Pelle János: Az identitás útvesztoi
Kelet-Európa népei a kommunizmus összeomlása után súlyosbodó identitásválsággal küszködnek, miközben a polgári demokrácia és a piacgazdaság értékeit immár nemcsak nyugati filozófusok és esztéták, de tozsdespecialisták is kétségbe vonják. A “szellem iránytuje” szédülten pörög, s a népek elott álló lehetséges alternatívák megfogalmazására -- ahogy a 18. század vége, Herder színre lépése óta folyamatosan történik -- a zsidóság múltja és jövoje körüli viták adnak alkalmat. A kelet-európai zsidó diaszpóra sorsa körül kiváltképpen ütköznek a nézetek, a térség azon országaiban is, ahol már nem maradt jelentékeny számú zsidó kisebbség. Magyarországon pedig, ahol a különbözo kritériumok alapján zsidónak tekinthetok nem elhanyagolható arányban vannak jelen a kultúrában, a témáról szóló diskurzus úgy neurotizálódott, hogy közben valósággal “parttalanná vált”, a megnyilatkozások áradatával lassanként Dunát lehet rekeszteni.
“Zsidóznak” a különbözo hazai napi- és hetilapok hasábjain, valamint a folyóiratokban, a rádióban és a televízió képernyojén (különösen, ha ide számítjuk az Izraelrol és a kárpótlásról szóló tudósításokat is). Értheto, hogy nemcsak az “értelmiségi laikusok”, de a témával hivatásszeruen foglalkozók is belefáradtak az önismétlo, új momentumokat a legritkább esetekben tartalmazó vélemények nyomon követésébe. A gordiuszi jellegu “zsidó kérdéskomplexumot” sikerül “agyonbeszélnünk”, miközben alapveto kérdések maradnak homályban. Eloször is, az esetek többségében nem világos, hogy a résztvevok milyen jogcímen szólalnak meg a vitákban. Másodszor: az álláspontok távolról sem egyértelmuek, gyakran összemosódnak, s a teljes asszimilációtól a radikális disszimilációig, a vallási, politikai és kulturális identitásválasztás számtalan módozatát foglalják magukban. Harmadszor pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az identitás különbözo felfogásai a jelenlegi gazdasági válság viszonyai között eltéro eséllyel kerülnek nyilvánosságra: vitathatatlan, hogy egyesek “támogatottnak” számítanak (ami kifejezésre jut megfogalmazóik egzisztenciájában, a nekik nyújtott ösztöndíjakban és az orgánumaiknak folyósított támogatásokban), mások viszont “turtnek” (ami financiális tekintetben manapság akár “tiltottnak” is nevezheto).
Az elmúlt hónapok sajtóvitáit áttekintve világossá válik, hogy a Szombatnak nincs monopóliuma a téma megvitatására, de igazolva látszik az is, amit Kende Péter állapít meg találóan: “a modern Magyarország története talán nem ok nélkül forog immár másfél évszázada az úgynevezett zsidóság körül”.
