Nyitó oldal

Tartalom

Magyar
zsidó
weblapok

szombat@elender.hu

 

Szombat

Alefbész-happening

A nemzedékek romlása közhelyszeru igazsága már a másfélezer éve lezárt Talmudnak is. A tény, hogy még zsidóként tekintünk és tekinthetünk magunkra, aligha a mi érdemünk. Nem kevésszer hallani manapság, hogy önmagukat felnott fejjel újrafogalmazók megcsillanó szemmel azt mondják: büszkék a zsidóságukra. Megjegyzendo: szinte kizárólag olyanok szájából hangzik el e mondat, akik felszínes ismeretekkel rendelkeznek mindarról, ami létünket, mivoltunkat meghatározza. Részben történelmi okokkal magyarázható, eros felindulásból származó azonosulás ez, szerves folytonosság, felelosségtol terhes, szellemi kötelezettségvállalás helyett, mert ez utóbbi a testet kéri együtt a szellemmel, a tettet az eszmével - bölcsotol a koporsóig. Megfontolt, gondolkodó ember csupán arra lehet büszke, amit maga ér el, amit készen kap, amibe beleszületik, arra aligha. Aki tudja, mi a dolga, annak alapveto viszonyát a hagyományhoz az alázat szóval jellemezhetjük. A modern embernek, a szekularizálódott világból hazafelé igyekvonek ezért is meglehetosen nehéz visszatalálni a forráshoz. Arra büszke, ami nem büszkeséget vár tole, hanem felelosségtudatot. Elégedettség e tekintetben akkor foghatja csak el, ha élete végén számadást készítve nyugodtan összegezhet: többet adott át a hagyományból utódjának, mint amennyit o kapott belole. Aki idáig eljut, s már okkal-joggal lehetne büszke is, pontosan tudja, a büszkeségnél helyénvalóbb a szkepszissel fékezett habzású remény. Amikor huszonkét képzomuvészt felkértünk, hogy a héber ábécé huszonkét betujébol, az önálló jelentéssel és számértékkel is bíró kalligrammokat felhasználva, a klasszikus formák ihletésére készítsenek egy-egy muvet, két haszid történet nyomán cselekedtünk. Az egyik így szól: Valahányszor a Báál Sém Tov látta, hogy szerencsétlenség fenyegeti a zsidó népet, visszavonult egy bizonyos helyre az erdobe, tüzet gyújtott, elmondott egy bizonyos imát, s megtörtént a csoda, a veszély elhárult. Késobb, amikor tanítványa, a mezericsi mággid ugyanilyen okból kénytelen volt közbenjárni, elment az erdobe ugyanarra a helyre és így szólt: Világ Ura, hallgass meg! Bár nem tudom, hogyan kell tüzet csiholni, az imát el tudom mondani. S a csoda ismét megtörtént. Késobb, hogy népét megmentse, a szaszovói Mojse Lejb rabbi is kiment az erdobe, és azt mondta: Nem tudom, hogyan kell tüzet csiholni, de meg tudom mutatni, hol volt, s ez talán elegendo. Úgy esett, mint mondta, és megint csoda történt. Azután a rizsini Jiszráel rabbin volt a sor, hogy elhárítsa a veszedelmet, és székében ülve tenyerébe temette az arcát, úgy beszélt az Örökkévalóhoz: Nem tudok tüzet csiholni, nem tudom az imádságot, sot a helyet se tudom megtalálni az erdoben. Mindössze ezt a történetet tudom elmesélni, de ez talán elegendo. És úgy lett. A másik legenda szerint az egyszeru zsidó, aki csupán a héber ábécét ismerte, szükségében így fohászkodott: Teremtom, én nem tudok olvasni, nem tudok már imádkozni sem, de az alefbészre még emlékszem. Elmondom hát azt, te rakd össze a betuket, hogy imává kerekedjenek! Nemzedékünk magyarországi zsidóságából kevesen mondhatják el, hogy bensoséges kapcsolatuk lenne a héber betukkel. Számunkra egyelore keveset mond, és homályos jelentoségu az ünnepi Smóne Eszre áldása, mely azért mond köszönetet, mert mi választattunk ki valamennyi nyelv közül. A második történethez képest, az igazat megvallva, ma még rosszabb a helyzet. Ugyanaz az ember ritkán ismeri az alefbész valamennyi betujét. Huszonkét muvészt hívtunk hát meg, a huszonkét betut külön-külön megalkotandó. Legyen meg bennünk a szükséges alázat, és bízzunk benne, hogy e különös, profán ima eljut ama helyre, ahová címeztetett, s ott meghallgattatik.

Szántó T. Gábor

* Elhangzott 1997. május 25-én, a Zsidó Kultúra Napján tartott Szombat Szalon bevezetojeként.

   
Webmaster: Ambrózy Lorinc
Last modified: