Gadó
János: Terroristák vagy államférfiak?
A bombamerényletek és a palesztin állam
Részletek Ekrima Szabri sejk, “Jeruzsálem és Palesztina fomuftijának” az Al Aksza mecsetben tartott július 11-i beszédébol, amelyet a "Palesztina Hangja” hivatalos rádióállomás is közvetített:
“Ó
Allah, pusztítsd el Amerikát, mert a cionista zsidók
irányítják...
Azok az otthonok, amelyeket a zsidók építenek, Allah
segítségével az araboké lesznek. Allah megbosszulja
prófétáját a gyarmatosító telepeseken, a majmok és
disznók fiain... Bocsáss meg nekünk Mohamed, eme
disznók és majmok fiainak tetteiért, akit
szentségednek kívántak ártani.”
A mufti szavai azután hangzottak el, hogy Tatjana Susskind, az Izraelben törvényen kívül helyezett radikális Kach csoport tagja, egy rajzon disznóként ábrázolta Mohamed prófétát. A rajzra válaszul palesztin tüntetok “A megölt zsidók koponyájával kopogtatunk a mennyország kapuján” feliratú transzparensekkel vonultak föl. Tatjana Susskindet azóta elmeszakértoi vizsgálatnak vetették alá Izraelben. A palesztin tüntetok hasonló irányú kivizsgálásról nincs tudomásunk. Az ilyen mondatok hangsúlyozása köreikben nem számít elmebajnak.
*
A palesztin arabok negyven éven át a “cionista métely” elleni harc élcsapata voltak. Az arab-izraeli konfliktus tetopontján, az 1967-es háborút követo másfél évtizedben sikerült Izraelt a nemzetek közösségében olyan helyzetbe hozni, amelyben a zsidók voltak a gettó korszakában: megbélyegzett, kitaszított páriastátuszban. A “haladó világ” szinte minden országa megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot, államalapító ideológiáját az ENSZ legmagasabb fórumán rasszizmusnak bélyegezték, különbözo ürügyekkel rendszeresen elítélo határozatokat hoztak ellene. Miután a zsidó államot így sikeresen az osgonosz jellemvonásaival ruházták föl, a palesztin araboknak jutott az a megtisztelo feladat, hogy az osgonosz áldozatainak megható szerepét eljátsszák. Az 1967-ben elfoglalt területek arab lakossága (amely megtarthatta közigazgatási autonómiáját, nyelvi, vallási különállását, egyetemeket létesíthetett, újságokat alapított – tehát mérhetetlenül kedvezobb helyzetben volt, mint pl. az erdélyi magyarság a Ceausescu-korszakban) lelkesen átélte ezt a szerepet, gyakran valóban öngyilkos lelkesedéssel vetette magát a harcba, folyamatosan reménykedve a felszabadító seregek érkeztében. (Legszebb példája volt ennek az a meleg fogadtatás, amelyben a palesztin lakosság Szaddam Husszein rakétáit részesítette. Az Öböl-háború idején Izraelre kilott gyilkos lövedékeket az arab lakosság a háztetokrol üdvözölte, mint a közelgo szabadság elohírnökét.) Az áldozati szerep csúcspontja az Intifáda volt, melynek során tizenéves kodobáló gyerekek szálltak szembe az izraeli katonákkal. (Vajon milyen sikert remélhettek a tévénézok rokonszenvén túl?)
A Szovjetunió széthullásával a “haladó arab rendszerek” is az összeomlás határára jutottak: a polgárháború káoszába hullottak (Algéria); magukra maradva elvesztettek minden mértéket (Irak); vagy már jóval korábban önként az “amerikai imperializmus igájába hajtották a fejüket” (Egyiptom). Nem voltak már nagyhatalmú támogatók, a palesztinok többé nem remélhették, hogy közel a felszabadítás, melynek során a diadalmas arab seregek eluzik a cionista elnyomókat. Eljött a valóság keseru pillanata: be kellett látni, hogy Izraelt – legalábbis belátható idon belül – nem lehet letörölni a térképrol, a további radikális szembenállás céltalan. Jasszer Arafat, a palesztin szabadságharc (öldöklo) angyala, a meg nem alkuvó harcos, aki az igaz ügy letéteményeseként minden eszközt (így elsosorban a terrorizmust) megengedhetonek tartott az osgonosszal szemben, egyik napról a másikra békeangyallá változott. (Legalábbis a nyugati televíziók kamerái elott.) Nobel békedíjjal a zsebében nekilátott, hogy fölépítse a palesztin államot – ha másképp nem megy, hát Izrael szomszédságában.
