna a zsidó életnek. A magyarázat a magyar zsidó közösség legitimációjának elenyészésében rejlik. Míg katolikusok vagy protestánsok továbbra is magától értetodoen vallották magukat magyarnak, és ezért, ha kellett, áldozatot is hoztak, a zsidóságnál ez a motiváció megszunt. A zsidóság új központjai, legitimációjának új forrásai Európán kívülre kerültek. Cionizmus, vallás, közösségi érzés - egyiknek sem volt többé köze az izraelita vallású magyar fikcióhoz. Aki az osi közösséghez ragaszkodott, az lelkifurdalás nélkül elmehetett - a soá után nem létezett többé olyan értékrend, amely zsidóként Magyarországhoz kötötte volna. A hivatalos felekezet hallgatása a zsidóság új központjairól (legfoképp Izraelrol), ragaszkodása a kiürült, hitelüket vesztett formákhoz (a magyar zsidóság) minden oszinte tartalom nélkül (hiszen a magyarok felelosségét a felekzeti sajtó burkoltan nemegyszer emlegette) az egész közeget hiteltelenné tette. A felekezet így csupán saját tartalékait élte föl materiális és átvitt értelemben egyaránt. A gépezet saját tehetetlenségi erejénél fogva forgott még, de egyre lassabban - új impulzust már nem fogadott be és egyre kevesebbet bocsájtott ki.
E hanyatlás tökéletesen visszatükrözodött a zsidó gimnázium tanulóinak létszámában: 1956-ban a diákok háromnegyed része elhagyta az országot, a hetvenes évek közepén pedig a tanulók összlétszáma tíz fo körül mozgott. Ez volt a mélypont: ettol kezdve a politikai olvadás lassan emelte a tanulói létszámot is.
VI. A nagy generáció
A magyar zsidóság távozni nem kívánó része a kommunizmus univerzális eszméjét választotta, amely a zsidó lét problémájára az egyetemes emberi üdvtant, a szekuláris megváltást ajánlotta válaszul. Ennek fényében minden partikuláris csoporthoz tartozás jelentéktelennek tunt - a zsidóság szörnyu terhétol szabadulni kívánók megelégedettségére. A fényes szelek szárnyán ringatózó zsidó nemzedék gyerekeit e szellemben nevelte. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a maradás mellett dönto százezernyi zsidó mind kommunista lett volna. Többségük valószínuleg nem volt az. A kommunista modell azonban az o életükre is rányomta a bélyegét: a zsidó alternatívák bezárultak, ezek közlésére a rendszer nem nyitott kommunikációs csatornákat. Az itthon maradottakban pedig már nem volt kívánság és/vagy ero, hogy ezeknek utat törjenek, mint ahogy az ellenzéki gondolat utat tört a hetvenes évektol kezdve. Zsidó tudatukat, mely elsosorban szorongásokból állott, gyermekeiknek gyakran éppúgy nem adták tovább (legalábbis tudatosan nem), mint a kommunista hituek, hiszen az - e tekintetben szinte hermetikusan zárt - rendszerben ezzel a kérdéssel úgysem lehetett mit kezdeni. Ez az állapot addig maradt fenn, amíg a kommunista alternatíva az asszimiláció útját járók számára hitelesnek tunt. 1968 után ez a hit alapjaiban rendült meg. Az egyetemes kommunista világmagyarázat egyre lyukasabb lett, e lyukakon pedig bekandikált az addig irrelevánsnak vélt zsidókérdés. A szüloi házban, a kortárs csoportban elejtett megjegyzések X vagy Y zsidó voltáról, az elérheto olvasmányok (elsosorban a soáról, majd egy évtizeddel késobb Bernard Malamud vagy Sólem Áléchem regényei), a XIX-XX. századi magyar történelem, kultúra és tudomány számtalan szereplojének zsidó származása (melyrol persze többnyire szintén csak informális csatornákon át lehetett értesülni) - ezek voltak a témáról elérheto