Elvi alapon elorebocsáthatjuk: senkit nem korlátozhatunk abban, hogy állást foglaljon a zsidósággal kapcsolatos kérdésekben. De ha le is számítjuk a szélsoséges antiszemitákat, még mindig tömérdek politikai és egyéb irányzat hívei fejthetik ki nyíltan vagy burkoltan, a felfogásukhoz kapcsolódó véleményüket a zsidó identitásról. Így volt ez egyébként 1944 elott, majd utána is, s e polémiák -- lásd a ma is divatos “esztétikai köntösben” zajló, több mint fél évszázados “népies--urbánus” ízlésvitát -- során a politikai és muvészi elkötelezettség a világi zsidó identitás szerves részévé vált. Amikor tehát a Szombatban Kartal Zsuzsa a baloldali értékekhez, az igazságtalanság elleni harchoz, illetve a szolidaritáshoz kötötte a saját zsidóságát, valójában a századfordulótól kezdve jól ismert gondolati pályán haladt. Magyarországon (és bizonyos mértékig egész Európában) a baloldali és a liberális mozgalmak és pártok a közéleti aktivitásra fogékony zsidók “gyujtohelyei” voltak. Jászi Oszkár vagy Mónus Illés bizonyos tekintetben ugyanúgy politikává “szublimálták” a származásukat, mint Leon Blum, vagy Bruno Kreisky. Mindebbol azonban távolról sem következik, hogy a zsidó identitás tartalma kimerülhet a modernizáció ideológiáját megtestesíto liberális vagy szocialista eszmék hangoztatásában. (Az emberiség egyetemes érdekeire hivatkozó politika, melyet legszuggesztívebb formában a kommunizmus testesített meg, ugyanúgy “identitáspótló” jellegu volt, mint ahogy szimbolikus értelemben ma is az a kereszténység felvétele). Nyilvánvaló, hogy a legutóbbi vitát elindító Novák Attila ellenvetései e hasábokon megalapozottak voltak -- más kérdés, hogy Magyarországon, ahol a korszeru jobboldal és konzervativizmus még csak most formálódik, hosszabb ido kell ahhoz, hogy a zsidók felülemelkedjenek hagyományos politikai beidegzodéseiken.
Kende Péter nézetei, melyeket Karády Viktor is képvisel, történeti--szociológiai munkáiban határozott rokonságot mutatnak Kartal Zsuzsa és Szalai Pál felfogásával. Az elobbi szerzok azonban képesek rá, hogy árnyaltan közelítsék meg tárgyukat. Kende például, a “zsidó progresszió” apológiája mellett tesz néhány elhatároló megjegyzést is: “A huszadik század folyamán ugyanis több mint egyszer a zsidóság ellen fordult az, ami az alapját képezo stratégiában eleve problematikus volt: mármint egy olyan társadalmi átalakulás -- vagy éppen politikai forradalom -- eroltetése, amely messze meghaladta a társadalom konzervatív többsége által elfogadhatót.” Végso soron azonban Kende Péter a zsidóság = modernizáció alapképletbol indul ki, családi örökségének, a Huszadik Század folyóirat tiszteletre méltó hagyományának megfeleloen. A régi-új világ, a hazai kapitalizmus ebben a kontextusban már “zsidó világ”. Újjászületésével, illetve létrehozásával -- legalábbis a modernitást mindenestül meghaladni kimondó esztétika, Szilágyi Ákos így látta 1990-ben -- “a zsidóság különleges hivatása is megszunt Magyarországon”.
A politikai jellegu, “helyettesíto” identitásvállalás egyik elonye, hogy nyitva hagyhatja az amúgy teljességgel megválaszolhatatlan kérdést, hogy “ki a zsidó?”, mint ahogy azt a problémát is meg lehet kerülni általa, hogy az, aki ezt az álláspontot vallja, a zsidóság, mint kollektívum részének vallja-e magát, vagy kívül áll rajta. Vonzása érthetoen nagy volt az asszimilációban elorehaladt, s a holocaust által többségben elpusztított magyar zsidóságra. Értelmiségi leszármazottaik körében mindig szép számmal akadtak olyanok, akik származásukból, világnézetükbol és vallási orientációjukból “egyéni” (valójában tipikusnak nevezheto) “urbánus” szintézist gyúrtak össze. Ami a humán értelmiséget, különösen a kulcspozícióban lévo “alapítványi elitet” illeti, nem is igen találunk a soraiban zsidó származású, egyszersmind a zsidó valláshoz is kötodo, politikailag kevéssé elkötelezett zsidókat, annál több a zsidó származású keresztény liberális, a zsidó identitású keresztény szabadelvu, a zsidó ateista szocialista stb. Mindazonáltal ezek a “kevert” identitású entellektüellek -- miközben sokan közülük a zsidók Istenhez fuzodo kapcsolatát, a “nagy narratívát” megmosolyogtató partikularizmusnak tartják -- magától értetodoen igényt tartanak arra, hogy a zsidóságról annak nevében nyilatkozzanak, s a közvéleményt orientálják. Ezekre az értelmiségiekre az a jellemzo, hogy oket csak politikai ellenfeleik tekintik zsidónak, ok pedig a támadásokra válaszul “vállalják a zsidóságukat”. Gesztusaik, melyek már a rendszerváltás elott is, azóta pedig végképp kockázatmentesek, csak kevés közük van az identitáshoz, hiszen az illetok valójában csak vállalják felmenoiket -- ennek az ellenkezoje, a körömszakadtáig való nyilvános és értelmetlen tagadás lenne a meglepo.
Amennyiben azonban nem tekintjük üdvözítonek azt a homályos formulát, hogy “az antiszemitáknak zsidó vagyok” (amit ma bárki elmondhat, s szerencsére különösebb bátorság sem kell hozzá), mégis, hogyan vélekedjünk a magyar-zsidó identitás jövojérol? Ami engem illet, mindenképpen a pozitív tartalommal rendelkezo, egyedi diaszpóra-identitás mellett voksolok, anélkül, hogy elfogadnám a “posztmodern multikulturalizmust”, s azt, hogy a magyar zsidóság a hazai “nemzetiségi folklór” díszpéldányaként keresse boldogulását.
Mielott azonban részletesen kifejteném -- meglehet, ismét csak vitát gerjeszto -- nézeteimet a magyar-zsidó identitás lehetoségeirol, hadd szóljak néhány szót a mifelénk tagadhatatlan zsidó stichhel rendelkezo “multikulturális pluralizmusról”, mely az utóbbi idoben láthatóan háttérbe szorította a “politikai pótidentitás” modernnek nyilvánított kultuszát, s jó adag esztétikai kitüntetett helyet élvez a zsidó ügyekrol folytatott hazai diskurzusban. A felfogás lényege, hogy az etnicitás, az etnikai hovatartozás szimbolikus megjelenítése köré szervezi, s ezáltal “mikronarratívvá” fokozza le a zsidó identitást. Ez a posztmodern teória azonban a “nagy narratívától” -- valójában az egyetemességtol, azaz Istentol -- fosztja meg a zsidóságot, egyszeru mássággá, partikularitássá fokozva le azt. “A társadalmi elismertetését kereso ,különbözoségí pozitív megfogalmazásban ,multikulturalizmusí”, írja a Kritikában Eros Ferenc.
Tény ugyanakkor, hogy a multikulturalizmus, mely összefonódott a nyolcvanas évek ellenzéki szubkultúrájával, újabb, s rendkívül vonzó identitáspótlékként szolgált. A minden kisebbség, Magyarországon foként a romák iránt fogékony polgárjogi aktivistákat, nemcsak az egyre kevésbé mumusnak bizonyuló rendorök, de késobb politikai ellenfeleik is olykor már reflex-szeruen lezsidózták, anélkül, hogy ok vállalták volna a “bélyeget”. Az ultraliberalizmus és a totális pernisszió légkörében felnott, s a “sokféleségben asszimilálódott” magyar zsidók fiai és leányai közül többen élnek együtt ma is párizsi és New York-i színesekkel, vagy akár homoszexuálisokkal is. Megmondom oszintén, szánalom ébredt bennem, arról olvasva, hogy egy itthon maradt “veterán” szülo nyilvánosan kifejezte azt az óhaját, hogy ha nem szálltak volna el fölötte az évek, még maga is részt venne az etnokulturális pluralizmus eszméjének a szexuális gyakorlatba való átültetésében.
Érdemes néhány szót szólni a negatív tartalmú zsidó identitás posztmodern interpretációjáról, melyrol Braun Róbert Holocaust, elbeszélés, történelem címu, nemrég megjelent könyvében olvashatunk. Eros Ferenc felfogását, mely a “mikronarráció”, illetve a holocaust trauma feldolgozása felol közelíti meg a zsidóságot, Braun Róbert parttalanná tágítja, s ezzel valójában a “negatív identitást” is feloldja. A Richard Rorty és Arthur Danto ironikus és relativizáló történelemfilozófiáját hazai talajba átülteto szerzo azt sugallja, hogy a szenvedéstörténet is csak fikcióként létezik, s a legmegdöbbentobb leírások és tanúságtételek is legföljebb esztétikai produkcióként foghatók fel. Márpedig -- s ezt Gadamertol, az irodalmi hermeneutika mesterétol tudjuk -- az esztétikai élmény messzemenoen egyedi, a kortól és a befogadótól függ, vagyis zsidó identitásról még negatív értelemben (lásd: a zsidó, mint a szenvedés metaforája) sem érdemes beszélni.