Az a társadalom azonban, amelyet évtizedeken át a mozgósítás állapotában tartottak, amelynek uralkodó ideológiája volt, hogy nyugalom és béke csak az ellenség elpusztítása után jöhet el, nem tud egyik napról a másikra a békés építkezés és demokratikus együttmuködés útjaira lépni. Ha egy közösség azonosságtudatának alapját az ellenséggel való szembenállás, a világméretu harc élcsapatának szerepe adja, nehéz egyik napról a másikra tudomásul venni, hogy mindez tévedés volt. Különösen akkor, ha a megváltó ideológia lehanyatlását követi az új megváltás: az intranzigens szembenállás harcosai a szocializmus helyett most az iszlám zászlaját lengethetik, a szívüknek oly kedves ellenségképet csak másik papírba kell átcsomagolni.
Két nyelv – két Arafat
A jeruzsálemi Mahané Jehuda piacon történt robbantás utáni négy órában egy izraeli médiafigyelo csoport hallgatta a palesztin rádió adásait. A Jasszer Arafat gázai fohadiszállásának épületében muködo rádióállomás a robbantást következetesen “katonai muveletnek” nevezte. A musorközök idején a hallgatókat katonai indulók és gyozelmi fanfárok lelkesítették. Maga Arafat, aki a világsajtónak adott angol nyelvu nyilatkozataiban egyértelmuen elítélte a merényletet, arab nyelven egészen másképp beszélt. A robbantást követoen Jerikóban arab újságírók számára tartott sajtóértekezletén egyetlen szóval sem határolta el magát a gyilkolástól. Izraeli részrol újra és újra felmerült a kérdés: vajon mikor fogja Arafat a saját népének a saját nyelvén is elmondani, hogy a háborúnak vége?
A nyugati világ régi öncsalása, hogy a radikálisan más értékeket valló politikusok szájából elhangzó szép mondatokat komolyan veszik, hallatukra megnyugszanak. Nehezen veszik tudomásul, hogy a szavak más közegben egész mást jelentenek. Jasszer Arafat az egyik legutóbbi bombamerénylet elkövetoit a béke ellenségeinek nevezte. Ez már egyértelmu beszéd – gondolhatnánk. Ám a cionista osgonosz elleni harcra felesküdött fanatikusok büszkén vallják, hogy ok elutasítják a békét Izraellel. Ami a Fehér Házban súlyos megbélyegzésnek számít, az a Hamasz és az Iszlám Dzsihad köreiben inkább dicséret. Miután pedig maga Arafat is idorol idore dzsihádra buzdít arab nyelvu beszédeiben, a vájt fülu hallgató elgondolkodhat: vajon Arafat most megbélyegezte az ártatlanok életét kioltó merényloket vagy inkább megdicsérte oket? A “kettos beszéd” muvészetét mesterfokon uzo politikus egyetlen mondatába két egymásnak élesen ellentmondó üzenetet kódolt be, így mindenki azt hallhatta ki belole, ami leginkább kedvére való.
