Tartalom

Magyar
zsidó
weblapok

szombat@elender.hu

A mártírok és szörnyeteg

Másfél évvel ezelőtt - alighanem izraeli közreműködéssel - levegőbe repült Jehja Ajas, több, Izrael ellen elkövetett bombamerénylet kitervelője és irányítója, a "mérnök" (miként hívei gyengéd humorral nevezték). Temetésére tisztelőinek sok ezres serege vonult föl Gázában, és kezükben Koránnal esküdtek bosszút Izrael ellen. A külső szemlélő számára, aki nem részese a konfliktust övező indulatoknak, e roppant harag és gyűlölet nehezen érthető: Jehja Ajas végül is több tucat ártatlan izraeli felrobbantásában játszott kulcsszerepet és most azzal a fegyverrel végeztek vele, amit ő használt Izraellel szemben. Ha a palesztin radikálisoktól nem is várta el senki, hogy meggyászolják az izraeli polgári áldozatokat, arról azért tudhattak, hogy bálványuk maga választotta háborúban állt Izraellel, a háborúban pedig a dolgok normális menetéhez tartozik, hogy az ellenség visszalő (ez esetben robbant). Ilyen körülmények között egy harcost ártatlan áldozatként siratni, akinek vére bosszúért kiált az égre - legalábbis meglepő.

Az indulatok kanalizálása

A magyarázat a szélsőségesek konfliktus-értelmezésében rejlik. Eszerint az ő oldalukon csak mártírok és áldozatok vannak, a másik oldalon pedig csupa megtestesült sátán. Ebben az értelmezési környezetben szükség van a konfliktus fenntartására, amit mártírok termelésével lehet a leghatékonyabban elérni. (Az izraeli polgári áldozatok e felfogás szerint természetesen nem mártírok.) Az önmagát felrobbantó fanatikus képe ott lóg számos boltban, iskolában, mecsetben, mozgósító példaképül az ifjúság számára. Ennél már csak az jobb, ha a mártír az izraeliek kezétől pusztul el - ilyenkor még bosszút is lehet esküdni Koránnal a kézben, aminek mozgósító ereje felülmúlhatatlan.

Az izraeli sajtó számos alkalommal számolt be arról, hogy a Palesztin Autonómia hatóságai a nemzetközi segélyek formájában odapumpált százmilliók nagy részét elsikkasztották, hogy különböző rendű és rangú tisztviselői önkényeskednek, hatalmukkal lépten-nyomon visszaélnek (Lásd: Gadó János: Terroristák vagy államférfiak? A bombamerényletek és a palesztin állam. Szombat, 1997. szeptember, 10. oldal). Ilyen körülmények között a lakosságnak saját vezetői ellen kéne lázongania - ha ott az európai felfogás lenne az uralkodó. Ám a palesztin társadalom nem termelte ki azokat a modern intézményeket (független bíróság, szabad sajtó, stb.) melyeken át saját vezetőit kordában tarthatná és ezáltal saját sorsát a kezébe vehetné, logikus, hogy továbbra is az ellenségkeresés és bűnbakállítás a feszültségek levezetésének legkézenfekvőbb útja. A projekció segít az indulatokat a megfelelői irányba kanalizálni: Izrael az ellenség, a palesztin nép minden nyomorúságának oka; akkor lesz minden jó és szép, ha Izrael nem lesz többé. Az izraeli zászlók rituális égetése (időnként magas rangú palesztin tisztviselők jelenlétében); csuklyás, baltás felvonulások; Szaddam Husszein éltetése és bíztatása, hogy rombolja le Tel Avivot - mind ennek a projekciónak a megtestesülései.

Persze ezeken a rendezvényeken nem százezres tömegek vesznek részt, csak néhány száz vagy ezer radikális. Ezt megnyugtatónak is találhatja, aki nem veszi észre, hogy a palesztin társadalom indulatai csupán ezen az egy szelepen át, csakis ebbe az irányba füstölögnek ki. Olyan gyűlések, tüntetések, haragos kiáltások nem hallhatók, nem láthatók, melyeken saját vezetőikre szórnak átkokat a palesztin polgárok (noha a "polgár" kifejezés nem éppen találó a jogaikban erősen korlátozott, kilátástalan szegénységben élő, szélsőségek felé hajszolt emberek esetében).