Befejezésül röviden jelzem, milyen perspektíváját látom a magyar-zsidó identitásnak, melyet nemcsak egyforma távolságban képzelek el az etnocentrizmustól és az etnokulturális pluralizmustól, de más dimenzióba is helyezek. Eloször is, abból kell kiindulnunk: a kettos -- a mi esetünkben: a magyar-zsidó -- identitás rendkívüli érték, aminek megorzésére csak a diaszpórában nyílik lehetoség: látnivaló, bármilyen tiszteletre méltó is a “cionista opció”, Izraelben a magyar kultúrával rendelkezok fiai és lányai körében már hat az “olvasztótégely” effektus, s izraeliekké, s csakis azokká válnak. Magyarok, egyszersmind zsidók csak itt lehetünk, persze csak akkor, ha ezt a keretet sikerül valódi tartalommal megtöltenünk, s nem pusztán elméleti kategóriának tekintjük identitásunkat. Rögtön le kell szögeznünk azt is, hogy az egyenrangú magyar-zsidó identitás-komponensek közül az utóbbi szorul erosítésre. Nekünk nem kétségbevonhatatlan magyar identitásunkat kell ápolnunk (azzal rendelkezünk, hiszen iskolázottságunk, egész kultúránk magyar), hanem a zsidót.
Figyelemre méltó, hogy a Szombat márciusi számában a holocaustra “élményként” hivatkozó Ungvári Tamás is él a jól ismert politikai érvelés mellett az esztétikai megközelítéssel az asszimiláció védelmében. A politikai érvelés lényege: sem az ido (ebben az évszázadban semmiképp, de a következoben sem) sem a rendszer (ha diktatúra, azért, ha demokrácia, azért) nem alkalmas a zsidó identitás lényeges kérdéseirol szóló diskurzusra, mely “csak a szélso jobboldal malmára hajtja a vizet. Ami az esztétikát illeti, Ungvári a meghaladottnak tartott “visszatükrözés-elméletbol” indul ki, amikor egy közösségre vonatkozó következtetéseket von le szubjektív víziókat megjeleníto, csak önmagukban értelmezheto muvészi szövegekbol. Egyébként Ungvári nemcsak azt hagyja homályban, hogy az asszimiláció melyik fajtája mellé áll, de azt is, hogy az 1944 elotti, az azutáni, esetleg a rendszerváltást követoen még mindig érvényesülo tendenciát (melyet leginkább “az identitást vissza nem veszünk!” jelszóval jellemezhetünk) veszi-e védelmébe.
Ezen a ponton persze feltehetik a kérdést: mégis, melyik identitásunkat tartjuk magasabb rendunek, autentikusnak a ketto közül? Veszedelmes, bárgyún alattomos dilemma, hasonló ahhoz, mint amikor a kisgyereket választás elé állítják, hogy az anyját vagy apját szereti-e jobban. Mindazonáltal mégsem háríthatjuk el teljesen, foként azért nem, mert a kettos identitás fenntartása rendkívüli pszichikai erofeszítést igényel, s akkora terhet jelent, melytol a “totális asszimiláció” (ami már azonos a származástudat feladásával is) megszabadíthat.