információk. Mindez inkább csak arra volt elegendo, hogy az érintetteknek konfúzus, szorongásos zsidó identitást adjon, melyben az uralkodó elem a hajdani kirekesztettség elfojtott, feldolgozatlan emlékeibol táplálkozó másságtudat volt. A zsidóság mozgósító ereju, öntörvényu narratívája e bizonytalan identitástól mérhetetlen távolságra volt. A 70-es 80-as évek kultúrzsidói eros idegenkedéssel tekintettek vallásra, cionizmusra, a nagy narratíva lehetséges kiindulópontjaira. Mikor a 80-as években a politikai mozgástér kissé kitágult, e morálisan és intellektuálisan igényes nemzedék irodalmi és társadalomtudományos muvek (a 90-es évekre valóságos áradattá bovülo) sorával próbálta meg saját konfúzus tudatát kibeszélni magából. E muvek tárgya a zsidó származású egyének beilleszkedése a magyar társadalomba, a magyar történelemben, kultúrában betöltött szerepük, fogadtatásuk a többség részérol - egyszóval: a zsidóságból a magyarságba való átlépés, (amely a vizsgált korszak dinamikáját huségesen tükrözte). E roppant ellentmondásos, ragyogó és sötét pillanatokkal egyaránt megterhelt, végül tragédiába fúló történet volt a zsidóságtudat alapja, ez adta a nagy generáció zsidó tagjainak identitását.
Az identitás problémáival birkózó, arra hiteles választ kereso középnemzedék és a létét kincstári alapon problémátlannak bemutató hivatalos zsidóság között szinte semmi kapcsolat nem volt. Elobbi a szekuláris tudományokban magasan kvalifikált, a modern társadalom kérdéseiben igen járatos de a hagyományos tudás terén jószerével analfabéta közeg volt, míg az utóbbi üzemi szinten még orizte a hagyományt, de a modern világ dolgairól semmilyen mondanivalóval nem bírt. A kapcsolat hiányát mindennél jobban illusztrálja ezt az Anna Frank gimnázium tanulóinak száma: a zsidó gimnázium, csakúgy, mint a többi zsidó intézmények nem jelentettek alternatívát a középnemzedék számmára.
Mind a két félre jellemzo ugyanakkor, hogy 1989-ig egyáltalán nem érintették meg oket az 1945 utáni zsidó világ változásai, amelyekhez hasonlót pedig keveset ismer a zsidó történelem. Ezen írás kereteit természetesen túlhaladja e nagyszabású történelmi trendek részletes bemutatása, csupán a magyar zsidóságra gyakorolt hatásuk végett térünk ki rájuk.
(Kitekintés)
Izrael állama, a cionizmus megvalósult víziója, a testet öltött nagy eszme, a soá traumája után sorsát önön kezébe vevo, cselekvo zsidóság szimbóluma 1948 (és foleg 1967) után a zsidó világ normatív központja lett. Az alija lépett elo legitim magatartássá, amelyet a diaszpórával szemben Izrael képviseloi mindig fölemlegettek és számon kértek. A diaszpórában (mindenekelott az Amerikában) élok válaszukban ilyenkor az Izraelbe való vándorlás technikai nehézségeire hivatkoztak, ékesen bizonyítván ezzel a cionista ideológia normatív fölényét a diaszpórával szemben. Izrael állam központi szerepének megszilárdulásával a nagy narratíva ismét megjelent a zsidóság eszmevilágának horizontján.
A második jelentos fejlemény a zsidóság nemzetközi politikai befolyásának hallatlan megerosödése volt. Ez mindenekelott a befolyásos (többségükben a konzervatív vallási irányzathoz tartozó) amerikai zsidó szervezetek súlyának volt köszönheto. Ennek tudatában egyes országok zsidó szervezetei is jóval nagyobb súllyal tárgyalhatnak saját országuk kormányaival. (Ezt legjobban az Európa számos országában napjainkban zajló kárpótlási tárgyalások bizonyítják.)