Egyiptom - egy tisztább projekció

Miután a palesztinok napi konfliktusban vannak Izraellel, a rengeteg súrlódást, konfliktust sokan a feszültségek tényleges forrásnak vélik. Egy határral tovább lépve a projekció működésének tisztább formáját láthatjuk működés közben. Egyiptomban, mely hivatalosan békében él Izraellel, és amelynek lakossága gyakorlatilag semmiféle kapcsolatban nem áll a zsidó állam polgáraival, a gyűlölködő hangok lépten-nyomon tetten érhetők. Ehud Jaari, a Jerusalem Report baloldali arab-szakértője is kénytelen volt keserűen megállapítani, hogy az egyiptomi médiában ismét a gyűlölet nyelve vált uralkodóvá - méghozzá nem csak az izraeliekkel, hanem általában a zsidókkal szemben. Mubarak elnök Nemzeti Demokrata Pártjának hivatalos orgánuma az elmúlt év novemberében a főszerkesztő aláírásával közölt egy publicisztikát. A szerző ebben kijelenti: "Hasonlóan sokmillió egyiptomihoz, én sem bírok elviselni semmit, ami zsidó... A zsidók népe híres arroganciájáról és fanatizmusáról." Jaari egy másik lapot is idéz, mely címlapján dicsérő szavakkal illeti azokat a boltosokat, akik kitették kirakatukba a "Zsidóknak tilos a bemenet" feliratú táblát. A kairói Al-Azhar Egyetem feje, Muhammad Husszein Tantavi sejk, aki rangjánál fogva hagyományosan az iszlám világ legnagyobb vallási tekintélyének számít, kijelentette: "A zsidók a szerződésszegés népe. A zsidók természetüknél fogva csalók. Megölték a prófétákat. Allah harcolni fog ellenük egészen a holtak föltámadásának napjáig." A dolgok ma már odáig fajultak, hogy mikor Dzsihan Murad libanoni énekesnőről azt kezdték híresztelni, hogy zsidó származású, az egyiptomi Információs Minisztérium azonnal utasította a rádióállomásokat: ne játsszák a lemezeit. A bojkottól csak a libanoni követség levele mentette meg az énekesnőt, amelyben tanúsították "tiszta arab vérét". Az ilyen hírek mellet már csekélységnek tűnik a mostanában a holocaust-tagadásban jeleskedő Roger Garaudy francia filozófus meleg fogadtatása. Garaudy-t egyiptomi látogatása alkalmából a legmagasabb rangú állami vezetők és a legtekintélyesebb társadalmi szervezetek vezetői fogadták szívélyesen, Franciaországban közfelháborodást keltett könyvét pedig az állami könyvvásáron díszhelyre érdemesítették.

A fentiekben különösen az ijesztő, hogy mindez nem elsősorban állami ideológia, amit ráerőltetnek a társadalomra, hanem sokkal inkább az állam hajlik meg a társadalmi nyomás hatására. Hiszen az állam feje, Mubarak elnök többször járt már Izraelben, találkozott Netanjahu miniszterelnökkel, nem az Izrael-ellenes keményvonalasok közül való tehát. Sokkal inkább annak mondhatók az értelmiségi elit - nem csak az iszlám papság! - szervezetei. Az egyiptomi ügyvédi kamara, az újságíró szövetség tagjai nem hogy izraeli kollégáikkal nem állnak szóba, de még azon arab kartársaikkal sem, akik bármiféle kapcsolatot tartanak fenn a zsidó állammal vagy annak bármely szervezetével. Az újságíró-szövetség nemrég azért zárta ki két tagját, mert részt vettek az izraeli Salom Aksav (Békét Most) mozgalom egyik demonstrációján. (A Salom Aksav köztudomásúlag minden más izraeli szervezettnél elkötelezettebb az arab-izraeli megbékélés iránt.) Jelenleg Egyiptomban csak a politikai és gazdasági elit egy része hajlik a többé-kevésbé normális együttélésre a zsidó állammal. Az értelmiség, a papság - a tömegek számára mértékadó rétegek - élesen Izrael-ellenesek.