Nem tartozom azok közé, akik a magyar zsidóság történeti tényének tekintheto asszimilációját, mely a század elején már szinte teljes volt, s amit késobb az életben maradás természetes igénye táplált, elítéli. Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy a tömeges nyelvi, és kulturális, majd a vallási és politikai asszimiláció kollektív értékek tömeges pusztulásával járt együtt, s nekünk nem lehet más feladatunk, minthogy ezeknek legalább egy részét megpróbáljuk újjáteremteni. Ez nemhogy veszteséget, csak nyereséget jelenthet a magyarságnak, hiszen úgy gazdagíthatja egy sajátos, idotlen idok óta jelen lévo színnel, hogy ugyanakkor az egyetemességhez kapcsolja. Meggyozodésem egyébként, hogy diaszpóra-zsidó identitásból Istent sehogyan sem lehet kikapcsolni, és az nemhogy a keresztény vallások bármelyikére való áttéréssel, de az ateizmussal sem fér össze. A korai felvilágosodás gondolkozója, Fontenelle állítja, hogy “elképzelheto egy ateistákból álló erkölcsös közösség, de annak tagjai csak filozófusok lehetnek”. Az ateista zsidó is legföljebb filozófus illetve esztéta lehet (nota bene: van is nálunk, s világszerte jónéhány ebbol a species-bol), aki azonban ezt az absztrakt identitást nemigen adhatja át a gyermekeinek.
A pozitív zsidó identitás vállalásához mindenekelott a félelmet kell legyoznünk, mely a “totális asszimiláció” táptalaja. Apáink nemzedékében tömérdek volt a nevet változtatott, a kitért, sot a buzgó kereszténnyé vált zsidó, aki utóbb, amennyiben életben maradt, az elszenvedett traumák reakciójaként és jól (mások szerint: rosszul) felfogott érdekbol buzgó kommunista lett. Ok legföljebb szilánkokat, morzsákat adhattak át nekünk a zsidó identitásból, ami nekik gyermekkorukban még az “ölükbe hullott”. Nekünk tudatos erofeszítéseket kell tennünk, többek között az iskoláztatás, s a hagyományok megtartása terén is, hogy a gyermekeink visszataláljanak oseink szellemi örökségéhez: ezek közül az alija, az Izraelbe való visszatelepülés csak az egyik, s Magyarországon eddig csak a zsidók kisebbsége által követett út. Ahhoz, hogy magunkat a nyugat-európai zsidókhoz hasonlóan teljes értéku polgárnak tekintsük, nem kell “világi szerzetessé” válnunk, viszont meg kell ismernünk és magunkénak kell tekintenünk Izraelt, és a zsidó valláshoz sem viszonyulhatunk úgy, hogy “egy kultusz a sok közül”.
Pontosan tudom, hogy ezek a mégoly körültekintoen megfogalmazott követelmények elfogadhatatlannak tunnek az asszimiláció kopott lepléhez ragaszkodó “zsidó származású honfitársaink” számára. Azzal is tisztában vagyok, hogy ma nemcsak antiszemita, de “fundamentalista zsidó” hírbe is könnyen keveredhet valaki Magyarországon, s akkor -- különösen az utóbbi esetben -- megnézheti magát. Mégis úgy gondolom: az vállalja fel elsosorban a részvételt a zsidó identitásról szóló, végeláthatatlan és kimeríto diskurzusban, aki származásának ma már különösebb vakmeroséget nem igénylo beismerésén túl a zsidóság pozitív tartalmával is képes azonosulni.
Az olykor komikusnak, máskor cinikusnak ható “esztétikai hozzáállás” érvényesült az egyetlen érdeminek szánt kritikában is, mely eddig a nem zsidó sajtóban napvilágot látott az összes hazai és külföldi alapítvány támogatását nélkülözve megjelent Az utolsó vérvádak címu történelmi szociográfiámról. Kertész Ákos a Kritika 1996. decemberi számában rokonszenve és érintettsége kinyilvánításával egyidejuleg a mualkotás, a regény -- különben teljesen tisztázatlan -- ismérveit, foként a cselekmény egységes ívét és a katarzist kéri rajta számon, holott ha valamit, muvészi produkciót semmiképp sem állt szándékomban nyújtani a nagyérdemunek. Egyszeruen új, dokumentum-értéku forrásokat próbáltam feltárni, s megalapozott tömegpszichológiai következtetésekre kívántam jutni a 20. századi kelet-európai viszony alakulásáról, nem törodve azzal, hogy miként reagálnak erre a magyarországi asszimiláció legendáin csüngo, az elfojtásoktól neutralizált, liberális értelmiségiek.