A harmadik nagy trend a zsidóság életében az ultraortodoxnak nevezett (valójában igen sokféle irányzatból álló) réteg megerosödése. A zsidóság e csoportjának nagy központjai ezelott hatvan évvel még Közép-Kelet-Európában voltak, így a náci uralom évei után írmagjuk is alig maradt. De ez a maradék a háború óta eltelt két emberölto alatt végbevitte a csodát: újrateremtette az elpusztított lengyelországi, litvániai, magyarországi, stb. közösségeket - Izraelben és az Egyesült Államokban. E közösségekben az európai modernizáció elotti felfogás, a zsidóság öntörvényu, szigorúan a hagyományra épülo nagy narratívája (a magában lakozó nép) a szervezo ero, amely a külvilág impulzusainak közösségen kívül tartását, illetve a vele való érintkezés szigorú korlátozását írja elo (önálló lakónegyedek, a modern tömegkommunikációs eszközök hiánya a lakásokban, stb.) A csak a zsidóság számára érvényes különbejáratú világmagyarázat, amely két évszázaddal ezelott, a felvilágosodással vívott csatában vereséget szenvedett, most állja a sarat: a modern világ megannyi megválaszolatlan gondjával szemben a hagyomány minden problémára gyógyírt ajánló elvét kínálja a zsidóknak. Ez a közeg ma a zsidó világban offenzív magatartásáról ismerszik meg: míg a modern világban otthonosan mozgó reformzsidóság és konzervativizmus demográfiai gondokkal, pénzügyi bajokkal küzd és gyakran saját magával van elfoglalva, a kemény ortodoxia köreiben eros a missziós tudat (természetesen csak a zsidóság felé), küldöttei sokkal gyorsabban eljutnak a zsidóság nagy központjaitól távol lévo, asszimilációtól fenyegetett kisközösségekhez.
VII. A zsidó narratíva föltámadása 1989 után
A gyenge, szervezetlen és legitimációs problémákkal küszködo magyar zsidóságra 1990 után rázúdult a jól (és gyakran túl-) szervezett nemzetközi zsidó establishment és a kokemény legitimációval bíró ideológia. Az eroviszonyokra jellemzo, hogy ma már a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületen kívül egyetlen olyan hazai zsidó szervezet sincs, amely ne valamely nagy nemzetközi hálózat hazai lerakataként muködne. A szervezeti betagolódást kísérte az eszmei igazodás is: a magyar zsidóság vezetoi hol a cionizmus, hol az ortodoxia mellett kötelezik el magukat, tanúsítván, hogy a modern zsidó világ eszmei pluralizmusában egyelore nehezen igazodnak el.
A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, az asszimilációból visszautakat kereso középnemzedék terméke viszont e betagozódásból kimaradt - szervezeti és eszmei értelemben egyaránt. A középnemzedék a magyar társadalomba, kultúrába és közéletbe mélyen betagolódott, önképét az 1989-es változások, majd az 1990 utáni antiszemita hullám csak megerosítették. Ez a nemzedék, amely - ellentétben a hivatalos zsidósággal - nem volt híján a legitimációnak, a cionizmus nagy narratíváját rokonszenvvel, de kritikus attitudjét megorizve fogadta, a vallás megváltó üzenetétol pedig tisztelettel ugyan, de tartózkodott.
Ebben a közegben indult útjára 1989-90-ben a három zsidó iskola. A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola a középnemzedék kezdeményezésébol született; A Wesselényi utcai Mszoret Avot Amerikai Alapítványi Iskola a zsidóság öntörvényu rendszerét orzo (elsosorban amerikai) ortodox zsidóság terméke volt; az Anna Frank Gimnázium pedig a tápászkodó hitközség adminisztratív kötelékében, de annak bármilyen szellemi iránymutatása nélkül fogadta a zsidóság iránt újra intenzívebben érdeklodo fiatalokat.
Az 1990 utáni szabadság légkörében, mikor a szülokorba lépo középnemzedék szemével nézve a zsidóság a maga sajátos világával a sokféle alternatíva egyike volt a választható szubkultúráknak - e kivételes pillanatban e bizonytalan identitású töredék rétegek három olyan zsidó iskola között választhattak, amelyek radikálisan eltéro szellemiség szülöttei voltak.