A "szilárdság frontja"

Miután Egyiptom diplomáciai kapcsolatban áll Izraellel, legalább a vezető politikusok tartózkodnak az egyértelműen Izrael-ellenes kijelentésektől. Azokban az országokban, ahol az anticionizmus a hivatalos doktrína része, ilyen önmérsékletre természetesen nincs szükség. A nyugat-ellenes iszlám ideológia fellegvárában, Iránban Izrael szidalmazása a napi politikai rutinhoz tartozik. Az ottani terminológia szerint "kizsákmányoló cionista rezsimet" emlegetnek Izrael állama helyett, amely "rákos daganat az iszlám világ testén". A holocaust tagadása - vagy jelentőségének bagatellizálása - szintén az Iráni Iszlám Köztársaság politikai hagyományaihoz tartozik. Természetesen nem maradhatnak el a nagy zsidó világ-összeesküvés toposzai sem: Bill Clinton újraválasztását követően Irán ENSZ-képviselője úgy nyilatkozott a Teheran Times-nak, hogy "Clinton választási költségeinek 70 százalékát a cionista irányultságú zsidó közösség fizette" és hogy az amerikai hivatalnokok többet törődnek Izrael érdekeivel, mint a saját országukéval. Jichak Rabin meggyilkolását az iráni média "isteni bosszúként" üdvözölte az Iszlám Dzsihad vezérének, Fati Sikakinak haláláért, és az iskolákban valamint az állami hivatalokban süteményt osztogattak.

Ha lehet, még brutálisabb a hangnem a Szaddam Husszein vezérelte Irakban. A Babel című napilap, melyet Szaddam legidősebb fia, Udai ad ki, cikket közölt, mely bírálta azokat, akik a zsidók tengerbe hajítását javasolják. "Akik tudnak úszni, azok túlélhetnék" - szólt az ellenvetés. Három nappal később ugyanebben a lapban egy szerkesztőségi cikk megismételte azt a gyakran hangoztatott állítást, hogy "Szaddam fölszabadítja Palesztinát és megöli a zsidókat." Az Al Dzsumhurija című kormánylap azt írta, hogy Izrael az AIDS exportálásával akarja elpusztítani Európát (Antisemitism World Report, 1996. 285.oldal.). (Az AIDS 1997-ben a palesztin sajtóban is megjelent: "értesüléseik" szerint izraeli orvosok több tucat palesztin kisgyermeket oltottak be szándékosan AIDS-vírussal.) Nem érdemes túl hosszan idézni az iraki sajtóból: a náci sajtó zsidókra szórt vádjai köszönnek vissza - Izraelre átdolgozva. Ennél nem sokkal visszafogottabb a hangnem az egykor "haladó arab országok" néven aposztrofált rezsimekben: Szíriában és Líbiában. Jóval mértéktartóbban bírálják Izraelt Tunéziában vagy Marokkóban: azokban az országokban, amelyek már valamiféle kapcsolatot létesítettek a zsidó állammal.

A bűnbak

Miután az Izrael iránt legellenségesebb országok, mint Irán vagy Irak távol vannak a zsidó államtól, semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn vele, és zsidó lakosságuk sem számottevő (Irakban 180 zsidó él, Iránban mintegy 20 ezer) a vad gyűlöletet nemigen lehet mással magyarázni, mint bűnbakkereséssel.