Természetesen a Palesztin Autonómia vezetojének nem mindig kell ilyen óvatosan fogalmaznia. A gázai övezet menekülttáboraiban, ahol a negyven éven át tartó indoktrináció és a kilátástalan szegénység termotalaján burjánzik a radikalizmus, ahol a tüntetéseken a “Halál Izraelre!” és a “Mindannyian öngyilkos robbantók vagyunk!” szlogenek napirenden vannak, aligha lenne népszeru a visszafogottság. Ilyenkor Arafat “szent mártírnak” nevezi a nemrég felrobbantott Jehja Ajas-t, a “mérnököt”, számos bombamerénylet értelmi szerzojét; dicséri a militánsokat; könnyezve csókolja meg egy kislány kezét, aki egy Jaffa (értsd: Tel Aviv) visszafoglalására buzdító irományból olvas föl részleteket; részvétlátogatást tesz az egyik öngyilkos robbantó családjánál. Az izraeli és a palesztin sajtó (természetesen ellenkezo elojellel) rendszeresen beszámol ezekrol az eseményekrol, ám a nyugati médiába mindez alig szurodik át, vagy ha néha igen, felelos politikusok nem reagálnak rá. Ha ugyanis ezt megtennék, egy-kettore le kéne vonniuk a konzekvenciákat: ez az ember összevissza hazudozik. Ilyet azonban mégsem írhatnak egy Nobel-békedíjas politikusról, a világ vezeto államférfijainak tárgyalópartnerérol, a médiasztárról! Ezzel megkérdojeleznék saját politikájuk komolyságát. A helyzetben rejlo abszurdumot ezért úgy oldják föl, hogy nem vesznek róla tudomást.* Valóban nehéz felfogni, hogy Jasszer Arafat két olyan világ között ingázik otthonosan, amelyek értékei kölcsönösen kizárják egymást, ahol az egyik mércéjével mérve a másik torz és gonosz. Ez az abszurd helyzet természetesen kitermeli a neki megfelelo abszurd magatartásmódot.
Az izraeliek – ismervén a közel-keleti játékszabályokat – tökéletesen tisztában vannak e kettos beszéd természetével, ám hiába mutogatnak ujjal a leplezetlenül agresszív megnyilvánulásokra: a fent említett okok miatt a nyugati világ tudatáig mindez nem jut el. Íme egy kis ízelíto a magárahagyatottság Kasszandra-érzésébol. (A Mahané Jehudán elkövetett robbantás után az amerikai kormány leállította a Palesztin Autonómiának folyósítandó segélyeket. Ez már talán a szemléletváltozás elso jele.)
*
Kettos beszéd a politikában
A korábban véres terrorcselekményeket elköveto Palesztin Felszabadítási Szervezet most a tisztes állami hatóság szerepét vette föl, de itt van az új, törhetetlen harcos, a Hamasz, amely az üdvözíto iszlám nevében kivánja elpusztítani Izraelt (lásd: A terrorizmus óvódája. Szombat: 1996. február). És ha e harcosok gyilkos dühével a palesztin társadalom kisebbik része rokonszenvezik csupán, azt már semmiképpen nem támogatják, hogy saját hatóságaik a Hamasz elfogott aktivistáit az ellenség kezére adják – ez árulással volna egyenértéku. Így aztán Arafat és az o hatóságai folyamatosan két, ellentétes értékeket valló világban kell, hogy számot adjanak tetteikrol. Izrael és Amerika a demokratikus társadalmak felfogásának megfeleloen szavahihetoséget, a gyilkos merénylok szigorú megbüntetését várják el, a palesztin közösség viszont mindenekelott a “magunk fajtájával” való szolidaritást. Ezért aztán Arafat – ha nem tud kibújni a kényszer alól – idonként nagy huhóval lecsap a Hamasz egyes sejtjeire, orizetbe vesz néhány gyilkossággal vádolt terroristát, esetleg gyorsan el is ítéli oket – majd az otthoni felháborodás hatására mindenkit szép csöndben elenged. (Vagy éppen saját rendorségének kötelékébe vonja a bunösöket: az izraeliek jelenleg 23 olyan, gyilkossággal gyanúsított terrorista kiadatását követelik hiába, akik a palesztin rendorség vagy más fegyveres testület soraiban szolgálnak.)
A modern, demokratikus társadalmak az együttmuködés, konfliktuskezelés bonyolult technikáit építették ki, melyeknek sarkalatos pontja, hogy nincsenek egyedül üdvözíto igazságok, minden megvitatható és szükség esetén korrigálható. A hirtelen hatalomra került bosz szabadságharcosok viszont általában nem a demokratikus együttmuködés lehetoségeit keresik, hanem továbbra is katonai tábornak tekintik a társadalmat és azonnal ellenségeket keresnek, ha a dolgok nem mennek úgy, amint várják. Ezért a legkézenfekvobb mechanizmus továbbra is az, hogy a palesztin hatóságok önkényeskedése és korruptsága miatt elégedetlenkedo lakosságot a cionistákra uszítják. Szép példája ennek egy néhány héttel korábbi eset: az izraeli biztonsági erok ártalmatlanná tettek három palesztin rendort, akik gépfegyverrel támadtak rá egy Nablusz közelében fekvo zsidó településre. A három rendor beismerte, hogy akciójukra Dzsihad Maszimi, a palesztin rendorség nabluszi parancsnoka adott utasítást. Az izraeliek által folytatott vizsgálat kiderítette, hogy Gazi Dzsabali, a palesztin rendorség fonöke is tudott a dologról. Gazi Dzsabalit ezért az izraeli hatóságok felvették a körözött terroristák listájára.
Gyenge gazdaság – eros politika
Nagy kérdés, képes-e vajon a palesztin társadalom arra, hogy megtörje ezt a rossz logikát és ellenségkeresés helyett kiépítse a demokráciákban már kipróbált konfliktuskezelo mechanizmusokat.
A jelek egyelore nem túl bíztatóak. A gazdasági élet pang, a beruházások szintje öt éve nem ismert mélypontra süllyedt. Palesztin politikusok a nyilvánosság elott ezt a gyakori izraeli területlezárással magyarázzák, de belso fórumaikon másra panaszkodnak: a hatóságok önkényeskedése és korruptsága nem kedvezo légkör a beruházásokhoz. Legfoképpen pedig: hiányzik a modern gazdasági életet szabályozó törvényes keret. A szocialista hagyományokat örzo palesztin vezetés még a tulajdonviszonyokat sem rendezte megnyugtatóan. Egy bank ilyen körülmények között hitelt is nehezen adhat, hiszen nem lehet benne biztos, hogy a biztosítékként fölajánlott ingatlant megtarthatja-e. A vállalkozóknak nem a (nem létezo) törvényekhez kell alkalmazkodniuk, hanem a helyi hatalmi viszonyokhoz: jóba kell lenni a rendorfonökkel, a számtalan különbözo hivatal vezetojével, akik segítségük fejében természetesen elvárják az ellenszolgáltatást. Mindez nem túl vonzó környezet komoly beruházók számára.
A Palesztin Autonómia egyelore nem a modern törvénykezésben buzgolkodik, hanem a politikai hatalom megszilárdításán és az eroszakszervezetek kiépítésén. A rendorség létszáma már hatezer fovel meghaladja a megállapodásokban kikötött mértéket – nem beszélve számos más fegyveres testületrol. A felhalmozott fegyverek mennyiségét izraeli részrol legfeljebb megbecsülni próbálják: annyi biztos, hogy nem csak mennyiségben, hanem minoségben is túllépték az egyezményeket. A palesztin-egyiptomi határon virágzik a fegyvercsempészet és Izraelben gyanítják, hogy a palesztinok arzenáljában már légvédelmi rakéták is találhatók. A jogállamiság sajátos értelmezésére következtethetünk Arafat azon kijelentésébol is, amely szerint halállal bunhodik minden palesztin, aki földet ad el izraelieknek.
A helyzet tehát – finoman fogalmazva – nem egyértelmu; nem dolt még el, melyik logikát teszi magáévá a palesztin társadalom: a törvények meghozatalára és a politikai irányítás leépítésére felszólító üzletemberekét avagy a menekülttáborok Koránt lengeto és izraeli zászlókat égeto fanatikusaiét?
*
A Mahané
Jehudán történt, 13 emberéletet követelo robbantás
után a Palesztin Autonómia egy képviseloje
nyilatkozott a CNN televíziónak: természetesen
elítéli a robbantást, de ha meg akarjuk érteni
mindennek a tanulságát, az okokat kell keresni. Az ok
pedig a palesztin nép mélységes kiábrándultsága és
elkeseredettsége a békefolyamat megtorpanása miatt.
Józan szavak ezek – vélhetnénk. Hitelüket csak
az ássa alá, hogy a Rabin-kormány idején, mikor a
békefolyamat öles léptekkel haladt elore, éppúgy
robbantak a bombák. “A béke ellenségei
megpróbáják megtorpedózni a megegyezést” –
szólt akkor a magyarázat.
Magyarázat mindig van. A fanatikusok pedig így is úgy
is gyilkolnak.