Az arab országok az "arab szocializmus" összeomlásával, a Szovjetunió szétesésével és az olajfegyver fokozatos meggyengülésével utolsó reményüket is elvesztették, hogy a "dekadens" nyugattal fölvehessék a versenyt és elkerüljék a tőle való gazdasági függést. A szédületes tempóban fejlődő, egyre kevésbé ipari, egyre inkább információs társadalom láttán az iszlám ideológusai alighanem joggal félnek attól, hogy ha országaik megnyílnak, nem csak a nyugat termékei, hanem annak értékei is betörnek társadalmukba - ez ellen nincs orvosság. A kapitalizmus ráadásul még az anyagi bőséget sem hozta el Egyiptomba vagy Iránba, azokba az országokba, ahol ma az antimodern iszlám radikalizmus tobzódik: a nyugat gazdasági rendszeréhez való alkalmazkodás a sajátos keleti közegben kis létszámú korrupt oligarchiák és hatalmas, elnyomorodó tömegek létrejöttéhez vezetett. Az utóbbi növekedését persze elősegíti a demográfiai robbanás is - ha a piacgazdaság eredményez is gazdasági növekedést, ezt gyakran "lekörözi" a népesség robbanásszerű gyarapodása. Az egyidejűleg növekvő és elnyomorodó tömegek reménytelen helyzetükben nem találnak más vigaszt, mint a fanatikus imámok nyugat-ellenes retorikáját. Így az iszlám mai napság az első számú antimodernizációs ideológiává lépett elő: a kudarcot vallott arab szocializmussal és az elutasított nyugati életformával szemben az egyetlen vonzó alternatíva a kilátástalan szegénységben élők tízmilliói számára.

A mozgósító-megváltó ideológiáknak természetesen bűnbakra is szükségük van: ezek egyik legfontosabbika Izrael. Hogy miért ez az ország bizonyult alkalmasnak e szerepre, annak számos oka van.
- Izrael az "iszlám világ testében" jött létre 1948-ban, majd egy évezreden át iszlám uralom alatt lévő területen. Ezt az arab országok területrablásnak tekintették és ennek megfelelően reagáltak.
- A modernizációellenes ideológusokat mindig irritálták a zsidók hallatlan sikerei a modern világban. A kilátástalan szegénységben vergődő, a modern világ bonyolult technikáit nem ismerő, de annak eredményein ámuló iszlám tömegek is szívesen hallgatják azt a magyarázatot, hogy Izrael gazdasági (és katonai) sikereit tisztességtelen módszereknek, összesküvésnek, mások kiszipolyozásának, az amerikai zsidó lobby segítségének köszönheti.
- A zsidó állammal való normális együttélést - sok más tényező mellett - gátolja az a biztos tudat is, hogy a nyitott határok Izrael gazdasági befolyásának roppant megerősödését hoznák magukkal. Izraelben az egy főre jutó nemzeti össztermék meghaladja a 16 ezer dollárt, a szomszédos arab országokban viszont a háromezret sem éri el. Tőkeerős és a közel-keleti viszonyokat jól ismerő izraeli cégek úgy nyomulnának előre az arab gazdaságokban, mint ahogy azt Közép-Európa nem egy országában tették a zsidó vállalkozók a XIX. században. Ez az iszlám papságban és az értelmiségben is erősíti azt a meggyőződést, hogy Izrael a nyugat előretolt bástyája az iszlám világ szívében.
- Az amerikai zsidóság nagy befolyása és egyértelmű kiállása Izrael mellett a zsidó világ-összeesküvés rémképét idézi fel. A Nagy Sátán szerepét az antimodern ideológiákban természetesen az Egyesült Államok tölti be, de a világ-összeesküvés eszméje segítségével könnyű Izraelt és a zsidókat tényleges mozgatóknak megtenni, hiszen - úgymond - Amerikát is a zsidók irányítják. Izrael azért is jobb célpontja a gyűlöletnek, mert kisebb, könnyebben megfogható és nem olyan veszélyes - közvetlenül Amerika ellen törni nem mindig tanácsos.
- A Korán éles zsidóellenes kitételei, melyekkel nyugodtabb időkben nem sokat foglalkoznak, efféle konfliktushelyzetekben kellő ideológiai muníciót szolgáltatnak a gyűlölködéshez.

*

Az iszlám világ Izrael-ellenes fenekedése tehát ebben az ideológiai környezetben érthető meg. Izrael az iszlám országok (és kisebb mértékben az egész harmadik világ) köztudatában hasonló helyzetbe került, mint a zsidók az elmúlt századforduló Európájában: a modernizációnak csak hátrányait érző tömegek őt teszik meg bűnbaknak bajaikért. A cionista ideológusok egyik nagy reménysége megmaradt ábrándnak: hiába lettek a zsidók "olyanok, mint a többi nép", saját országgal, rendőrséggel, bűnözőkkel, parasztokkal - a bűnbak szerepétől nem sikerült megszabadulniuk.

Webmester: Ambrózy Lőrinc
Last modified: